Kockázat... 10.rész

10.rész – Emese
 
 
Egy szép napfényes délutánnak nézünk elébe. Ha minden igaz, akkor három versenyszám lesz megtartva és attól függően, hogy mi lesz a végén, még eldől, beszállok én is, vagy kihagyom a mait.
A napsugarak csak úgy csillognak vissza az autók szélvédőiről. Egyik másik még szinte meg is vakítja az embert, ha sokáig nem néz máshova. A csapatok szépen gyülekeznek, szokásosan az összetartozók külön klikkeket alkotnak. Tőlünk sem érkezett meg még mindenki. Van, aki csak később indul, vagy még munka miatt csak később tud ideérni. A fő szám úgyis csak estefelé kezdődik, ha addig minden rendben megy persze. Gondolok itt olyanra, hogy nem kapunk váratlan rendőri járőrözést a közelben, nem lesz hirtelen mindent elsöprő vihar. Na meg persze a versenyzők sem mondják le a számokat, amikben indulnak. Az első versenyszámban három induló vesz részt. Nemsokára kezdődik is, úgyhogy megpróbálunk úgy helyezkedni, hogy azért élvezhető távolságból tudjuk majd nyomon követni a fontosabb eseményeket. Na meg persze a célegyenest, azt minél tisztábban látja az ember, annál élvezhetőbb. Sokan már a célegyenesben vannak, amikor elbuknak. El is indítják az első menetet. Nem szokásom fogadni a játékokra, ilyen módon nem származik bevételem a versenyekről. Én csak és kizárólag a pályán keresem a kenyeremet.
Az első három versenyző, elég szoros küzdelem után érkezik be a célegyenesbe. Már távolról lehet azért látni, hogy ki lesz az, aki nyerni fog, persze még az utolsó 100 méteren is könnyen felborulhat a sorrend. De nem. Nem változott semmi. Ha fogadtam volna erre a „meccsre” akkor el is buktam volna. Az alábbi ábra szerint még jobb is, hogy nem ezen a területen vagyok játékos. Nyilván vannak olyanok, akik ebből is akkora zsebeket tudnak összeszedni, hogy hihetetlen. Azért egy borítékba csak kényelmesebb megkapni a nyereményt. Az első helyezet itt is megkapta a kis borítékocskáját, azzal visszaült a verdájába, tett még egy kisebb tiszteletkört – amit csak úgy megjegyeznék, hogy én sosem szoktam… – és itt is hagyta a tömeget. Biztos, megy elinni, vagy valami hasonló.
Sokáig nem tartott a nagy ünneplés, hirtelen pár eddig még sosem látott autó jelent meg a területen. Magunk között szólva, ez a mi pályánk és a mi engedélyünk kell hozzá, hogy más is versenyezhessen rajta. Majd nem sokkal később még vagy hat-hét kocsi gördült, az első három felvezető után. Erre már jobban felfigyeltünk. Zsolt, aki mindig intézi az ilyen ügyeket, az oldalán két sráccal – az egyik Scott, a másikat Levinek hívják – az érkező autók elé sétál. Én sem ülök sokáig a motorháztetőn, eldobom a cigim végét, megigazítom magamon a pólómat és indulok utánuk. A következő párbeszédbe csatlakozom bele, amint kellő közelségbe érek, hogy esélyem legyen hallani, miről van szó.
- Versenyezni jöttünk erre a pályára.
- Azt sajnos, csak előre bejelentés után tudjuk regisztrálni és egyeztetni a többi csapattal – mondja nekik Zsolt a kellő higgadtsággal.
- Mér', talán a tietek lenne a pálya, vagy mi? – kérdezi nagy flegmán a legelöl álló fickó.
Valószínűleg ő a góré a csapatban. Nem olyan túl magas, olyan 180 cm körül lehet… a mellette sokkal magasabb olyan 190 cm körüli és jóval nagyobb darab fickók között szinte elveszik. Sötét barna rövid haja van, picit hosszúkásabb arca, kicsit hegyes orra, arca kissé borostás, de egyébként igényes megjelenésű. A szeme vagy szürke, vagy zöldes, nem tudom pontosan eldönteni ebben a megvilágításban. Fekete bőrkabátot visel, fekete pólóval és egy sima egyszerű bőszáru farmert.
Zsolt csak határozottan bólint.
– Ha itt akartok versenyezni, ahhoz az engedélyünkre van szükségetek.
