Igaz Szerelem

- Jól vagy? - fordultam hozzá.
Nem válaszolt, csak bámult ki a fejéből. Láttam rajta, hogy közel van hozzá, hogy összetörjön. Már bántam mindent, bántam, amit 4 éve tettem. Sajnáltam. El akartam neki mondani mindent. Hogy a 4 éve történt dolgokat, valahogy megértessem vele. Tudtam, hogy el fog érkezni ez a nap, amikor újra itt fog állni előttem. Tudtam a sorsot nem kerülhetem el. Próbáltam már ezerszer, de sosem sikerült.  Nem tudtam mit tenni. Olyan törékenynek tűnt, mint még soha. Vörös haja, ugyanolyan szép volt, mint emlékeimben, mint régen.  Át akartam ölelni, akár egy percre is csak hozzáérni. De tudtam, ha közelednék, elfutna. Itt hagyna, a boltban kirohanna fizetés nélkül, és az egyikünknek se lenne jó…

***

- Ühüm… - Nyögtem ki végül. A srác, akit 4 éve próbáltam kerülni most itt állt előttem. Teljesen ledermedtem, pedig tudtam, hogy ha pestre költözök nagyobb a lehetősége, hogy összefutok vele. De pont így? Pont most? A 4 év alatt, vagy ezerszer lejátszottam magamban, hogy mit fogok tenni, ha újra találkozok vele. Gondolataimban erős voltam, és otthagytam. Rideg voltam vele. Tudtam, hogy így kellene tennem most is. De az a barna szempár, amibe 4 éve oly szerelmes lettem. A kusza tincsek megbabonáztak. Szerettem volna átölelni, Szerettem volna újra éreztetni vele, hogy még mindig mennyire szeretem. De tudtam. Ha közelednék, ő eltaszítana. 4 éve is megmondta. Megmondta ő jól, hogy elfelejtett már. Utáltam őt azért. A szavak, amiket akkoriban mondott, még mindig mardosták a szívem.
- Biztos? – Hallottam hirtelen. Éreztem magamon az aggódó tekintetét. Tudtam, hogy belém lát tudtam, hogy nagyon jól tudja, mi zajlik most bennem. És talán valahol legbelül én is reméltem, hogy hasonló zajlik le benne most.

***

Próbáltam elkapni a vörös tincsek mögött a tekintetét. Azt kívántam bárcsak rám nézne. De ő csak bámult lefelé a földre. Legszívesebben lágyan átöleltem volna, hisz akkor kénytelen lett volna a szemembe nézni, azokkal a gyönyörű kék szemekkel, mint akkor 4 éve. Nem tudtam mit mondjak. Mit mondhatnék. Ha elmondanám, hogy még mindig szeretem. ő úgyse hinne nekem. 4éve is alig akart hinni az életem miatt. Hiába akarnám neki most bebizonyítani. hogy megváltoztam. Ő ugyanazt a 16 éves ficsúrt látná bennem. Nem mást, csak a gyerekkori szerelmét, aki darabokra törte a szívét. Utáltam magam emiatt. talán el kellene mondanom neki, hogy mennyire kibaszottul utálom magam amiatt, hogy akkor otthagytam. De min változtatna az már? A múltat sosem változtathatjuk meg. Sajnos.

***

- Igen, persze. – Erőt vettem magamon, arcomból kisöpörtem a belehulló tincseket, és próbáltam ránézni. Eddig nem néztem rá. Amikor beléptem a boltba, sose gondoltam volna, hogy a sorok között, a szója helyett pont őt találom meg. Nem mertem ránézni, féltem, hogy csábításba esnék, és kitörne belőlem minden. De mégis, csak arra vágytam, hogy átöleljen, mint régen. Hogy testem a testéhez simuljon. Lassan felemeltem a fejem, félénken, akár egy kiscica. Próbáltam nem sokáig a szemébe nézni. De a tekintete magával ragadott. Ott álltunk. Néztünk egymás szemébe, mint akkor 4 éve.

