Kényszerházasság 1.rész: keserédes ajánlat

Kényszerházasság
1. rész: Keserédes ajánlat


Abigel Jansem mindig is szeretett másoknak segíteni. Szerette az életét, a családját, és bármit megtett volna értük. Egy összetartó boldog család voltak, egy kis faluban, ahol mindenki ismert mindenkit. A szüleinek volt egy könyves boltja, és ebből aztán jól megéltek. Abigel imádott órákon keresztül a könyves boltban lenni, és olvasni. Annyi könyvet olvasott amennyit csak tudott, és emellett még a tanulásra is maradt ideje. Nem volt az a fajta társasági emberke, aki minden hétvégén bulizni jár a barátnőivel, hanem a csendben meghúzódó fajta. A tizenhat évével jóval túltett a nála egy- két évvel idősebb iskolatársain is. A mozit sem szerette túlzottan, inkább színházba járt, csavargás helyett pedig lement a falu tavához olvasni. Minden tökéletesen működött egészen egy szerda estéig, amikor is hangzavarra ébredt. Kipattant az ágyából, és lábujhegyen a lépcsőhöz sietett, ahonnan ha lenézett, belátta az egész földszintet. Az apja egy kalapos férfival ült szemben, és könyörgő pillantásokat lövellt felé. Abigel még sosem látta ilyennek az apját. Sosem látott félelmet tükröződni a szemében, kivéve most.
- Kérem, azt hiszem, van más megoldás is.
- Szörnyen sajnálom Mr. Jansem, de be kell zárnia a boltot. Írja alá szépen, és nem történik semmi baj.
- De kérem! A Feleségem egész nap a boltban van, ott dolgozik. Nincs más bevételi forrásunk!
- Másoknak viszont nagyobb szüksége van arra az épületre. Önöknek természetesen kifizetjük a vigaszdíjat.
- De ez az összeg egyszerűen nevetséges! Ebből még bérelni sem tudnánk egy igényesebb épületet.
Abigel rögtön megértette mi zajlik odalent. Többet nem mehet az ő szeretett könyvesboltjába, de ami sokkal de sokkal fontosabb, elszegényednek. A könnyek önkéntelenül is a szemébe szöktek, kezét pedig a szájára szorította.
- Akár nevetséges akár nem, ennyi az az összeg amennyit hajlandóak vagyunk fizetni.
- Mondja meg nekem őszintén. Mire kell az épület? Mi lesz ott?
- Azt hiszem erről nem szabad beszélnem. Én csak egy közalkalmazott vagyok, és felszólítom magukat, hogy hagyják el az épületet egy héten belül. És mivel az önkormányzatot illeti az épület nagyobb része, ők döntenek az épület sorsáról, és ha ők úgy döntenek, eladják, akkor maguknak is menniük kell.
- Akkor legalább telepítsenek be minket egy másik épületbe!
- Ez nem az én hatásköröm.
- Ki akarja megvenni az épületet?
- Erről nem…
- Talán egy nagyobb cég?
- Én…
- Egy falubéli?
- Nos…
- Tehát egy falubéli. Kinek van ennyi pénze? Kinek?
- Ideje mennem. Tudom merre van a kijárat, köszönöm.

Miután a kalapos férfi elment Abigel is visszavonult a szobájába, és a párnával próbálta tompítani a zokogását. Még aznap este elhatározta, hogy kerüljön bármibe is, megmenti a családi könyves boltot. Nem tudta, hogy mekkora árat kell fizetnie érte…
A másnap reggel olyan volt, mint egy temetés. Abigel jól tudta mit fog az apja bejelenteni, de mégis úgy csinált, mint akit váratlanul ért a hír. Ám apja második bejelentésén valóban megdöbbent.
- Ma reggel bementem az önkormányzathoz. Azt mondtam, nem vagyunk hajlandóak, semmilyen felszólításra elhagyni az épületet.
- Ezt meg miért tetted Morris? – kérdezte Abigel anyja, Livia.
- Ez volt a csali. Rá is haraptak.
- Miféle csali apa?
- Az én csalim. Tudtam, hogy kénytelenek lesznek felhívni azokat akik meg akarják venni a boltot.
- És sikerült megtudni?
- Igen. Ez viszont a rossz hír.
- Kik akarják megvenni?
- A Furleint familia!