A górénak láthatóan egyáltalán nincs ínyére ez a válasz.
- Én ki állok vele… - szólal meg Levi és előrébb és lép egy kicsit. – Itt és most. Csak mi…
Szinte mindenki egyszerre kapja felé a fejét.
– Hogy mit akarsz? – szinte rá förmed Zsolt, de mikor látja Levi tekintetében, hogy nem viccel, kénytelen rábólintani.
- Ha mi nyerünk, akkor jövünk ide versenyezni, amikor csak kedvünk tartja – jelenti ki a góré megállapodásképp és kezet nyújt Zsoltnak.
Zsolt a kezére pillant, nézi egy ideig, láthatóan hezitál a válasszal, de végül összeszedi gondolatait.
- Viszont, ha mi nyerünk… elmentek innen, és nem lesz balhé – nyújtja ő is a kezét, végig a góré szemeibe néz.
Végül megragadja a kezét és megrázza, mosolyog is Zsoltra, aki már kevésbé találja vidámnak a pillanatot. Majd megfordul, int a kezével a másik kettőnek, akik persze egyből ugranak is utána.
- Húsz perc múlva a rajtnál! – szól még hátra a válla felett.
Zsolt megvárja, míg beszáll a kocsiba és szinte nyikorgó gumikkal indul el mellőlünk. Aztán egyből Levihez fordul, megragadja a pólójánál fogva és kissé megrángatja.
- Normális vagy ember!? Tudod te egyáltalán, hogy mibe mentél bele? – a tekintete szinte már megfojtotta volna Levit, ha ez lehetséges lenne.
- Nyugi már… nem lesz gáz, leverem őket.
- Hagyd rá… megoldja – lép közbe Scott, aki kicsit megveregeti Zsolt vállát, majd otthagyja őket, hozzám sétál, kicsit belebokszol a vállamba. – Na gyere, igyunk egyet.
Lépek is utána, a kedvenc ivóhelyünkre megyünk, megrendeljük a szokásosat, aztán visszasétálunk a lelátóhoz, húsz perc és kezdődik. Na most, ezt a lelátót nem kell nagydobra verni, annyi, hogy ilyen szalagokkal, de van mikor még azt se használva van elkerítve egy rész, legtöbbször az út egy kicsivel magasabb részén, mint ahol maga a verseny zajlik.
A fűben ülünk le, a kocsik már felálltak. Azok is, akik nem versenyeznek. Nagyjából egy körnek nevezhető alakzatban foglalnak helyet, bár tény, hogy akad jó pár elszórva itt-ott. Az indító csajszi ma is kitett magáért, lehet már csak miatta átgondolom, hogy induljak-e az esti versenyszámban. Elengedi a kendőt, és ahogy földre érkezik, a két motor szinte egyszerre bőg fel, az ellenfél kocsija füstölgő kerekekkel indul neki a pályának. Elég hamar eltűnnek a szemünk elől, és csak nagyjából egy olyan tíz perc múlva tűnnek fel ismét. Addig mindenki feszülten bűvölte az utolsó kanyart. Nagy megkönnyebbülés, mikor Levi kocsiját látjuk meg elől. Majd egyszer csak a cél előtt pár száz méterre kipördül, majdnem fel is borul, de sikerül visszaszednie maga alá a kocsit. Az ellenfél pedig előre tör, és begurul a célba. Nem telik el sok idő, Levi szinte füstölgő fejjel száll ki a kocsiból és indul meg a góré felé. Ezzel egy időben szinte mindenki felpattan, mi is egymásra nézünk Scottal, majd azonnal talpra pattanunk és lesietünk a tömegbe. Levi szinte üvöltve közeledik a góré felé és nagyjából neki ugrik hátulról.
- Mi a fasz volt ez?! – üvölti torka szakadtából.
Zoé, a kishúga szinte könnyes szemekkel rohan oda.
– Ne csinááld!! – kiabálja Levinek, de abban a pillanatban összezár előtte a tömeg, nem engedik közelebb.
Scott utat tör, úgyhogy mi sikeresen át tudunk jutni. A következő pillanatban már csak az tárul elénk, hogy Levit két ürge felkapja, a harmadik pedig gyomorszájba vágja. Erre persze többen is összemennek. A mieink, akik látták a csalást és persze az ellenséges banda.
- A területeteket akarjátok? Védjétek meg… - kiáltja a góré felénk.