***

Hirtelen felindulásból tettem, nem is tudtam hirtelen, hogy mit csinálok. Elvesztem a két kék szempárban, és nem tudtam megállni. Közelebb léptem, és magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy teste megmerevedik a zavarodottságtól, vagy a meglepetéstől. Nem tudom. Aztán éreztem, ahogy a szíve egyre hevesebben kezd verni. Kezével átkarolta a derekam. Mintha csak erre várt volna. Mintha csak egy ölelésnyire lett volna attól, hogy megbocsásson. Ahogy mellkasom az övéhez nyomódott, éreztem szíve dobogását. Azét a lányét, akiét már oly régóta szerettem volna érezni, hallani. Tudni, hogy itt van velem.
– Sajnálom – suttogtam a fülébe, és még szorosabban vontam magamhoz. Teste törékeny volt, éreztem, ahogy rám bízza magát. Nem akartam elengedni.

***

Nem is vettem észre, hogy viszont ölelem őt. Csak amikor a szavak eljutottak a tudatomig, akkor tértem magamhoz. Úgy éreztem magam, mint egy törékeny porcelánbaba egy boltban. Pedig én az a fajta nő vagyok, akiből senki nem tudja kihozni a törékenységet. Kívülről nagyon erős. Főleg a férfiak előtt. És most tessék itt áll ellőttem kb. 10 perce. És én feladom minden érvem, mindent. Csak azért az álomért, hogy újra ölelhessem. Fejem beletúrtam a pólójába, éreztem rajta az ismerős cigi szag, és a dezodor keveredett illatát. Amit akkoriban 15 éves fejjel annyira imádtam.
Megnyugtattam, amikor éreztem, hogy szíve hasonlóképpen dobog, mint az enyém. Összeszorult a gyomrom, ha csak rágondoltam hogy el kell engednem majd. El fogom engedni, és nem lesz semmi. Éljük tovább a magunk életét. Pont úgy, mint ahogyan 4 évvel ezelőtt megállapodtunk. Éreztem, ahogy lazított a szorításon, és lassan elenged. Hirtelen megszédültem. Újra elveszettnek éreztem magam, mint egy kislány a nagy tömegben.

***

Elengedtem, de tudtam nem hátrálhatok. Nem akartam hátrálni. Elengedtem ugyan, de nem hátráltam. Megfogtam a kezét, és a fülébe súgtam:
- Gyere, menjünk innen.
Bólintott. A gyomrom görcsbe rándult. Ma reggel, amikor felkeltem, nem hittem volna, hogy találkozok vele, és most itt volt mellettem, ráadásul a kezemet fogta. Tudtam, hogy bármi is történjen most. Ezek után. Ha ő a barátom szeretne lenni. Akkor is engednek neki. Nem számított már, hogy milyen módon. De szerettem volna, hogy most már végre az életem részese lehessen, ahogy régen.

***

Nem tudtam ellen állni. Megfogta a kezem, és én, mint egy hűséges kiskutya követtem. Tudtam, hogy nem kéne. Tudtam, hogy fenn áll a lehetősége, hogy újra összetöri a szívem. De annyit szenvedtem már miatta, hogy nem érdekelt. Hittem a véletlenekben. A sorsban. Hinni akartam benne, hogy ez a sors akarata, és mostantól egy új élet kezdődik. Biztos voltam benne. Éreztem legbelül, hogy eljött végre a perc, mikor végre az élete része lehetek. A sorsunk mégis csak összekapcsolódik. Ahogy álmaimban. Elfelejtettem minden fájdalmamat, mit régen okozott.

Csak sétáltam kézen fogva, kifelé a boltból vele. Majd amikor kiértünk újra magához szorított, és forrón megcsókolt. Nem kellettek már szavak. Tudtuk, hogy mit érez a másik. Mindvégig tudtuk. És a sorsunk most újra összefonódik. Nem úgy, ahogy régen , hanem sokkal jobban. Ebben biztos voltam.

by: amy ^^ /Emese/