Abigél, és Livia egy pillanatig csak hallgattak, s próbáltak visszazökkenni a valóságba, ugyanis a Furleint familiáról hírhedt volt, hogy furcsák, gazdagok és veszélyesek. Ezt minden helybéli tudta, és ezért tiszteletben is tartották őket. A Falu végében laktak egy hatalmas sötét kastélyban, pont annál a tónál, ahova Abigel annyira szeretett eljárni. Furcsa népek voltak, ritkán mozdultak ki. A család feje, Mr. És Mrs. Furleint volt, bár Mr. Furleint már évek óta nem látta senki. Beszélték, hogy meghalt, állítólag leesett a tetőről. Mrs. Furleint pedig olyan volt, amilyen a mesékben szokott lenni a gonosz boszorkány. Ha szemben van veled, akkor kedves, és mosolyog, de ha elfordulsz, már döfi is beléd a konyhakést. Ő gyakran járt le a faluba a „gazdag barátnőihez” teázni, de valójában csak az érdek fűzte hozzájuk. A család többi tagja nem volt túl ismert, valószínűleg ha ki is mozdultak azt inkognitóban tették. Felmerül a kérdés, vajon mitől voltak olyan gazdagok? A válasz több generációra nyúlik vissza. Valaha a kastély helyén egy vágóhíd volt, Mr. Furleint dédapja pedig ott dolgozott. Szorgos szegény ember volt, s hirtelen tett szert nagy vagyonra, ugyanis miután a vágóhíd tulajdonosa meghalt, ő rá hagyta az egészet. A kastély egy darabig tovább üzemelt vágóhídként, később pedig gyárként. Aztán egyszerűen csak bezárt, ők pedig még gazdagabbak lettek.
- Akkor, be kell zárnunk igaz? – kérdezte Abigel, s megtörölte a szemét.
- Igen.
- És… és ha mondjuk beszélnénk velük? Megkérnénk őket, hogy ne akarják a boltunkat?
- Kicsim te is tudod, hogy ez lehetetlen. Jobb nem ujjat húzni velük.
- És most mi lesz? – sírt Livia.

A következő két nap a bolt kipakolásával telt. Az összes könyvet a házukba vitték, s vásárt rendeztek. Csak pár darab könyv kelt el, s tudták új helyet kell találniuk, ahol árusíthatják őket. Abigelnek is pont két napba telt, míg erőt vett magán, s elhatározta, beszélni fog a kastély lakóival. Csütörtök délután még világos volt, s szüleinek azt mondta, elmegy kiszellőztetni a fejét. Mire a kastélyhoz ért, körülbelül háromnegyed óra is eltelt. A kapu tárva nyitva állt, mint mindig, hiszen ki akarná zaklatni a Furleint családot? Abigel lassan közeledett a kastély felé, s egyre jobban félt. Öt percig kacskaringózott a bokrok, és a fák között, mire megtalálta a bejáratot. Hatalmas vörös színű fa ajtó volt, nehéz fémkopogtatóval. Szinte várta, ahogy a kopogtatásra félelmetes túlvilági sikoly hallatszik, de ez elmaradt. Az ajtó kinyílt, s egy kedves arcú, kékruhás fiatal, gömbölyded lány nyitott ajtót.
- Segíthetek?
- Én… hello. Beszélni szeretnék valakivel.
- Kivel?
- Pontosan nem tudom. Aki meg akarja venni a boltunkat.
- Áhh. Te van Jansem?
- Abigel.
- Várj itt, megkérdezem, hogy beengedhetlek-e.
A fiatal lány eltűnt, s két perc múlva visszatért Mrs. Furleint oldalán.
- Te volnál a Jansem tulajdonosa? – kérdezte ridegen Mrs.Furleint.
- Nem, az apám. Én a lánya vagyok.
- Köszönöm Penny elmehetsz – mondta a kékruhás lánynak. – Gyere be.