Próbálok Levihez jutni, de nem tudok közel férkőzni hozzá… Sikerül elkapnom egy pillanatát.
- Zoéét… Zoét vidd ki innen!! – kiabálja át a tömegen, miközben küzd a másik kettővel.
Alig telik el pár pillanat lövések dördülnek, hogy na, majd erre biztos megfutamodunk. Erre persze már mindenki felfigyel, az a csapat is, aki eddig még benne sem volt a veszekedésben. Pár perc alatt akkora káosz lett úrrá, hogy azt sem tudom hova kapjam a fejem. Teljesen megőrültek. Pontosan nem számoltam, hogy hányan jöttek, de nincsenek olyan kevesen. Így, hogy még a lőfegyver is előkerült… nagyon eldurvult a helyzet. Hihetetlen… ennyire sportszerűtlen hogy lehet valaki?
Nekem is meggyűlik a bajom egy-két emberrel, de szerencsére a csapatunk férfi tagjai, azért ha tudnak, besegítenek, meg azért már én is bunyóztam jó párszor. Azt nem tudjuk, hogy meghalt-e valaki vagy még senki sem sérült le. Reméljük, megússzuk ezt az egészet egy darabban. Ahogy körbenézek, látom már páran a kocsijuk felé rohannak, ülnek be és húzzák is el a csíkot. Talán jobban is teszik, talán nekünk is ezt kéne már tenni. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Scott lerohan egy fegyveres alakot. Szerencsére háttal állt neki, így sikerült meglepetésszerűen intéznie a támadást. Én is egyből feléjük rohanok, hogy segítsek neki. Mikor odaérek, Scott már fordul is felém és odadobja nekem a fegyvert, hogy fogjam. Marhajó mégis mi a fenét? Te jó ég… Scott teljesen megőrült, elvesztette az irányítást a teste és az agya között. Olyan szinten neki esett a másik ürgének, lehet, nem ússza meg élve.
Hirtelen sziréna szólal meg a háttérből. Felkapom a fejem és a hang felé fordulok, de azt sem tudom merre forduljak, szinte mindenhonnan hallom. Bassza meg! Aztán lepillantok az előttem térdelő Scottra, aki még mindig a gyereket püföli.
- Scott!! Gyere már… hagyd! Hagyjad máár!! – megrántom a vállát, kezébe nyomom a pisztolyt. Megragadom a pólójánál fogva és húzni kezdem magammal.
A rendőrautók szó szerint körbe kerítik a tömeget, azok között kell menekülnie annak, aki éppen tud. Ahogy érzem, hogy Scott már nem áll ellent elengedem, meg kell találnom Zoét, aztán pedig Levit és mihamarabb el kell tűzni innen. A rendőrök is elkezdik szétoszlatni a tömeget, persze egyből elkezdik lőni a rendőr kocsikat is. A rendőrök a kocsik mögé menekülnek, van, amelyiknél még gázgránát is van. Zoét egy már csendesebb résznél pillantom meg, az egyik kocsi mellett kuporog. Láthatóan halálra van rémülve, de szerencsére más sérülést nem szenvedett. Oda kéne jutnom hozzá, nem tudom Scott már megint hova lett, de remélem azért ő is keresi a többieket. Zoé felé igyekszem, amikor letámadnak. Egy kicsivel magasabb a pasas, mint én, erősebbnek nem látszik, csak hirtelen jött a löket. Egy jól irányított rúgással sikerül megtérdelni, hogy a földre rogyjon. Indulnék is tovább, a kocsi felé kapom a tekintetem, amikor megpillantom Scottot. Végre! Zoéra pillantok, amikor hirtelen megfagy bennem a levegő. Lövés… Scott. Zoétól nem messze egy nő esik a földre. Mire visszakapom a tekintetem, Scott már eltűnik a szemem elől. Remek! Viszont üres az út előttem. Odarohanok, megfogom Zoé vállát. Megrázom, a fejét fogom a kezemben.
- Hallasz?! Zoé?? Figyelj, el kell tűnnöd innen! Érted? – üvöltöm az arcába, bár nem tudom, a sokktól mennyire érti, amit mondok neki. – Rohanj, menj, megyek majd én is.
