Fogta a kockás kis pokrócot, és miközben óvatos mozdulattal maga köré tekerte, kicammogott a konyhába. Elővette a nagymamája teáskészletét, és a kedvenc fahéjas teáját. Beleszimatolt a levegőbe, és elégedett mosoly töltötte el, azon a napon először. Apró kanállal méregette a cukrot a teába, egy… kettő. Megállt egy pillanatra, és beletöltött még pár kanálnyit. Végtére is… mostmár úgyis mindegy. Visszacsoszogott a szobába, lenyomta a zenelejátszó kopott gombját, belesüppedt az aranyos bézsszínű fotelbe, miközben azt kívánta bárcsak a zene mindent kiűzne a fejéből.
Így ült órákig, míg kint besötétedett. A hó még mindig hullott, ő pedig csak nézte-nézte a karácsonyfa fakó fényét. A könnyek ömlöttek a szeméből, szorosabban fogta a teáscsészét. Minden házban, zeng a karácsonyi ének. Szinte halotta a boldog gyermekek örömtől teli sikolyát, mikor meglátják az ajándékukat. Apák és anyák összebújnak, és az együtt eltöltött időre gondolnak. Akarva-akaratlanul ő is eszébe jutott. Az ártatlan mosolyával, és a világító kék szemével. Azt, ahogyan rá nézett, a szavak, amiket mondott, és amiket nem mondott ki.
Amikor ott feküdt élettelenül, és ő nem tudott semmit sem tenni. Ahogy a liliomos koporsóra, rádobálták a nedves földet, akkor valami megtört benne. Valami, ami eddig is egy szakadék szélén állt, de abban a pillanatban a mélybe zuhant, és már csak a csoda ránthatta volna vissza. Sóhajtott egyet és azt suttogta: "Szép kis karácsony"
