Ki lesz a következő?

A lenyugvó Nap gyengéden simogatta a várost és körülölelte a fák körvonalait. A betontenger valami súlyos búskomorságot sugárzott az ég felé. Tejfehér köd ereszkedett a városra, szinte kipréselve az ember tüdejéből a levegőt. Csendesen sétáltam az elhagyott utcákon. Azért választottam ezt az időt, mert ilyenkor kevesen merészkednek az utcára. S aki mégis kilép a meleg családi otthonból, sietve elvégezve teendőjét rohan vissza a meleg, biztonságos házba. Élveztem a szabadságot. Enyém az egész járda, mit járda, utca, város ! Senki nem lökdösődik a kirakatoknál, a buszmegállókban nincs tömeg, nem kell izzadt, büdös embereket kerülgetnem. Néha szembejött egy-egy járókelő, de félénken lesütötte szemét, kalapját szemébe húzta, vagy átment az utca túloldalára. Nem értettem ezt a kispolgári viselkedést, s a harmadik eset után megvetettem őket. Kevélyen, felvetett fejjel élveztem, hogy én nem sietek sehova, s hogy van bátorságom megállni, nézelődni a boltok előtt.

Betértem kedvenc kis kocsmámba. A szokásost kértem: a legfeketébb sört jó sűrű habbal és két konyakot utána. Hosszasan időztem el a csehóban, kiolvasva az aznapi újságot. Fel sem tűnt, hogy már csak én maradtam vendég. Láttam, a kocsmáros is türelmetlenül törölgette a mahagóni színű pultot. Fizettem, és elindultam hazafelé. Lassan, kényelmesen. Jólesett “begőzölt” fejemnek a hűvös, őszi levegő. Elgondolkozva sétáltam a szűk utcákban, észre sem véve, hogy követ valaki. Gondolataimból egy éles fájdalom térített észhez. Tarkómhoz kapva éreztem, hogy valami meleg folyt végig a kezemen. Aztán szédülni kezdtem, a lábam alól kifutott a talaj. Fejem koppant a padlón, aztán csend és sötétség.
Álmot láttam, szépet. Fény, csillogás, zene! Majd csend. Magamhoz tértem; a vizes, sáros utcán fekszem, s egy gyönyörű nő hajol fölém. Fázom, de látványa enyhíti fájdalmam. Lassan emeli fel a kezét, s benne látom meg múltam, s egyben jövőm is. Egy véres kést tart benne, s kaján vigyorral újra lecsap…

2000. november 20.