A kocsi mögé vezetem, onnan még egy picit lökdösni kell, hogy elinduljon, de végül sikerül észbe kapnia és menekül tovább. Visszafordulok, a nő még mindig a földön… nézem pár másodpercig, nagyon csábító a menekülő út. Itt kéne hagyni ezt az egészet. Hirtelen összerezzenek. Hogy az a! Lövések jönnek felém is, alig mellettem süvítettek el. Lehúzom a fejem. Oké… nem hagyom csak úgy ott. Odarohanok mögé, félig guggolásban. Vérzik a vállánál, biztos ott találta el Scott. Tuti nem fogja kellemesnek találni, de valahogy le kell vinnem erről a nyílt csatatérről. Teljesen mögé lépek, a két válla alatt átkarolok. Megemelem és gondolkozás nélkül már viszem is.
- Azt a kurva!! – ordít fel, ahogy meghúzom a vállát.
Nagy nehezen áll csak fel a segítségemmel, és egyből meg is fordul. Aztán a száját is eltátja, mikor rám néz.
- Te mi a fenét keresel itt!? – kiált rám.
Ledöbbenve nézem, hallom, hogy a hang… a hang… ismerős, sőt nem is csak ismerős, hanem egyenesen tudom kié. Megrázom a fejem. Még mindig fogom, és a kocsihoz indulok vele. Megkerülöm, hogy ne a nyílt terepre néző oldalnak támasszam, inkább egy kicsit oldalra, hogy majd biztos megtalálják. Jó párszor felszisszen, a vállát fogja.
- Tűnj el innen – néz rám komolyan.
Finoman elengedem, majd a vállához fordulok, azt vizsgálom.
- Mi a francot csinálsz itt civilben? – förmedek rá én is.
- És te mi a francot csinálsz itt? – vág vissza. – Lépj le, mielőtt elkapnak.
- Úgyis, az a nagy terved, hogy megint üljek nem? – elvigyorodok, aztán a vállára rakom a kezem. – Csúnyán megsebesültél.
- Ááh! Nem vészes, de tűnj már el, hányszor mondjam még?
- Felőlem aztán mondhatod, ahányszor akarod. Addig nem megyek el, míg… - ismét lövések a hátam mögött. Most viszont egy rendőrtiszt közelít.
- Mennyire szédülsz? Ne üljünk inkább le?
- Jól vagyok – válaszolja.
Komolyan nézek rá, de most a szememben nem az a megszokott „utállak” fedezhető fel. Inkább valamiféle aggodalom, de nem maga miatt. A zsebeibe túr, előveszi a kocsi kulcsát és a kezembe nyomja.
- Itt parkolok a szomszéd utcában. Fogd a kocsit és tűnj el.
Meglepve pislogok a kulcsra. – Miért akarsz segíteni? – egy kicsit gyanakvóbbá válik a tekintetem. Újabb lövések pattannak nem messze tőlünk. Liz összehúzza magát, megfogja a vállam és megfordít, meglök egy kicsit.
- Menj már!
A lökésre elindulnak a lábaim, még mindig a kulcsot nézem, aztán visszapillantok rá. Megrázom a fejem kicsit és futni kezdek. Pár lépés után meglátom Zoét, megragadom a kezét és húzom magammal. Az utcában meg is találom a kocsiját. Beszállok, megvárom, míg Zoé is beszáll, de utána azonnal indulok is. Először őt viszem haza, fel is megyek vele a szobájába. Még mindig halálra van rémülve. Még alig töltötte be a tizenkettőt. Nyugtatgatom kicsit, átnézem, hogy van-e rajta komolyabb sérülés. Szerencsére semmi baja az ijedségen kívül. Hazamegyek, Liz kocsijával a garázsom elé parkolok, az enyém a garázsban áll. Próbálom Levit elérni telefonon, de nem érkezik válasz. Nem láttam sehol, remélem nincs baja. Scottot sem érem el, lehet elhagyta a mobilját. Páran felhívnak engem is, hogy megvagyok, hogy vagyok, mi van velem.
Másnap még rengeteg dolgom, elintéznivalóm akadt. Összefutott a társaság is, át beszéltük az összes tegnap történt eseményt, azt is, hogy ki hogyan élte meg, vagy éppen ki hogy nem. Kiderült, hogy Levinek nem sikerült túlélnie a dolgot. Úgyhogy volt nagy gyászolás. Este pedig egy gyertyás fáklyás megemlékezés, olyan temetésféleség. Szegény Zoé… imádta Levit, imádta az egész körülötte forgó világot, most legszívesebben a pokolba kívánna mindent és mindenkit. Alig enged a közelébe valakit, persze teljesen érthető. Nagyon nehéz lesz neki feldolgozni, hogy a továbbiakban Levi nélkül kell boldogulnia.
