Karmazsin Folyó - Ötödik fejezet

A nap már jócskán az ég közepén járt, és a sziklák valósággal égettek. A falka bevonult a sátrak árnyékába. Jetta kitartóan próbálta megbütykölni a motort, amit szerzett. Nem a legjobb járgány volt, de ki lehetett hozni belőle némi teljesítményt. Csak kellett volna pár apró alkatrész, amit a bázison biztos, hogy simán beszerzett volna, így inkább hagyta a fenébe, és becsatlakozott Ottó társaságába, aki éppen Rovernek mesélt arról, hogyan kell megbütykölni a fúziószabályozót, hogy ne is robbanjon fel az egész, de meg is nőjön a paripa teljesítménye.
Közben Valkűr bebicegett a sátorba, hogy ellássa a hadirokkantakat:
–Skorpió, komolyan nem értelek… – húzta meg a kötést a férfi karján Janet, majd a huhogásra oda sem figyelve folytatta Ryana ápolását – Pedig egyértelműen megmondtam, hogy ezzel feküdnöd kell.
–Feküdtem is! – kuncogott Skorpió.
–Ráadásul, hogy ilyet tettetek Arinával… Hogy nem sül le a pofátokról a bőr!
–Ugyan már, Valkűr… Nem láttad a lányok arcát. Diana legutóbb akkor élvezte így a szexet, amikor megmutattam neki pár extrém fogást.
–Nem, Skorpió! Tegnap sírva fakadt. Azt hajtogatta, hogy az egészet csak azért élvezte, mert neked jól esett… Az egészet csak megjátszotta neked!
–Nem azért, de én egy kicsit jobban ismerem, és veled ellentétben én meg tudom állapítani, hogy mikor színlel, és mikor őszinte. Márpedig, ahogyan azok ketten eljátszadoztak egymással, az egyáltalán nem tűnt színjátéknak. Amit viszont Diana levágott utána, az annál inkább. Azt hittem, ennél érettebb.

–Skorpió! Hogy beszélhetsz róla így? – csattant fel Valkűr – Hiszen őt szereted a legjobban a világon!
–Az lehet, de ettől még nem fogok szemet hunyni a fölött, hogy hülyét csinál magából! Az az igazság, hogy beszart! Megijedt, hogy az ő kis „Halálnak Szent Angyalai” párosába belepiszkít valaki.
–A picsába, Skorpió, gondolkozzál már! Még ha igazad is van, tudod, hogy milyen szarul esik ez most neki?
–Valkűr, kurvára nem érdekel. Tulajdonképpen már ideje is volt, hogy kicsit odavágja magát a földhöz.
–Hogy mondhatsz ilyet?!
–Figyeld meg, az egészet ő agyalta ki, és Arina lesz a „büdös kurva”, aki „elcsábította az ő egyetlen Skorpióját”, és állandóan panaszkodni fog, hogy már nem olyan a szex se, meg mit tudom én… Holott csak annyi történt, hogy végre egyszer ő is megkívánt valakit. Oké, hogy épp Arinát, az engem is meglepett. De a picsába, belefáradtam, hogy szigorúan úgy kezelte ezt az úgynevezett „játszadozást”, mintha csak engem illetne meg, mert én olyan kibaszott tökéletes vagyok, hogy még ettől sem leszek megvetendő perverz. Holott az egész nem erről szól! Én nagy ívből leszarom, hogy minek tartanak, mert megvan a magam stílusa, és a magam méltósága, amit a magam értékrendje alapján alakítok ki!
–És hol van ebben az egészben Diana?
–Hogy ő? Ő a társam. A párom. Valóban, Arina a közelébe sem érhet, akármilyen jól tud is cumizni, de nem azért, mert Diana jobban tud. Egyszerűen, Diana nem hétköznapi nő. Néha ugyan csak nekem játssza a szerepét, de be kell valljam, még tetszik is, és én is ezt teszem neki. És ezt valahol ő is tudja. Ezért jövünk ki olyan jól.
