Írmány

Egy este, mikor épp testetlenségem, súlytalanságom és láthatatlan mivoltom próbáltam elfogadtatni magammal - mint már oly sokszor lassan egy éve már- épp a város egyik legforgalmasabb utcája felett lebegtem. Csak figyeltem az embereket. Órákon át el tudtam nézni a hömpölygő tömeget, ahogy megannyi változatos arc és forma kavarodik össze-vissza. Mindenki az ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva. Volt, akit az elmúlt három órában már többször láttam tovasietni az utcán. Lejjebb ereszkedtem a sokaságba, hogy közelebbről figyelhessem az embereket. Földet ért a lábam. Jobban mondva mintha földet ért volna. Nem éreztem, csak láttam. Semmit nem éreztem már. Testi fájdalom, éhség, szomjúság, tapintás, illatok...Semmit... Sajnos a lelki fájdalmak megmaradtak. Valahányszor egy étterem vagy gyorsbüfé mellet elhaladtam, mintha éhes lettem volna. Érezni nem éreztem, csak emlékeztem milyen is volt mikor összeszaladt a nyál a számban. Vagy mikor egy szépséges angyali teremtésre emlékeztető lány elsétált előttem. Szinte már nem is tudom milyen az mikor szeretnek. És ez így megy már egy éve. Hogy mi történt velem, ami miatt a lét ilyen formájába kényszerültem? Sajnos erre még tisztán emlékszem így az idő múlásával is…

Egy este mikor zörgésre nyitottam szemem otthon a jó meleg ágyban, az órára pillantottam. Megnyugvással töltött el, hogy a piros kijelző még hat óra alvást ígért, mielőtt ismét munkába kéne mennem. Megfordultam és megigazítottam takaróm hogy kényelmesen fojtathassam álmom, mikor egy alakot pillantottam meg az ágyam mellett. Elakadt a lélegzetem. A betolakodó kezében penge villant. Mozdulni sem mertem, így hát eszeveszett imádkozásba kezdtem, hogy ne vegye észre, nem alszom. Sajnos későn... A következő emlékem, hogy a kis fekete óra az éjjeliszekrényen éles hangon megszólal. Az ágy mellett álltam, magamat figyeltem, ahogy véráztatta takaróba csavarva fekszem, nyakamon egy tüdőpiros nyílt sebbel. Szörnyű látvány. Hát így történt. A betörőt, jobban mondva a gyilkost, még aznap este láttam, amint elkapják a rend éber őrei.

Hirtelen valaki "átgázolt" rajtam. Egy pillanatra megtorpantam majd megfordultam. Csak egy ember a sok közül. Naponta többször is áthaladnak rajtam. Nehezen ugyan, de kezdem megszokni. "Elindultam" a közeli bevásárló központ felé, hisz ha máshol nem, ott biztos rengeteg különböző embert látni. Érdekes látvány, ahogy a kirakatok előtt bámészkodnak. Ki a párjának áradozik a hőn áhított tárgyról, ruháról, ékszerről, ki pedig telefonon könyörög valakinek, hogy had vehesse meg, míg van mikor a kisgyerek rángatja anyját vagy apját a boltba, hogy újabb képre, játékra, vagy valami kis apróságra tegyen szert.

Megérkeztem a bejárathoz. Itt az első igen érdekes esemény. Két férfi kiabált egymással valami parkolóhelyet emlegetve. Nem sokkal később a vita lökdösődésbe, majd egy hatalmas állasba torkollik. A szerencsétlenül járt férfi - kisebb termetű mint "ellenfele", ugyanakkor talpraesett embernek látszott - elvágódott az utca kövén. Szépen lassan felkelt a földről, majd ahelyett hogy viszonozta volna az ütést, felszedte szétgurult csomagjait, az autójához ballagott, beült, beindította a motort, rükvercbe tette, majd a verekedő pasas kocsijának való nekitolatás után elhajtott. Hát igen. Itt mindig történik valami... Ha az utcán épp nincs semmi említésre méltó, akkor csak idejövök, és máris van mit nézni. A második emeleten "jártam". "Ruhaboltok, éttermek, Mozi." - hallatszott az épp nyíló liftajtó mögül. Elindultam a mozi felé. Most legalább ingyen nézhetek egy filmet, ráadásul onnan ahonnan én akarom. A mozi előtti utolsó ruhabolt előtt egy lányt pillantottam meg. ’’Belém szorult a levegő’’. Gyönyörű volt. Lapockáig érő leomló egyenes szőkés barna haj, kékeszöld szem, igéző tekintet, piros telt ajkak, lehelet finom arcvonások. Sehol egy durva ránc. Alakját minta megrajzolták volna. Arányos volt mindene. Darázsderék, széles csípő, "telt" formák mindenhol, ami persze nem azt jelentette, hogy szemernyi súlyfelesleg is terhelte volna. Egyszerűen tökéletes. Ujjatlan fekete felsőben volt, és egy sötétszürke koptatott testhezálló farmerben. Káprázatosan szép volt. Épp egy mélykék felsőt nézegetett, majd kicsivel arrébb egy háromnegyedes fekete farmert. Pár perc nézelődés után elindult a mozi felé. Utána "mentem". Hirtelen hátra pillantott, és mintha a szemembe nézett volna. Megálltam. Ekkor átsétált rajtam egy férfi. A lány visszafordult és tovább ment. „Biztos a férfit nézte csak meg”- gondoltam magamban.