Ma egész sokáig nyomtam az ágyat, kimerítettek az események, bár aludni nem sokat tudtam. Sok kedvem nem is volt előmászni, de vissza kéne vinnem Liznek a kocsit. Felöltözök, bár nem viszem túlzásba. Fekete feszülős trikót veszek fel. A tükör előtt elmosolyodok, mikor szembesülök vele, hogy a már két hete elmaradt gyúrás egészen látszik. Vagyis inkább az eltunyulás az, ami jobban észrevehető. Kék farmert és egy szürke melegítő felsőt veszek fel. Kisétálok Liz kocsijához, majd még nyújtózok egyet, mielőtt beszállok. Végül sikerül elindulnom. Amúgy Liznek egész jó kocsija van, nem most vezetem először, nem hajtom nagyon agyon, csak szép kényelmesen kocsikázok vele. Felparkolok a ház mellé a kis kocsi beállóra, mivel garázs nincs, így az elé nem tudok állni. Mivel ismerem a járást, csak úgy bemegyek, megnyomom a falon levő csengőt és az ajtó mellett kényelmesen neki is dőlök a falnak. Sokáig nem érkezik válasz. Lehet nincs itthon? De hol lenne? A kórházban nem szokták ilyesmi végett bent tartani az embereket. Máshova meg sérüléssel meg kocsi nélkül nem igazán menne. Végre hallom a zárat kattanni. Figyelem az ajtót, de továbbra is a falnak dőlve, mint…anno.
Elkerekedik a szeme mikor engem lát meg, oldalra pillant, a kocsiját nézi végig. Tudta, hogy vissza fogom hozni mégis meglepte. Lehet nem számított rá, hogy ilyen hamar? Minek legyen nálam?
- Szia – köszön halkan.
Egy bő melegítő nadrág van rajta, és egy fekete sztreccses póló, haja lazán összefogva.
- Még mindig túl alacsonynak vélem a kerítésed – mutatok hátra a vállam felett mosolyogva. Kulcscsomó a markomba.
Elmosolyodik ő is. Hányszor hallotta ezt már tőlem… - Egy rendőrhöz csak nem törnek be.
Leengedem a kulcscsomót az egyik kulcsnál fogva és felé nyújtom.
- Visszaszolgáltatom a járgányt.
- Köszönöm – veszi el tőlem lassan.
- Egész jól teljesített – mondom még mindig mosolyogva. – Hogy van a vállad? – rápillantok, de csak futólag, ismét az arcát figyelem.
Lenéz a vállára ő is. Be van kötve, a póló szélénél látszik ki egy kicsit a kötés. Elvigyorodik.
- Szerencsére nem kell levágni.
- Akkor nem lesz félkarú rendőr a nyomomban? Francba!.. Na mindegy. Majd keresek egy másikat.
Felnevet. – Talán a rendőrök lettek a gyengéid?
- Áh, tudod uncsi lenne nélkülük az életem.
Mosolyogva bólint, majd hátralép egyet, jobban kinyitja az ajtót. – Öö… bejössz?
Zsebre dugom a kezem, ellököm magam a faltól és megrázom a fejem.
- Ja, nem… nem akarok zavarni, csak nem szerettem volna nyomozó osztagot a nyakamba lopott kocsi ügyben.
- Nem zavarsz. Két napja te vagy az egyetlen társaságom.
- Óóó… hát a kollégák nem jönnek meglátogatni a sérültet? – felé lépek.
- Inkább csak felhívnak, hogy élek-e még – félrelép, hogy be tudjak menni.
Nem is tudom mikor voltam itt utoljára, mondjuk olyan nagyon sokat azért nem jártam ide. Ahogy belépek, leveszem a cipőm és felakasztom a fogasra a pulcsim. Aztán a nappaliba indulok. Nem igen változott semmit, na nem mintha én hetente változtatnék a dolgaimon.
- Elárulod, mit kerestél ott civilben?
- Kérsz egy teát?
- Aha. Elfogadom, köszi.