–De, ha Diana a párod, nem az lenne a dolgod, hogy kitarts mellette? Nem gondolod, hogy fáj neki, hogy Patakkal, meg most már Arinával is hetyegsz?
–Arinát igazából ő rángatta bele. Valójában akkor el is küldhette volna. De ő sárba akarta tiporni, mert Arinában, abban az „ártatlan szőkében” vetélytársat látott.
–De miért?! Gondolj már bele, hogy mi lehetett az oka!
–Hogy kurvára féltékeny.
–De miért?!? Könyörgöm, Skorpió, ennyire vak nem lehetsz! Fülig szerelmes beléd! Erősnek akar mutatkozni előtted, hogy imponáljon neked, és meg akarja mutatni, hogy bárki ellen hajlandó kiállni, hogy a tiszteletedet elnyerje!
–Aú… A kurva életbe… – nyögött fel Ryana – Kurvára fáj a fejem…
Skorpió zavartan pislogott kettőt, aztán magára öltötte a szokásos, kaján vigyorát:
–Jó reggelt, Csipkerózsika – vetette oda kihívóan.
–Ki a f… Ó. Hogy te vagy – nézett körbe a nő – Áh, te meg… Valkűr, ugye?
–Igen. Úgy tűnik, nincs komolyabb baja a fejednek. Viszont egy darabig nem fogsz motorozni.
–A motor! Bassza meg…!! – ült fel hirtelen a nő, de iszonyatosan nyilallni kezdett az oldala, ezért inkább visszazöttyent a matracra.

Egy darabig csak a sátor tetejét bámulta, és próbálta összerakni a történteket.
–Ryana. Két bordád megrepedt. Csoda, hogy egyáltalán túlélted azt a mutatványt, amiről mindenki mesélt.
–Mutat… Várjunk csak! Miféle mutatvány? Valaki elkaszált, én meg lerepültem a tankról!
–Hát, meg felrobbantottad az oldalát, feldöntötted, és csoda, hogy nem gyalult be, kisanyám! – mutatott rá ép karjával Skorpió.
–Hogy mit csináltam!? És most akkor a többieknek sincs járműve?
–De van, ne aggódj – nyugtatta meg Janet – Ja, egyébként harmadik napja fekszel itt, és egészen jól festesz ahhoz képest, hogy amikor Ottó behozott, még azon vacilláltam, hogy levágjam-e a karod.
–A karom?!
–Nyugi szivi, megvannak, épen és egészségesen! – kacagott fel Valkűr, majd odatolt a nőnek egy tál levest – Na egyél, mert infúzió nem nagyon van errefelé, és biztos piszok éhes lettél ennyi koplalás után!

Ryana egy keserédes mosoly kíséretében felemelte a karját, ami azonban sínbe volt téve. Egy pillanatra meglepődött, de nem volt ideje végiggondolni, mert Janet félbeszakította:
–Te kis buta. Hát nem azt mondtam, hogy majdnem leesett a karod? Majd én megetetlek.
Ryana arcán a felháborodás, majd a düh, végül a reménytelen lemondás mimikája futott át olyan gyorsan, hogy a nőnek pislogni kellett.
–Tudom, hogy szar… – folytatta némi habozás után Valkűr, és megmerítette a kanalat a gőzölgő ételben – de most ez van. Nem lehetsz tökös csaj, amikor padlóra küldtek. Látod, még Skorpiót is megdarálták, pedig ő aztán elit. Legalábbis, ami a harcot illeti – sandított rosszallóan a férfira, aki egy gyilkos pillantással viszonozta a megjegyzést.
Hirtelen Arina csapta fel a sátor bejárati hasítékát:
–Jó reggelt, Skorpió, kérde… Ryana? Hála az égnek, hogy felébredtél! Már azt hittem, hogy valami komoly bajod esett! – térdelt oda a nőhöz.