Abigel még sosem járt a kastélyban, és ez igen keveseknek adatott meg. A padló vörös márványból volt, a falon pedig díszes, aranyfényű tapéta, de ki nézett volna a tapétára, ha a fal tele volt gyönyörű festményekkel? A terem közepén egy hatalmas lépcső, amelynek alig látszódott a vége, annyira magas volt. De nem tetszett Abigelnek. Túlságosan sötét, és hideg volt. Nem volt sem barátságos, sem pedig otthonos.
- Üljön le.
- Azt szeretném, hogy ne vegyék meg a boltot.
Mrs.Furleint már éppen válaszolt volna, amikor egy magas fehér bőrű, furcsa régies ruhába öltözött férfi leügetett a lépcsőn. Az arca merev volt, s Abigelt a szellemi fogyatékosokra emlékeztette.
- Ő a fiam, Angelus.
- Szia.
- Üdvözöllek.- mondta Angelus. – s elügetett.
- Tehát, azt szeretném, ha maguk nem… - folytatta Abigel, de valami ismét megzavarta.
Angelus volt az. Elbújt az egyik kanapé mögé, s folyton kileselkedett onnan, mint ahogy a gyerekek szokták. Csakhogy Angelus nem volt gyerek, s már betöltötte minimum a harminckettőt.
- Igaz milyen aranyos? Angelus, ezerszer megmondtam, ne csináld ezt, ha vendégeink vannak. Menj szépen a szobádba.
Angelus nem hallgatott az anyjára, hanem odaügetett Abigelhez, és simogatni kezdte a haját.
- Nos…- kezdte Abigel s, már azt sem tudta mit akart mondani zavarában.
- Ez nagyon különös – kezdte Mrs. Furleint sokat sejtető hangon.
- Igen az és…
- Nem arról beszélek. Hanem arról, hogy tetszik maga neki. Ilyen még nem volt. Idái mindenkinek a haját cibálta, magát meg simogatja.
- Örülök, hogy nem húzza a hajam.
- Angelus kérlek, most hagyj magunkra. Elnézést, de miért is jött?
- Azért mert, azt szeretném, ha lemondanának arról, hogy megvegyék a boltunkat.
- Jansem! Igen értem már – kezdte, s fölállt.
- Sajnos nem áll módunkban.
- De miért?! Az, az egyetlen vagyonunk, a házunkon kívül, de ha maguk elveszik elszegényedünk! Nincs más bevételünk. Kérem…
- Talán lehetséges, hogy…
- Hogy?
- Semmi, semmi, ez igazán nagy dolog lenne érte…
- Nincs pénzünk, nem tudunk fizetni maguknak!
- Kedvesem ki beszél itt a pénzről?- kérdezte Mrs. Furleint és leült Abigel mellé.
- Ezenkívül bármit!
- Bármit?
- Igeeeen… – mondta Abigel bizonytalanul.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, gazdaggá tesszük a családodat, és nem kellene többet nyomorban élned?
- Ööö
- Ha minden álmod valóra válna, s ha itt élhetnél?!
- Itt?
- Itt. Csupán egy valamit kérek cserébe!
- Sajnálom – mondta Abigel s felállt. Érezte, hogy valami hatalmas dolgot kell érte tennie, ami bajba keverheti a családját, s őt is. – Nem ölök meg senkit, és ha maga azt akarja akkor én inkább most….
- Ki beszél gyilkosságról? Én házasságra gondoltam.
- Micsoda?
- Nem csoda, házasság!
- De mégis kicsoda?
- Hát te! Látom mennyire megtetszettél a fiamnak.
- Angelusnak?
- Igen. Már régóta keresek megfelelő partnert, de az én fiamnak egyik sem tetszett. S most itt vagy te.
- Kizárt.
- Miért kedvesem? Akarsz valamit, mi is akarunk valamit, segítünk egymásnak, ez így van rendjén.
- Nem megyek hozzá, nem is ismerem. Azt hiszem, feleslegesen jöttem.
- Nem ismerlek, de én nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy megmenthettem volna a családi vagyont, de nem tettem. A mai fiatalok önzőek, és te sem lógsz ki a sorból.
- Mi? Én nem vagyok önző, de ez őrültség! Különben sem házasodhatok, gyerekkorú vagyok.
- Ezt elintézzük. Akkor alkut ajánlok.
- Miféle alkut?
- Ideköltözöl. És boldoggá teszed a fiamat. Addig a boltotok ugyanúgy fog működni, hatalmas lesz a forgalom. És mikor a Angelus megkéri a kezed, eldöntheted, hogy megszeretted-e vagy sem. Ha igen, maradsz, ha nem, akkor mész.
- És a bolt?
- Természetesen, ha úgy döntesz, nem maradsz, az épületet megvásároljuk, ti pedig elszegényedtek.
- Ez nem fer!
- Az élet ilyen.
- A szüleim nem egyeznének bele.
- Bele fognak. De nem kell most döntened. Gyere vissza holnap, ugyanebben az időpontban a válasszal.
- Szerintem ez nem…
- Penny! Kísérd ki a vendégünket, kérlek!

