Idegen helyeken

Lassan araszolt. Eltévedt. Pedig ő soha nem szokott eltévedni, erre még nem volt példa.
Kitűnően megkülönböztetett minden kis illatfelhőt, igyekezett kitapogatni a lehetséges akadályokat, a körülményekhez képest igenis jól "látott" mindent az őt körülvevő világban.
Most mégsem egészen értette mi történhetett.
Már egy ideje úton volt, de minden ismeretlen. Valami felfoghatatlan volt alatta.
Közvetlenül a lábai alatt. Még nem ismerte ezt az érzést, ezzel még soha nem találkozott. Ha lett volna rá fogalma, (de nem volt) azt gondolhatta volna, valami puha, bársonyos dolog az amin lépked.
Ha érezte volna a hőt, valamiféle meleget, akkor most meg tudta volna különböztetni ezt a furcsaságot önmaga alatt a már megszokott dolgoktól.

De nem érzett semmi ilyesmit, csak apró agyában villanást észlelt, egy gondolat töredéket, valamiféle furcsa szokatlant, de képtelen volt mit kezdeni vele.
Valami hajtotta. Egyre csak előre. Menni, menni. Egyet érzékelt biztosan: egyedül van.
Az is meglehet mégsincs egyedül, csak az ő apró "tudata" káprázik benne.
Kezdett kétségbe esni.
Idegesen, sűrűn irányt váltva keresni kezdett. Még nem tudta mit keres, csak azt, hogy keresni kell. Nagyon fontossá vált számára a mielőbbi bizonyosság: ő van, létezik valahol, és most keres.
Egyre aktívabban, gyorsabban szedte lábait. Ideges rángató, remegő mozgással valamit a távolban már érzékelt, valamiféle "remény" töltötte el.
Ekkor érte ismét egy megfoghatatlan, egy szörnyűséges "érzet". "Szavai" nem voltak rá, félelme nőttön nőtt. Talán hanghullám formájában, talán erő formájában tört rá. Egész testét megremegtette.
Érezte a hatalmas erőt, érzékelte a testére törő őrült feszültséget. Menekvés nem volt.
Apró "agya" még próbált ellenkezni, lábaival igyekezett erősen megkapaszkodni, a léte forgott kockán. Tomi fiam emelte őt fel. Nézd anya! Véletlenül bejött egy szarvasbogár a szobámba. Most itt igyekszik a szőnyegen, be akar bújni az ágyam alá. Kiteszem a főbe szegényt. Jó lesz?