–Helló, Arina… Nem tudsz valami megoldást arra, hogy ne kelljen engem etetni?
Valkűr letette a kanalat, és elkezdett kuncogni.
–Sajnos nem – mosolyodott el együttérzőn Arina – Mikor tértél magadhoz?
–Az előbb.
–Bocsáss meg, szöszi, de Ryanának még meg kell ennie a levesét, hogy ki ne lyukadjon a gyomra – vetette közbe Valkűr.
–Rendben, úgyis Skorpióhoz jöttem.
–Hozzám? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és komolyan nem tudta, mit akarhat még tőle ez a nő.
–Igen. Tudod, múltkor elfelejtettem feltenni egy kérdést, és csak te tudsz rá válaszolni.
–És miért csak én? Még legalább egy hétig nem tudok motort vezetni!
–Lesz abból kettő is, ha így folytatod… – zsörtölődött Janet.
–Pihenésre van szükségem.
–Tulajdonképpen azt akartam volna megtudni, hogy nem láttátok-e véletlenül, mit szállít az a tank, amit megtámadtatok?
–Erre szerintem Diana is tudja a választ.
–Őt most nem akartam zavarni, tekintettel az állapotára.
–Ő is megsérült? – kérdezte Ryana mit sem sejtve.
–Te csak egyél, majd úgyis mindent megtudsz idővel – nyomta a nő ajkához a kanalat Valkűr.
–Hmm… Van benne logika. Egyébként sikerült belesnem egy golyó ütötte lyukon át. Nem sokat láttam, de egy kicsit hasonlított valami motorra. Az is lehet, hogy egy csatapáncél volt. Annyi biztos, hogy elég masszív szerkezetnek tűnt.
–Lehet, hogy a Karm… – motyogta Arina, majd gyorsan elhessegette a gondolatot, és megrázta a fejét.
–Te tudod, mi az… – vigyorodott el kajánul Skorpió.
–Én? Csak eltűnődtem.
–Nem. Te tudod. Valami Légiós sunnyogás, biztos vagyok benne! Az Ellenállás meg elcsaklizta tőlük, mi?
–Ez nem rád tartozik.
–Ja, ez ilyen „hadititok”, mi? – kuncogott gunyorosan Skorpió.
–Arina, mrlg… – szólalt meg Ryana, de Valkűr levesbe fojtotta a kérdést. A kis vörös kezdett nagyon dühös lenni: az arca is átvette a haja színét.

–Idefigyelj, Skorpió… – húzta résnyire a szemeit Arina – Lehet, hogy most már dezertőrnek számítok… De az adott szavamat sohasem szegem meg!
–Már bocs, szöszke, de ez a Légiós vallatótiszteket kurvára nem fogja meghatni. Még akkor se hinnének neked, ha a saját kezeddel szereznéd vissza nekik azt az akármit!
Arina olyan fenyegetően mosolyodott el, hogy még Skorpió is gyanakvó pillantást vetett rá:
–Mi jár a fejedben? Ugye nem akarod valóban visszavinni nekik?
–De igen. Akár egyedül is nekivágok. És garantálom, hogy megszerzem.
–Nehogy azt mondd nekem, hogy azzal a gyenge motoros tudásoddal, amit három napja gyakorolsz, akarsz leszámolni egy osztagnyi ellenállóval!
De Arina hajthatatlannak látszott. Olyan elszántság lángolt a szemében, amit még Ryana sem látott azelőtt.
–Egyáltalán nem kell senkivel szembeszállnom.
–Miért, talán majd odasétálsz, és azt mondod: „Hé, szasztok marslakók, békével jöttem! Elvesztettem egy robotot, ami megtévesztésig hasonlít a Légió legújabb csodafegyverére. Jé, hiszen pont ott van! Vissza tudnátok adni?”
–Valami olyasmi – mosolyodott el kacéran Arina, majd csókot nyomott a férfi homlokára – Kösz az ötletet – tette hozzá, azzal kiment.
