Kedves

Már december van,pilinkél a hó, szépen, lassan hull minden egyes pehely a Föld fáradt, gondterhelt szivére. Betakarja a fehér hólepel, kedveskedve inti pihenésre, egész fehérségével átkarolja szélszaggata lelkét.
Kár, hogy nem ülsz itt mellettem csendben és némán, hogy láthasd miként alszik a természet, szinte hallani egyenletes légzését amint szendereg. Azok a falevelek, melyek közt oly igen szivesen ugráltál te is mellettem, már végleg elaludtak, belepte őket is a fehérség halált csókolva lelkükre gyermeki szelidséggel és gyengédséggel. Viszont az emlékeimben tovább élnek, emlékszem arra a napra, zuhogott az eső, október volt. Csak mi ketten voltunk a parkban, senki más. Gyermeki érzés tört ránk, megfogtad a kezem és szaladni kezdtünk, végig a pocsolyákon, egymást lefröcskölve, nem törődve semmivel. Most is magam előtt látom az egészet, belerobogtunk egy halom falevélbe és ahogy megcsúsztál magaddal rántottál a földre. Pihegtünk, csuromvizesek voltunk, kipirult arccal néztél rám és mosolyogva mondtad, hogy:
- Szeretlek!
Soha nem mondtad addig még ezt nekem! Éreztem, hogy ennek a szónak súlya van, melytől oly könnyűvé vált a szivem, mint egy pelyhes kis tollú. Akkor éreztem először azt, hogy szeretsz és én is viszont téged, olyannyira, hogy szinte kézzel foghatóvá vált a szerelmünk abban a pillanatban.
Istenem, milyen szép erre emlékezni ezen a magányos, hideg decemberi estén. Itt ülök az ablak előtt, egyre csak irom és irom a sorokat fáradhatatlanul. Pont olyan magányos ez az éjszaka mint én nélküled, nem is tudom mi vonzz ide, rám tör az emlékek egész hada: tavaszi lágy napok, nyári éjszakák, naplementék, fájdalmas búcsú, minden és minden. Ezekre a gondolatokra kétségbeesett elkeseredés fészkeli be magát a szivembe és mindannyiszor gonoszan kuncog, ahány régi, az idő fonalával összefércelt seb felszakad.

Nem tudom, hogy emlékszel-e arra a tavaszi napra mikor a virágzó almafa alatt ültünk. Én emlékszem még rá. Ott ültünk, fejem a válladra hajtottam, sokáig maradtunk igy szótlanul, te egy kedves kis dallamot dúdoltál, de nem szóltunk egymáshoz, mintha vétek lett volna megtörni ezt a néma megértést, ezt a szótlan eggyé válást. Nem volt kinos egyikünknek sem a másik hallgatagsága, mikor a dallam végéhez értél a hajamba tűztél egy lehullt kis virágot, lágyan simitottál végig az arcomon, és tiszta, kék szemedben mosolyt véltem bujkálni. A májusi szellő mintha mindkettőnket átölelt volna, örökkévalóságot adva a pillanatunknak, ami csak a miénk volt, csak rólunk szólt és igaz volt.
Jaj, annyira elkalandoztam ezek közt az emlékek közt, hogy észre sem vettem és már pirkad.Kedves...ha látnád mennyire szép ez a hajnal, félénken rózsaszinesedik az ég alja, gyengéden tolja odébb tenyerével a sötétséget.Most ahogy itt ülök és gyönyörködöm a hajnalodó tájban, úgy fest, mintha a sötétség és a fény fogná egymás kezét. Igen, ők egyek, egyik nélkül nem tud létezni a másik, csendesen és szépen, szinte szerelmesen öli meg egyik a másikat, mégis ők egyek.
Emlékszem egy júniusi hajnalon egyszer azt mondtad:
- A hajnal és az éjszaka olyan mint mi, mindkettő fél a másiktól, mégsem birják ki, hogy ne láthassák egymást.
Most ahogy visszaemlékszem erre a mondatra az jut eszembe, hogy talán a sorsunk úgy van megirva min a hajnal és az éjszaka, neked jönni kell nekem meg várni rád.