Addig elmélkedtem az iménti dolgon, míg elvesztettem szem elől a lányt. Fellebbentem és a mozi felé repültem. Megpillantottam a szépséges teremtést. Épp az egyik terembe ment be. Már nem is érdekel a mozi. Csak had nézzek a szemébe. Valahol középen foglalt helyet. Mellette volt egy üres szék, így hát "lehuppantam" mellé. Csak figyeltem. Fogalmam se volt róla milyen filmet néz a lány. Csak őt néztem. Észre se vettem mikor vége lett a filmnek. A lámpák lassan felgyúltak, és mindenki a kijáratok felé indult. Ő is. Egészen az utcáig követtem mikor eltűnt a pláza előtti tér hatalmas és színes forgatagában. Remélem még összefutok vele.

A tér közepe felé repültem. Imádtam repülni. Szárnyak és korlátok nélkül. Mámorító érzés mikor arra mész amerre csak akarsz, nincsenek gátak, a szél az arcodba süvít. Ugyan az utóbbit nem éreztem, de így is felemelő érzés volt, hogy azt tehettem a levegőben, amihez csak kedvem volt. Lehet úgy tűnik "gondtalan életem" van. Persze közel sem. Ezzel csak azt próbálom elfeledtetni magammal, hogy már nem élek...
Ismét egy újabb reggel. A megszokott kávézóm előtt figyeltem, hogy olvasnak újságot az emberek, hogy beszélgetnek egymással. Minden reggel itt indítom a napom, majd általában irány a közeli tér. Az elmúlt este megismert lány arcát keresem a tömegben. Pontosan emlékszem az arcára. Arra a pillantásra. Istenem. Sohasem láttam még ilyen szépséget. Bárcsak láthatnám újra, és látna ő is engem. Bármit megadnék érte. Bármit.

A tér közepén álló hatalmas szobor előtt ”álltam”. Lassan már észre sem veszem mikor egy-egy kéz, vagy épp egy egész ember átsuhan rajtam. Ismét "áthajtottak a testemen". Utána néztem ki lehetett az. Ismét nem hittem a szememnek... A tegnap látott gyönyörű lány körvonalát láttam távolodni. Hirtelen megszűnt körülöttem minden. Utána eredtem, majd előtte lebegve néztem a szemébe. Nem tudtam merre ment csak követtem. Figyeltem minden mozdulatát, arcának minden egyes rezdülését, figyeltem pillantását. Hogy mit láttam a szemében? Magamat. Megállt egy buszmegállóban. Közelebb hajoltam az arcához és mélyen a szemébe néztem Gyönyörű kékeszöld szempár tekintett vissza rám. Láttam magam, amint ott lebegek előtte. Mintha engem figyelt volna. Megfordultam hogy megnézzem kit figyelhet ennyire, de nem állt mögöttem senki. Visszafordultam a lányra néztem. Még mindig a szemembe nézett. Érkező busz fékező hangját halottam. A lány még mindig engem fürkészve elmosolyodott, majd rajtam áthaladva felszállt a buszra. Az ismerős csengőszó hallatszott, majd az ajtók sziszegve becsukódtak. Parányi kipufogófüstbe "burkolózva" lebegtem a megállóban és a távolodó busz sziluettjét figyeltem. Csak "álltam" ott mozdulatlanul, megbabonázva…

Nem hittem volna, hogy aznap látom őt utoljára. Azóta, hogy felszállt a buszra mér fél év telt el. Mindennap kerestem, bejártam az egész várost de nem találtam. Ugyan nem is ismertem és nem is fogom soha, hisz ő él, míg ez rólam nem igazán mondható el, mégis nagyon hiányzik.
Este volt.
Egy alig kivilágított híd tetején ”ücsörögtem” és a távolt fürkésztem. Nem tudom mit figyeltem, csak néztem a semmit. Vajon merre lehet az angyali szépségű teremtés...? Vajon mit csinálhat most...? Hirtelen valaki megérintette a vállam. Érintés...? Hogy lehet ez? Megfordultam, hogy ki vagy mi lehet az. Ő ült mögöttem, keze a vállamon pihent, mosolygott rám, és zöldeskék szemével az arcomat figyelte.
Felébredtem...

Otthon voltam, a jó meleg ágyban. Szomorúan vettem tudomásul, hogy álmodtam, és többet nem látom a lányt. (De legalább életben vagyok) - mosolyogtam. Egyre erősödő zörgést halottam magam mögött. Lassan megfordultam, és egy alakot pillantottam meg az ágyam mellett. Kés villant a kezében. Kísérteties érzésem támadt mikor megszólalt a már jól ismert fekete digitális óra sípoló ébresztője. Az ágyam mellett álltam, magamat figyeltem…