Ryana szája tátva maradt. Valkűr kanalat fogó keze úgyszintén megállt a levegőben.
–Mit is mondtatok, meddig aludtam?

Az Éden nagyon termékeny hely volt: víz, növények és állat is akadt bőven. A közösség valóban békés volt és kiegyensúlyozott – bár néha túl elvont volt Nittynek, aki szerette volna kicsit egyszerűbben szemlélni a világot.
Nitty gyorsan beletanult az alapképességek használatába. Képes volt kis koncentrációval búvópatakokat, és vaksötétben utakat találni. Megtanulta meghallani az infra- és ultrahangokat. Akaratlagosan ki tudta szűrni a zavaró ingereket, amik a környezetből érkeztek. Egyszóval Alexej büszke volt rá. A lány ajánlkozott a neki, a férfi azonban azt mondta neki, hogy inkább a saját korosztályával kéne barátkozzon.
Egyszer meglátta Jeremy szellemét, és szóba elegyedett vele, de sajnos be kellett lássa, hogy az a Jeremy, akit ismert, nincs többé. A projekció ugyan örült, hogy Nitty épen és egészségesen megúszta az esetet, de nem tudta megérteni, hogy miért hiányzik annyira a lánynak. A csalódás után Nitty úgy döntött, inkább az élőkkel társalog.
Mindenesetre volt a táborban egy nagyjából tizenhat, tizennyolc éves, fehér szemű és rövid hajú fiú, aki tetszett neki, de már hetek óta nem tudta rászánni magát, hogy beszéljen vele. Egyik este együtt mertek vizet a pataknál, és Nitty megkérdezte:
–Xavier… Figyelj…
–Mondd, Nitty – vette vállára a vízhordó-rudat a fiú.
–Lehetne azt, hogy… izé… – emelte fel Nitty is a magáét – Tudod, szerintem nagyon helyes fiú vagy, és…
Nitty nem fejezhette be, mert Xavier megbotlott egy kőben, és majdnem elesett.
–Jaj, minden rendben?
–I-igen. Csak megbotlottam. Mit is akartál mondani?
–Óh… hát… én… hogy… volna-e kedved… velem járni? – az utolsó szavakat már egészen halkan ejtette ki, és fülig pirult.
Xavier követte a példáját, majd megköszörülte a torkát:
–Nos… izé… én… vagyishogy, szóval… persze! Tudod, szerintem kedves lány vagy. Igazából szerettem volna megkérdezni tőled, csak Toreus azt mondta, hogy úgyse lenne semmi esélyem…
–Toreusban azt csodálom, hogy meglátja egy dinnyében a levet! – felelte elnéző méltatlankodással Nitty.
–Igaz… Nem is tudom, miért hallgattam rá… – rázta meg a fejét Xavier.
Egy darabig csak pirultan mosolyogó arccal sétáltak egymás mellett, majd a fiú szólalt meg először.
–Te tudsz használni… olyan képességeket… amiktől… – de nem fejezte be a mondatot.
–Amiktől? – kérdezte érdeklődve felpillantva Nitty.
–Amiktől tartasz?
–Tartok? Hogy érted? Mint a szellemlátás?
–Nem… az asztrálprojekciók ehhez képest nevetségesek…
–Xavier… – emelte le a válláról a vízhordót a lány – Miről beszélsz?
–Tudod… ez már nagyon régóta van nálam. Ha nagyon erősen koncentrálok, és szembe fordítom egymással a kezem… képes vagyok gömbvillámokat gerjeszteni, és irányítani. Ha azonban elvesztem a fókuszt… akár egy pillanatra is, a gömb megsemmisül, és néha fölrobban, máskor elektromágneses impulzusokat lök ki, és néha még olyan megmagyarázhatatlan dolgok is történtek, amikre tényleg nem tudok mit mondani!
–Beszéltél erről Alexejnek, vagy valaki másnak?