A konyhába megy, tesz fel vizet melegedni. Furcsa is, hogy emberi hangnemben beszülünk egymással ismét… Kis idő után mégiscsak bemegyek utána a konyhába. Háttal áll nekem egyből beszélni kezd, ahogy hallja, hogy bejöttem utána. Megállok az ajtóban és nekidőlök az ajtófélfának.
- Valaki hívta a rendőrséget, hogy balhé van. Mindenkit riadóztattak rádión, aki a környéken volt. Hallottam, és a közelben voltam, úgyhogy odamentem.
- Gondolom, szolgálatban levő rendőröket riadóztattak… - megköszörülöm egy kicsit a torkom.
Tesz a csészékbe, amik előtte vannak egy kis cukrot, citromlevet, és az egyetlen tea filtert, amit hajlandó vagyok meginni nála.
- Valószínűleg – bólint rá.
- Akár ott is maradhattál volna. Egyáltalán nem játékos egy ilyen helyre golyóálló mellény nélkül odamenni.
Mikor végez, a teakészítéssel szembe fordul velem és a pultnak dől.
- Akkor még szó sem volt lövöldözésről. Egy verekedésbe pedig nem hal bele az ember.
- Elvigyorodok. – Tényleg nem? Azért… na mindegy.
Elmosolyodik és megrázza a fejét. Lassan felforr a víz, kikapcsolja a forralót és tölt a bögrékbe.
- Jeget kérsz bele?
- Ahaa a szokásos – fura, hogy még így emlékszik a szokásaimra.
Beledob két jégkockát aztán felém sétál a bögrével. Egész közel áll meg, komolyan néz rám.
- Azért?
- Nekem már sikerült majdnem kinyírnom embert pusztán verekedésből – mondom én is komoly arccal. Ismét a nappaliba indulok.
Felkuncog, majd ő is utánam indul. – Igen emlékszem.
Leülök a kanapéra. Az előtte levő asztalra teszem a teát, hagyom még hülni egy kicsit.
- Tudtad, hogy milyen helyszínre mész ki, nem igaz?
Leül ő is, egész közel hozzám, a teájába kortyol és bólint.
- De azt nem gondoltam volna, hogy te is ott leszel.
- Én sem gondoltam volna, hogy ilyen kimenetelű lesz a dolog – megvonom a vállam – de ez van.
Az arcomat figyeli.
– Amúgy… tartozom neked egy köszönömmel, amiért kirángattál onnan.
Elmosolyodok.
– Nyugi, megfordult a fejemben, hogy ott hagylak. Meddig vagy betegállományban?
Felnevet a válaszomra.
– Egy hét múlva megyek varratszedésre, aztán majd megmondja a doki. Remélem nem sokáig.
- Már egy hét múlva kiszedik a varratokat? – csodálkozva pislogok rá. Aztán kissé komolyabbá válik a tekintetem, majd inkább lenézek a lábamhoz magam elé. – Tudod, ki lőtt meg?
Megrázza a fejét.
– Fogalmam sincs. Hátulról kaptam a golyót – felém fordul. – Miért te tudod?
Még mindig nem nézek rá.
– Nem. Csak akkor láttam, hogy ott vagy, amikor egy lányért mentem. Aki a kocsinál volt.
Az arcomat vizsgálja, bólint. Habozik egy kicsit, de végül felteszi az újabb kérdést.
- Scottról tudsz valamit?
Erre már felé kapom a tekintetem. Nem azt mondta, hogy nem tudja ki lőtte meg?
- Őőő… annyit tudok, hogy bevitték.
Bólint.
– Szóval hallottad. Téged már kerestek?
- Tegnap volt gyűlés – mondom halkabban. – Elég sok mindenről tudunk – megrázom a fejem a kérdésedre válaszként.
Homlokát ráncolja.
– Érdekes.
- Ha meg akarnak találni, nem kell keresniük. Mi érdekes?
Közelebb hajol kicsit.
– Azt elárulod nekem, hogy a te ujjlenyomatod miért volt rajta Scott fegyverén?
- Nyilván mert megfogtam? – mondom, mintha teljesen egyértelmű lenne. – De nem az ő fegyvere. Csak elvette egy ürgétől.
- Nála volt. Lőtt is vele. Senki nem fogja magára vállalni, hogy „helló az az én fegyverem!”
Nem tudom mit mondjak. Pontosan tudom, hogy Scott elvetette a mércét, nagyon is. Óriásit hibázott, és ezzel mindenki tisztában van. Ráadásul azt Liz még nem is tudja, hogy ő lőtte hátba.
