Kétségbeesve

Valami történt bennem. Olyasmi, mint a levelek hullása. Úgy érzem, halott vagyok ismét, szívemnek jobbik fele, s szépségemnek java része odalett. Mi maradt? Csupán az elmúlás varázsa, a pusztulás, az üszkös romok igézete. Vajon milyen hányatott, viszontagságos élet, miféle viharos események űzhettek ki az ismeretlenbe, hogy kedvem leljem e csendes, magányos kert mélabújában? Kísértést érezhettem, hogy belelássak e sebzett szívbe, melyre többé nem mosolyog az élet. Képzelődésem is csak önáltatás; nem figyel rám senki, hiába várok, hiába reménykedek -senki sincs, aki le tudná győzni keserű bizalmatlanságomat. Megborzongok a gondolatra, hogy lám hova jutottam. Életem egy sötét, zavaros korszaka zárult le most - fájdalmasabb, mint ahogy valaha is hittem volna.

Milyen ostoba voltam! Azt hittem, hogy bosszút állok, de csak keserűségemet tetéztem! Olyan sötét kétségbeesés vett rajtam erőt, hogy lám, most is felötlött bennem, véget kellene vetni mindennek. Ha a múlt sötétségéből a jövőre vetem szemem, félelmetes bizonytalanság csüggeszt. Az ostoba világnak áldozzam fel magam, a világnak, melytől soha nem kaptam mást, csak keserűséget? Amióta csak élek, így még nem szenvedtem. Most ráébredtem, hogy oktalanság, gyógyíthatatlan ostobaság az örökös képzelgés, ábrándozás. Annyi idő telt el azóta, oly sok más kép rakódott a többiekre. És ugyanaz maradtam, mint aki akkor régen voltam? Olyan mély átalakulás ment végbe gondolataimban, szívemben, egész lényemben, hogy úgy érzem, teljesen elidegenedtem hajdani önmagamtól. Ifjúságomnak rég tovatűnt hajnalán hány álmot álmodtam nyitott szemmel, elégedetlenül szemlélve a jelent, türelmetlenül várva a jövőt! Immár a jövő is múlttá vált! Nem maradt utána más, mint az égető fájdalom, a kései bánat, elsiratása mindennek, ami volt, ami történt. Újabb gyász. Gyász, fekete ruha nélkül. Nyomni fogja a szívemet örökre.

Időnként lemondás, belenyugvás tölti el a lelkemet. Beletörődök a gondolatba, hogy előbb-utóbb alkalmazkodni fogok a középszerűséghez. Jobb híján ezt kell tegyem, ha más életet akarok élni, ha majd rászánom magam, hogy végre felrúgjam ezt az életet, ami a halálnál is rosszabb. Belőlem nem fognak áldozatot csinálni! Bosszút kell állnom gyötrelmeimért! - ilyenkor elhatározom, hogy világosan és határozottan fogok beszélni; máris keserű szemrehányások, méltatlankodó szavak tolulnak ajkamra. Keresem, várom az alkalmat, hogy kiöntsem szívem, de ha kínálkozik is egy-egy kedvező alkalom, hallgatok, meghátrálok. Mintha elhagyott volna velem született erőm, természetességem, nyíltságom; megfélemlít ez a kényszerű hallgatás, pedig panaszkodnom kellene, s elégtételt kapnom. Vajon vigasz mindez? Enyhülés az átélt vihar után?

Egyhangúan telnek napjaim, üresen, vagy csak ábrándozással, búslakodással, újra és újra megcsalt várakozások közepette, és ettől mind nyugtalanabbá válok. Már csak untatnak az egykor olyannyira kedvelt mulatságok; úgy érzem, nincs célja az életemnek. Szinte összeroskadok a kegyetlen, elviselhetetlen gondolat súlya alatt: lám, repül az idő, múlnak az évek. Tovatűnt ifjúság! Az élet legszebb, soha vissza nem térő korszaka! Ez az emlék is eltűnik; csak a hasztalan önmarcangolás maradt, meg a sok fájó képzelgés: milyen boldog is lehettem volna! És a kárpótlás hiú reménye, mely úgy érzem megillet. Események jönnek, mennek; egyik napról a másikra elvisznek valamit a lényemből; csak kielégítetlen nyugtalanság marad utána feldúlt lelkemben és valamiféle vágy, hogy mindent lemossak magamról, megtisztuljak.

Egész múltam felmerül emlékezetem mélyéről: újra látom ifjúságom kedves helyeit, az embereket, a tárgyakat, hajdani önmagamat is: mindazt, amit átéltem, a kisebb-nagyobb fájdalmak, nyugtalanságok, a sok-sok vágy és csalódás mind végighömpölyög a lelkemen lassú, szakadatlan áradással. Csakugyan én voltam az a jókedvű életvidám leányka? Mennyire kedvem ellenére alakult az életem! Hány füstbe ment terv! Hány emberről hittem azt, hogy szeret! Hány várakozásomban kellett csalatkoznom! Hány ígéret bizonyult üres szónak! Ha előre tudom mindezt, visszafordulnék az úton. Egy nagy szenvedély volt életem egyetlen reménysége, s mikor utolért, nem ismertem fel. Miért nem tudtam a szerelembe vetett hitemet megoltalmazni? Milyen újabb szerencsétlenségeket tartogat még a jövő?

Ez a szívet, lelket gyötrő töprengés átjárja egész lényemet. Az ősz szomorúsága, a hideg napok csak fokozzák rosszullétemet. Szememet fekete karikák övezik, arcomról lehervadtak a rózsák, bőröm elveszítette frissességét. Szárnyakon repül az idő .Emlékszem hányszor gondoltam kislány koromban, vajon mi történik velem, ha majd huszonéves leszek, nőiességem, hódító erőm tetőpontján? Lelkem mélyén jónak, gyengéd és érzékeny szívűnek tartom magam. Miért is nem veszik észre az emberek? Sebzett szívem nagyon is szándékoltnak érzi ezt a véletlent. Valami hasonló van mindenkiben, és senki nem olyan, mint amilyennek külsőre látszik; hány ösztön, indíték, eszme rejtőzködik a lelkek mélyén? Meg kell tanulnom tisztelni és szeretni azt aki vagyok, mert mások nem teszik.