–Nem. Ők se tudnának mit kezdeni vele. Tudom… Érzem. Alig tudom elrejteni előlük az ilyen gondolataimat.
–Szerintem mégis jobb lenne tudni, hogy mi lehet ez, és hogy hogyan lehet biztonságosan kezelni. Nem szeretnéd te sem, ha egy barátodnak baja esne emiatt…
–Nem, de félek, hogy baj lesz belőle. Abból, hogy nem szóltam időben… Ráadásul nemcsak akkor jön elő, amikor én akarom: van, hogy ösztönösen hozok létre a közelemben egyet, és alig tudom kordában tartani, amíg ellövöm olyan távra, hogy ne hasson rám! Például amikor dühös vagyok, vagy félek…
–Nyugodj meg, Xavier – simította végig a fiú arcát Nitty – Szerintem Alexej ki tud találni rá valamit. Ha megkérdezzük, biztos segít. Ha valóban ennyire veszélyes amit csinálsz, akkor nem hinném, hogy túl sok időt szánna a megleckéztetésedre. Elvégre te vallanád be, és nem más dobna fel.
–Igazad lehet. Holnap megmondom neki – felelte Xavier, de Nitty úgy látta, mintha csöppet sem könnyebbült volna meg.
Egy darabig némán sétáltak a világos kövekből kirakott úton. Végül a fiú mégis úgy döntött, könnyít a lelkén:
–Nitty… Most tartasz tőlem?
A lány szemei elkerekedtek a csodálkozástól, majd felnevetett.
–Ugyan, dehogy! Én már tízévesen mesterlövész voltam, és a Drome-on harcoltam a frontvonalon! Már próbáltak lelőni, megfojtani, tankkal elgázolni, vallatni… Pár gömbvillámtól már csak nem ijedek meg!
–Te… te katona vagy? – döbbent le a fiú.
–Igen… – pirult el egyszerre Nitty – Nem látszik rajtam, ugye?
–E… egyáltalán nem… – pislogott még mindig álmélkodva Xavier.

Nagyjából egy hónap telt el Ryana balesete óta. Már nem volt ágyhoz kötve, de még mindig nem tudta rendesen használni a kezeit. Nagy nehezen kihúzta Jettából, hogy miért viselkedik ilyen furcsán Arina, és amikor végre megtudta, azt kívánta, bár ne lett volna annyira kíváncsi.
Azóta Diana is megváltozott. Valahogy kerülte Skorpiót, mintha már nem szerette volna annyira. Arina próbált beszélni vele, de a nő csupán annyit mondott: „Takarodj.” Ezek után a „szöszi” inkább Jetta társaságát kereste, alkalmanként Markinsonnal és Skorpióval beszélgetett. Ryanát kerülte, látszott rajta, hogy zavarban van és feszélyezett. Mondjuk érthető… – Hogy miket kihoz az emberből egy kis környezetváltozás…? – tűnődött el Arina, ahogyan a sátor árnyékában kaparászta motorja elejéről a sarat.
–Hé, Arina – szólalt meg egy öblös férfihang a háta mögött.
–Ottó! – kapta föl a fejét Arina – Szia. Mondd, miben segíthetek?
–Kicsit hagytam ülepedni a dolgokat, hátha megoldódnak maguktól… de…
–Ha Dianára gondolsz, akkor sajnos nem tudok mit tenni. Egyszer elküldött, és legközelebb van egy olyan érzésem, hogy a másvilágra akarna elvinni.
–Én inkább miattad aggódom.
–Miattam? – vonta fel a szemöldökét a nő – Miért?
