Játék

Szeretlek. Egy kilenc betűs szó mégis olyan nagy jelentéssel bír. Egy szó melyet elhiszünk bármely pillanatban. Egy szó, ami egyszerre rendbe hozhat mindent, viszont tönkre is teheti azt. Tudtam, hogy nem szerettél. Még is amikor kimondtad azt a mágikus erejű szót. Úgy éreztem hinnem kell neked. Mindketten tudtuk, hogy csak játék volt. Játék volt, csupán ami talán rosszkor történt rossz időben. Sosem kérdeztem miért csinálod ezt velem. Vagy egyáltalán azt, hogy miért csináljuk ezt. Mind a ketten hibásak voltunk. Na, jó talán te nem. Hisz én voltam túl naiv. Ki más?  Hittem a bájos kedves álarcnak, mely az arcomra mindig mosolyt csalt. Azt mondtad bármit kérhetek, megcsinálod nekem. Nem kértem semmit. Akkor még. Most kérnék, de a kérésem téged már nem érdekel. Úgy tettem mintha jó volna ez így. Mintha csak egy kis kaland lett volna. Úgy tettem mintha elfelejtettem volna mindent. Hiszen te is így tettél. Sodródni az árral és nem törődni semmivel. De ugyan, kit áltatok? Persze hogy abban az időszakban, mint egy szerelmes kislány este lefekvés előtt az ágyamban már az esküvőnket tervezgettem, és képzelegtem hátha komollyá válhat ez az egész. Talán nem kellett volna kislány módjára álmodozni. Talán lehet, hogy ez volt a gond, hamis álmokkal álltatni magam, és közbe hinni, hogy valóra válthatnak. De mégis miért csináltad? Kinek akartál bizonyítani? Talán ki akartál törni a kis fiús álarcból és egy új bunkó, ugyan de erős férfiéba bújni? Végülis, igazad van. Azzal vádolsz, hogy nem a te hibád. Nem tehetsz róla, hogy többet éreztem, mint kellett volna. Merthogy az elején tisztáztuk, hogy ez csak játék. Igazad van. Az életben mindenki játszik. Én is játszani akartam. Még néha most is csinálom, amikor elmegyek melletted az utcán köszönés nélkül. Csak hogy az elején még élveztem ezt a játszmánkat, most már azonban visszacsinálnék mindent és legszívesebben ki szállnék az egészből még a legelején.  Vagy mégse. Lehet, hogy ugyanúgy bele mennék. Bedőlnék a csábos mosolyodnak és a két szép barna szemednek. Ugyanúgy bedőlnék, mint egy butuska kislány, akivel el tudják hitetni, hogy, létezik a fogtündér és boldogan újra és újra bedőlnék a mesének akár csak egy kis ajándékért cserébe. Szedegetném a lelked kis darabjait és talán reménykednék benne, hogy egyszer majd az egész szíved is az enyém lesz.