Felsóhajt.
– Reméljük, nem akarja majd azzal menteni magát, hogy a tied, mert akkor nagyon nagy bajba kerülsz.
- Ő nem a Gábor…
Bólint.
– Tudom, de az ember sok mindenre képes, ha fél, ha a saját bőréről van szó.
Megvonom a vállam.
– Azért ez a társaság, nem a félelméről híres. Inkább attól féljen, ha másra keni. Mert akkor elásva végzi az út mentén – elmosolyodok.
- Na és… esetleg tudsz még valamit? Ki mit csinált… - óvatosan teszi fel a kérdést, figyeli a reakciómat, de cseppet sem érdekel mennyire volt óvatos.
Összehúzom a szemem. A teámért nyúlok, majd belekortyolok, aztán az ölembe engedem a csészét.
- Gondolom, ez nem volt komoly kérdés. Nyilván te is tisztában vagy vele, hogy kb. mindent tudok. És nem fog érdekelni a rendőrség feltartóztatása a nyomozásban, és amúgy sem vagy szolgálatban.
Nagyot nyel.
– Ez nem kihallgatás – mondja még mindig óvatosan – csak szeretném, ha segítenél.
- Nem fogok – jelentem ki határozottan.
Nézem egy darabig, aztán a teában úszkáló jegeket figyelem. Lehűlt annyira, hogy nem olvadnak tovább. Jobban felém fordul és felhúzza az egyik lábát.
- Emese… nem a barátaidról van szó. Hanem a többiekről. Te is tudod, hogy 1-2 közülük komoly bűnöző.
- Senkit nem fogok feldobni, aki valamilyen apró szinten is a mi köreinkbe tartozik, még akkor se, ha komoly ügyei vannak. Nem tudom, nem voltam elég világos legutóbb?
Összeszorítja a száját.
– És mi a helyzet a másik bandával?
Összeszorul a kezem egy kicsit a csészén.
– Megdögölhetne az összes – elgondolkoztunk rajta tegnap, hogy megbosszuljuk Levit, meg akik sitten vannak miattuk, de végül arra jutottunk, hogy nem leszünk olyanok, mint ők.
- És ha rács mögött lennének? Az nem lenne elég? – a kezeimet figyeli, majd megint az arcomat.
Engedek egy kicsit a csésze szorításán.
– Azt akarod, hogy segítsek rács mögé juttatni azokat a… - be se fejezem inkább a gondolatomat.
Megfeszül egy kicsit. Pontosan tudja, hogy elcseszheti, ha nem úgy válaszol, ahogy az nekem megfelelő. Végül bólint.
- Igen, szeretném a segítségedet kérni.
Kicsit meglepve pislogok rá.
– Miből gondolod, hogy tudnék segíteni? – gyanakvás van a tekintetemben. Egyáltalán nem bízok benne.
- Te mondtad, hogy szinte mindent tudsz, és tudom, hogy legszívesebben mindet a föld alatt akarod tudni, de abban nem segíthetek. Abban viszont igen, hogy rács mögött legyenek.
- Ha én inkább föld alatt akarom tudni őket, miért békülnék ki a gondolattal, hogy rács mögött vannak?
Elmosolyodik.
– Mert a föld alá nem kerülhetnek anélkül, hogy bajba kerülnél. Rács mögé viszont igen, és senki nem tudná meg, hogy közöd van hozzá.
- Szóval csak te tudnál róla, hogy létezek az üggyel kapcsolatban? És mi van azzal, miszerint vissza akarsz juttatni a börtönbe?
Elvigyorodik.
– Vannak nálad nagyobb kutyák is – kacsint is mellé.
- Az biztos, de ha rám pikkelsz, akkor nem sokat érnek mellettem. Ne hidd, hogy ki vagyok békülve a gondolattal, hogy zsaru vagy. Csak mert nem hagytalak ott rohadni tegnapelőtt.
Felsóhajt, de mosolyog.
– Tudom, hogy elcsesztem, de az elején csak a munkámat végeztem.
- Utána meg csak folytattad a munkádat?
Eltűnik a mosolya megrázza a fejét szótlanul.
- A rendőr, aki beleszeret az „ellenségbe”… oda ne rohanjak. Mégis miért hinném el ezt? – a hangom nyugodt, egyáltalán nem olyan, mint szokott lenni a témával kapcsolatban.