–Mert úgy érzem, hogy szégyelled magad a történtek óta. Úgy teszel, mintha nem törődnél a dologgal, de emészted magad. Nem ítél el senki azért, amit tettél. Te csak…
–Ottó, ne koptasd a nyelved – mosolyodott el szomorkásan Arina – Tudom. De akkor is, megváltoztak a dolgok. Én eddig egy magasan respektált középvezetői státuszt töltöttem be a hadseregben… Nem tudom, hogy kéne viselkednem. Kiderült, hogy semmivel sem vagyok erkölcsösebb egy útszéli hetéránál. Ezt még fel kell dolgoznom… valahogy.
–Hmm… Olyan vagy, mint egy angyal. Egy angyal, aki most szárnyaszegetten próbál feltápászkodni a porból.
–Ottó… – mosolyodott el ismét; ezúttal lágyan és kedvesen – Ez szép hasonlat.
–Nocsak, miket meg nem hall az ember… – sziszegte Vipera – Angyal. Ez jó. Ez tetszik. Ezt tovább viszem.
–Vipera, húzz bőrt a fogadra – sandított rá mogorván Ottó, de a nő megelőzte.
–Köszönöm, Vipera. És köszönöm neked is, Ottó. Azonban most, ha megbocsátotok, befejezném gyorsan a munkát. Utána beszélhetünk, ha szeretnétek valamit.
–Rendben – felelte Ottó egy pillanatnyi habozás után, majd követte az ez idő alatt kámforrá vált genoharcost.
Ron lassan odasétált Ryanához, aki egy sziklán üldögélt, és a felhőket bámulta.
–Tartasz a légitámadástól?
–Hogyan? – perdült meg meglepetten a nő.
–Mostanság nem beszélsz senkivel. Mi a gond?
–Nem is tudom… Arina… megváltozott. Mióta volt az az eset, egészen másképp viselkedik. Illetve próbál ugyanúgy viselkedni, de már annyira nem tudom… elhinni, hogy ez ő.
–Hát, szerintem ő is össze van zavarodva. Az biztos, hogy elég szépen megkeveredtek a dolgok. Te nem beszélsz senkivel, a szöszi nem tudja hova tenni magát, Diana pedig gyakorlatilag eltűnt. Alig látni… Komolyan aggódom a falkáért.
–Nem, én… sosem szimpatizáltam igazán Arinával. Mindig úgy éreztem, hogy nem való parancsnoknak. Jobban megállná a helyét egy béketárgyaláson. De… a fenébe is, eddig úgy tekintettem rá, mint az erkölcs megtestesítőjére! Tiszteltem, mert annyival kifinomultabban reagált helyzetekre nálam… A pokolba, hiszen még mindig a felettesemnek tekintem! Egyszerűen nem tudom beleilleszteni ezt a magatartást a róla kialakult képbe!
–Hát… engem is eléggé meglepett, mit ne mondjak. Főleg az, hogy képes volt ennyire… a régi önmagát adni egy ilyen helyzetben.
–Áh, ez az egyetlen menedéke. A diplomácia. Mindig ezzel hárítja el az akadályokat, amikhez nem kell gépkarabély.
Dingó halványan elmosolyodott.
–Előbb-utóbb ki fog találni egy protokollt ehhez az énjéhez is, ne aggódj.

A beszélgetést Jetta kiáltása szakította félbe:
–Hé! Hová mész!?
Egy motor felhuhogott, és kilőtt. Ron szeme tágra nyílt…
–Ez ő!
–Arina!! – sikoltott fel Ryana, aki ettől a pillanattól kezdve komolyan kétségbe esett.
–Arina! – kiáltotta Jetta, de látta, hogy hasztalan, ezért inkább felkészült Dingó és a többiek kérdéseire. Mégis, aki először odaállt mellé, nem kérdést tett fel.
–Az Angyal elrepült – dünnyögte Pöröly.
–Hogy… mi? – pislogott értetlenül a nő.
–Mi történt? – kérdezte a kocogva közeledő Ron.
–Nagyon nézegette a motort – kezdte Jetta – Azt hittem, hogy valami hibás rajta, de amikor megkérdeztem, csak annyit mondott, hogy minden rendben, utána felpattant, és itthagyott.