Hirtelen most nyári emlékek rohantak meg. Gyönyörű nyár volt az veled, viszont soha annyira forrónak nem éreztem mint perzselő tekintetedet, ahogy rám néztél mindig és szinte égető ölelésedet, mikor úgy éreztem el tudnék hamvadni a karjaid között.Valahogy ezekben az ölelésekben és a heves csókokban annyi érzés volt, annyi őszinteség, hogy lángolni éreztem a szivem. Eszembe jutott most a fűzfa is meg a naplemente. Öreg, hatalmas fűzfa volt, ágai a földig értek, teljesen körül vették a fa törzsét és eltakarták, csak a folyóra hagyott valamicske kilátást a zöld korona.Te bukkantál rá, igy biztos nem feljthetted el ezt a napot, egymásnak dőlve néztük a naplementét, az ég alja lassacskán a vörös szin sötét árnyalatait vette magára, olyan volt mint egy hervadó rózsa. Kissé megremegtem az elmúlás gondolatára, te észrevetted és szorosan, védelmezőn öleltél át két karoddal hátulról.
Szép emlékek ezek, szivesen emlékszem rájuk, mert mivel te már nem vagy itt ezek éltetnek, ezekből élek, ezekből meritek reményt. Ahogy itt ülök ez előtt a nyomorúságos ablak előtt, melytől nem birok elszakadni, vegyes érzelmekkel szemlélem a havas tájat. Csendes, élettelen odakint minden, vastag hótakaró boritja a földet, olyan akár egy fehér szoknyás kisasszonyka, mintha zavarban volna tökéletes fehérsége miatt és ezért burkolózna némaságba.
Hol lehetsz most te? Igen, te Kedves. Vajon te is ennyiszer gondolsz rám a messzi távolban? Vajon az én emlékem nyújt neked annyi vigaszt mint a tied nekem? Megint fájdalom marcangolja a szivem és a lelkem ahogy eszembe jut a távozásod emléke. Minden egy áprilisi nap történt, ködös reggel volt, az állomáson álltunk, szorongattad a kezem és mindketten próbáltuk titkolni fájdalmunkat. Én nem akartam, hogy könnyes arcom emlékét vidd magaddal, te pedig nem akartál szomorú emlékekkel itthagyni. Pár percig csak álltunk némán, mintha egybe akartunk volna olvadni a köddel, hogy nyomtalanul eltűnhessünk és örökké együtt lehessünk, de ekkor feltűnt a vonat, halk robogással siklott be az állomás peronja mellé. Zavartan néztél rám és csak annyit mondtál:
- Mennem kell!
Nem is sejtetted, mert nem mutattam, de borzalmasan fájt ahogy láttam, hogy földobod az utazó táskát a vonat lépcsőjére, a torkom fojtogatta a sirás, éreztem, hogy lábam alól kicsúszik a talaj mikor elengedted a kezem és utoljára fájdalmasan megcsókoltál.
Kedves, ha te tudnád mennyire fáj nekem ez az emlék...vajon neked is ennyire fáj? Lassan két éve, hogy nem érkezett hir rólad. Nem tudom hol járhatsz, mit csinálhatsz, csak remélni tudom, hogy jól vagy. Utolsó leveled, melyet 2011.november 28.-án kaptam tőled, úgy éreztem több közönyt árult el, mint vágyat. Amióta nem érkezett rólad semmiféle hir olyan lettem mint egy rab. A saját szobám rabja, az ablakom rabja melytől nem birok elmozdulni, mert abban reménykedem, hogy talán egyszer hazajössz és megpillanthatlak. Lehet csak álmokban ringatózok Kedves, de számomra már nem maradt más, elkeseredetten kapaszkodom az egykori szerelem roncsaiba és érzem, hogy minden nap egyre lejjebb és lejjebb csúszom.
Nem tudom már hogyan folytathatnám ezt a levelet, csak szeretném ha már megszűnne ez a börtön körülöttem, ha leomlanának a falak, bárcsak valaki már megtalálná szabadulásom kulcsát, mert igy élni nem tudok, igy csak haldoklom, haldoklik a lelkem Kedves, és attól félek, hogy te mindebből nem értesz majd semmit!