A másnap hamar eljött. Abigelnek nem volt bátorsága elmondani az alkut a szüleinek, egész éjjel azon gondolkozott, hogyan tálalja a dolgot. Végül a reggeliző asztalnál robbantotta a bombát.
- Mondanom kell valamit.
- Ki vele! – mondta Morris.
- Nem olyan egyszerű. Én tegnap elmentem a Furleint családhoz.
- Micsoda?! – kérdezte Livia, s meglepetésében még a teát is félre nyelte.
- Igen. Megpróbáltam rávenni Mrs. Furleint, hogy hagyják a boltunkat.
- Ez szép gesztus, de nem kellett volna oda menned, mert semmi értelme. Ők nem… - kezdte Morris.
- Be szeretném fejezni. Nos… Mrs. Furleint hajlandó békén hagyni a boltunkat ha…
- Ez komoly? Köszönöm Istenem! – mondta Livia, és imádkozó pózba vágta magát.
- Ha feleségül megyek a fiához.
Csend lett. Senki sem szólalt meg, s Livia is visszatért a megszokott reggeliző figurához.
- Jól hallottátok. Hozzá kell mennem.
- De ez lehetetlen! Nem engedhetünk a zsarolásnak! Ez undorító, és törvénytelen – háborgott Livia, de Morris egy szót sem szólt.
- Ma kell vinnem a választ. Én már döntöttem.
- Hát persze, hogy döntöttünk! A válasz nem.
- Anya nézd! Mrs. Furleint azt mondta, költözzem oda. Nézzük meg, hogy alakul a dolog Angelussal, és ha jól, akkor elfogadom a lánykérést, ha nem, visszajövök. Értsd meg nincs más megoldás, ha nemet is mondanék, akkor is időt nyerünk. Legalább egy kicsit, míg apa új állást néz, vagy tudom is én!
- Szóval eldöntötted – kezdte Morris. – Kicsim, tudnod kell, hogy ez a gesztus nagylelkű, és a családod mindig is büszke lesz rád. És nem kell, ha nem szeretnéd, mindenesetre úgy tudom a Furleint-ok hagyomány örzőek, s így nem kell együtt lenned azzal az Angulussal.
- Angelus.
- Akkor vele.
- Hogy érted, hogy nem kell vele lennem?
- Úgy értem. Nem kell vele együtt…
- Mégis miről beszélsz Morris?! Meghibbantál?! Hát persze, hogy nem kell vele úgy lennie! Még csak nem is kell egy szobába lennie vele! Ez ocsmány, undorító erkölcstelen és…
- Csönd legyen Livia! A lányunk a döntését közli, ami kihat az egész családra, és ahelyett, hogy igazán megköszönnéd neki, ehelyett az erkölcsökről beszélsz! Azt hiszem akkor is gondolhattál volna erre mikor Peter Banteh-al voltál!

Livia szemébe könnyek szöktek. Nem bírta elviselni, ha olyan dolgot hánytorgatnak fel, amire nem tud mit reagálni, ami titok, vagy ami kínos helyzetbe hozza. Erre a dologra pedig mind a három érvényes volt.
Abigel csendben felállt, elengedte füle mellett a lezúduló titkok hadát, s csak a saját dolgára koncentrált. Csak arra, ami megváltoztatja az életüket, s amit majd csak neki köszönhetnek. Még végre sem hajtotta a feladatot, mert számára ez egy feladat volt, egy kihívás, de már is érezte a mézédes dicsőség illatát, s a segítségnyújtás örömét.