Skorpió halkan felkuncogott mögöttük.
–Mondd, mit tudsz! – vetette oda Ottó.
–Hogy valószínűleg halott.
–Fejtsd ki, a pokolba is! – csattant fel Dingó.
–Vissza akarja szerezni azt a csatapáncélt, amit a Mars Ellenállás megszerzett a Légiótól.
–Csatapáncél? – vonta fel a szemöldökét Ryana.
–Ez új – komorodott el Jetta – Mi nem tudtunk erről.
–Jetta, mi van, ha ez az a pletyka, ami a kantinban terjedt pár tiszt között?
–Úgy érted… az a mészárgép tényleg létezik?
–Avassatok be, erről mindent tudni akarok! – szólt közbe ellentmondást nem tűrő hangon Ron.
–Én valami Karm-akármit hallottam, de a végét elharapta. Talán Karmos Bestia? Karma? Esetleg…
–Skorpió, ez lényegtelen – jelentette ki határozottan Pöröly, majd odafordult a két nőhöz – Ha tudtok valamit, akkor osszátok meg velünk. Nem akarjuk, hogy készületlenül érjen minket ez az… akármi, amikor kimentjük Arinát.
Ryana megrázta a fejét.
–Nem értem, azt se tudja, hogy hol keresse! Ez nem vall rá.
–Szerintem pontosan tudja – felelte Skorpió – Akár az egész bolygótérkép is a fejében lehet! Honnan tudhatnánk, milyen felkészítést kapott? Elvégre egy titkos fegyverről van szó, és a szöszi ezt a fegyvert ismeri. Az is valószínű, hogy egy kis szerencsével megszerzi a robotot. De kötve hiszem, hogy képes lenne lerázni az üldözőket.
–Utánamegyünk. Skorpió, te tudod, hova mehetett?
–Van három bázis arra, amerre a konvoj haladt… Na jó, a legközelebbi is minimum hét órára innen. De valószínű, hogy a robotot nem egy egyszerű támaszpontra vitték, hanem inkább valamiféle kutatólaborba. Az pedig nagyjából egy napra van innen. Remélem vitt magával kaját.
–Nem – felelte komoran Jetta.
–Akkor vagy nagyon tökös, vagy nagyon töketlen.
–Ezt… már én sem tudom eldönteni – sóhajtott fel Ryana.
–Bassza meg – vigyorodott el Skorpió – Csoda, ha visszajutunk arra a kibaszott Telepre!

Nitty óvatosan felemelte a vizeskancsót, és átnyújtotta Xaviernek. Az eldugott kis liget csendjét csak egy gerle halk búgása zavarta meg.
–Te jó ég! Sikerült! – hunyta le megkönnyebbülten a szemét a lány.
–Látod? Én megmondtam. Nem is olyan nagy ördöngösség. Még egy földlakó is képes rá. Igaz, nem ilyen könnyedén. És telekinézissel távolabbi dolgokat is magadhoz tudsz húzni, ha szükséged van rájuk. Sőt, egészen nagy erőt is kifejthetsz vele, ha szükséges.
Nitty nagyot sóhajtott.
–Mi a baj? Kimerített?
–Nem, nem az… csak eszembe jutottak a barátaim. Tudod, akikkel idekerültem.
–Földlakók?
–Azok. Nagyon hiányoznak. Remélem, nincs semmi bajuk.
–Biztos jól vannak.
–Ők is biztos ezt hiszik rólam. Nem is sejtik, hogy mi történt… Biztos azt hiszik, hogy még mindig… Jeremy oldalán utazgatok és kereskedünk… Ennyi erővel ők is rég meghalhattak, vagy megint fogságba kerültek, és… nem tudom. Aggódom értük.