Megint elmosolyodik, a nyakát dörzsöli zavartan.
– Miért olyan hihetetlen?
- Mert a rendőrök mindig feketén-fehéren látnak mindent. Nem foglalkoznak az érzéseikkel, ha a munkájukról van szó. Nem engedi meg nekik a munka.
Felkuncog.
– A filmekben talán.
- Azt mondod, nincs valóság alapjuk?
- Nem minden esetben.
- Nem hinném, hogy csak azért kockáztatná az állását bármelyik is, hogy „jajj hát, de én szeretem…” – megrázom a fejem – igazából mindegy is. Milyen segítségre gondoltál?
- Csak egy kis fülesre lenne szükségünk. Mikor, kit, hol, miért tudunk elkapni. A piszkos munkát majd mi elintézzük.
- Reméltem is, hogy nem nekünk kell őket befogni lasszóval, kikötni őket egy fához.
Mosolyog rajtam. Persze, miért is mellőzném az iróniát.
- Igazából elég könnyen kideríthető, tudsz mondani egy nevet?
- Persze, Hektor, Frenki, Miki, a főnökük pedig valami Gorilla, de többre nem jutottunk az ügyben.
- Jesszus – felnevetek. – Ezek szerint rendes név nem áll a rendelkezésetekre? Így egy nap után?
- Ha lenne név, talán a segítséged sem kéne – Liz nem nevet, komolyan néz rám.
- Most majdnem mondtam valami, de nem cikizem a kis kedvenc barátaidat. Megtartom magamnak.
Bólint, a szemeit nem veszi le rólam. Megiszom az utolsó korty teát is és leteszem a csészét.
- Ennyi? Szerezzek neked neveket, meg helyszíneket?
- Kezdésnek jó lenne.
- Kezdésnek?
- Nem rajtam múlik, most pláne nem – int fejével a válla felé.
- Hát igen, szépen elintézted magadnak, azt meg kell hagyni – nézek én is a vállára.
- Nem én kértem – mosolyodik el.
- Maradhattál volna szépen nyugton, és akkor nem lőnek le.
- Abba bele se menjünk, hogy ki nem tud sosem nyugton maradni igaz?
- Miii?? Ez aljas rágalom!
- Na persze – nevet.
- Ugyan miért?
- Mert, ha nyugton maradsz talán… - elhallgat, elkomorul – mindegy. Megissza a teája végét.
- Talán?
Feláll, megfogja az én bögrém is és a konyhába indul.
- Nocsak, megfutamodsz a kérdés elől? – megyek utána – Ez nem vall jó rendőri magaviseletre.
Mosogatóba teszi a bögréket, háttal áll nekem. Felsóhajt.
– Mindegy, nem fontos.
Közelebb sétálok, és a pultnak dőlök neki.
– És, ha engem érdekel?
Rám néz, egyenesen a szemeimbe.
– Csak eszembe jutott, hogy talán… nem lett volna ilyen csúnya végünk.
Állom a tekintetét. Azt hiszem, tudom, melyik részére gondol.
- Mindenképp csúnya vége lett volna, a titkolózásoddal – mondom végül.
Megfordul ő is a pultnak dől. Elgondolkozva néz maga elé.
- Talán szebben is kiderülhetett volna.
- Mint mondjuk, hónapok múlva egyszer végre veszed a fáradságot, és elmondod?
- Akartam, de sosem… volt rá megfelelő alkalom.
- Ez mindenhogy halott ügy Liz, így se, úgy se fogadtam volna jól.
- Jól nem, de talán jobban – félve pillant rám.
- Ugyan már, nem is voltam olyan kemény.
Megvonja a vállát, aztán felnyög, fájdalmasan a kötéshez kap. Rápillantok meglepve.
- Te meg mi az istent csinálsz?
Mosolyt erőltet az arcára.
– Semmit, véletlen volt.
Megcsóválom a fejem.
– Na jó, hagylak pihenni. Köszönöm a teát – az ajtó felé indulok. – Ha megszereztem neked a neveket majd benézek – mondom, miközben a pulcsimat veszem fel. Aztán megigazítom a kezemmel a hajam. Belebújok a cipőmbe és nyitom is az ajtót. Kilépek rajta, közben sóhajtok egyet és szép lassan becsukom. Elindulok hazafelé, útközben rágyújtok egy cigire. Ahhoz képest… egész normális hangnemben beszéltünk sok idő után.