–Megértelek. Nekem a szüleim meghaltak, amikor lezuhant a gépünk. A Primus III kolóniára mentünk volna, de megtámadtak minket, ahogy beléptünk az atmoszférába. Öt éves voltam, nem nagyon emlékszem. Csak az a sok vér, meg halottak mindenütt… De azt tudom, hogy szörnyű volt. Ott talált meg Alexej, és elhozott magával.
–Én nem ismertem a szüleim. A Mars Ellenállás végezte ki őket. Legalábbis ezt mondták. De Alexej szerint bármilyen koholt ürüggyel ráveszik az embereket, hogy jelentkezzenek a seregbe. Ezért lehetséges, hogy épp a Légió végzett velük. Mindenesetre most már nem érdekel a dolog. Nem hozza vissza őket az sem, ha megölök minden katonát. Úgysem azok tehetnek róla.
–Igen… Ez igaz.
–Ezért is szeretném megtalálni azt a motoros bandát, akik megvették őket.
–Megvették?

Nitty az ajkához kapta a kezét. Erről nem akart beszélni senkinek, mert félt, hogy rossz híre kelne tőle.
–Tudod, mikor Jeremy ránk talált a sivatagban, először el akart adni minket. Azonban sikerült rábeszélnünk, hogy hálából a testőrei legyünk. Ennek ellenére adott túl a barátaimon.
–De hát ez elfogadhatatlan! – csattant fel Xavier – Azt mondtad, szerettétek egymást! Hogy tehetett ilyet veled?
–Nem tudom… de akkor is szeretett, csak a maga módján.
–Ez akkor sem volt szép tőle.
–De kérlek, ne beszélj erről senkinek.
–Rendben. Nem fogok.
Nitty apró csókot adott a fiú ajkára, majd, mielőtt az bármit is reagálhatott volna, hozzátette:
–Köszönöm.
–N… nincs mit – felelte még mindig csodálkozó szemekkel Xavier.
Nitty kacéran elmosolyodott.
–Errefelé nem jár senki, ugye?
–Pár kósza szellemtől eltekintve nin… – kezdte a fiú, de a lány szenvedélyes csókja beléfojtotta a szót.
Miután ajkaik elváltak, Nitty kettőt hátralépett, és piruló orcával megmarkolta keresztben a köpenye szélét:
–Most én is mutatni szeretnék valamit…

–Nitty! Xavier! – kiáltott fel Toreus.
A lány sikkantva szökellt el a kövér fiútól.
–Toreus? – kérdezte csodálkozva Xavier.
–Már égre-földre kerestelek benneteket! Valaki megtámadt bennünket!
–Hogy micsoda!? – Nitty agya egy pillanat alatt átzökkent, hogy felkészüljön a legrosszabbra.
–Egy csapat barbár földlakó! Mindent felforgatnak! A főtéren vannak!
A lány futásnak eredt. Elméjében vadul cikáztak a közelharci és lefegyverző taktikák, a főtéren található rejtekhelyek és fedezékek, és magában többször is elismételte, hogy ki kell menteni a civileket.
„Civilek… Hiszen itt én is civil vagyok!” – Bár ez a fogalom a Garius II-n gyakorlatilag megszűnt létezni. Ahogy Nitty látta abban a pár hónapban, a telepesek állandóan lázongtak, ezért a katonák kénytelenek voltak felkészülni egy esetleges belső támadás ellen is.

Arina gyorsan maga mögött hagyta a tábort. Nagyjából meg tudta saccolni a környező domborzat alapján, hogy merre van a labor. Ha nem veszik el és tapossák össze a nyomkövetőt, akkor persze pontosan odatalálna – „Mocskos Ellenállók…”
–Dögöljetek meg.
Arina meglepődött, hogy hangosan ki is mondta a szavakat. Főleg, hogy ezeket. A motor egy kissé megbillent, ahogy egy nagyobb kövön áthajtott, és ez visszaterelte figyelmét az útra. Mégis, a gondolatai a monoton táj hatására ismét úrrá lettek rajta:
„Végig fogom csinálni. És bosszút állok mindenért…”