Fáradtan hátrahajtottam a fejem és megdörzsöltem az arcom. Úgy éreztem, mintha az agyam menten szét akarna robbanni. Mintha az a sok információ, amit igyekszem belé verni, szétfeszítené belülről. A könyvhalom az asztalomon viszont csak nem csökkent.
Kipillantottam az ablakon és egy halk horkantással konstatáltam, hogy odakint már vak sötét van. Januárban ez persze önmagában még nem jelentene sokat, de azt figyelembe véve mégiscsak mondd valamit, hogy mióta felkeltem, itt zsibbasztom a fenekem az üléssel és csak tanulok. Na jó, leszámítva azt a fél órát, amíg ebédeltem, meg azt a pár néhány perces alkalmat, amit a porcelánfotelen töltöttem. De semmi más. Reggeltől estig csak a tanulás. Már torkig voltam vele. De ez az a pillanat, amikor az élet a legnagyobb meglepetéseket hozhatja.
Amikor megszólalt a csengő, még nem számítottam semmi extrára. Bár persze hazudnék, ha azt állítanám, nem lepődtem meg. Elvégre, ki lehet az ilyenkor? Nem mintha különösebben késő lett volna, de azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik hozzám látogatóba érkezhetnek, vagy szintén ugyanabban a testhelyzetben görnyed a saját asztala fölött éppen, mint én, vagy legalábbis tudja, hogy én ezt csinálom, úgyhogy nem is kísérli meg kihozni belőlem a jó házigazdát. Az a kevés illető pedig, aki egyik csoportba sem tartozik, már jó előre jelzi legalább azt, hogy egyáltalán jön.
Miközben egy nagy sóhaj kíséretében feltápászkodtam ültemből és az ajtóhoz vánszorogtam, újra és újra végigfutottam gondolatban azoknak a listáját, akik ilyen váratlanul betoppanhatnak, de nem jutottam semmi eredményre. Mint utólag kiderült, nem is juthattam.
– Ki az? – kiáltottam ki morcosan. Tudom, hogy bunkóság, de ezekben a hetekben az is nagy teljesítmény tőlem, ha nem kezdek el ordibálni azzal, aki nem hagy békén, amikor épp tanulnom kellene azt, amihez nekem sincs egyáltalán kedvem. Rossz tulajdonság, tudom, de nehezen megy a leszokás.
– Én vagyok, Brigi. – Az ismerős hang hallatán egy pillanatra megdermedtem. Azonnal kiáramlott minden gondolat a fejemből és csak bámultam a csukott ajtót, mintha átlátnék rajta, egyenesen az odaát ácsorgó vendégem arcába.
– Nem, az nem lehet – motyogtam magamban, miközben előhorgásztam a kulcsot, hogy kinyissam az ajtót, és megbizonyosodjak róla, pontosan az áll odakint, akit gondoltam.
Láttomra a kissé kerekded arcon halvány, de mégis határtalan örömöt sugárzó mosoly jelent meg, a vékonykeretes szemüveg mögül pedig az az enyémre megszólalásig hasonlító barna szempár csillogva nézett az enyémbe.
– Hello! – Ennyi volt minden, amit mondott, megszorítva a kezében tartott bőrönd fogantyúját.
– Hát te meg mit keresel itt? – néztem rá meredt szemekkel.
– Látom, a modorod nem változott. Hát így fogadsz azután, hogy olyan régen nem láttuk egymást? – Elég gyengén játszotta a sértettet. Bár amúgy is ismertem annyira, hogy tudjam, ilyesmin nem vágja be a durcát, mégis tudtam, hogy igaza van.
– Ne haragudj! – dörzsöltem meg az orrnyergemet. – Csak nem vagyok épp a legjobb hangulatomban ilyenkor.
– Tudom – mosolygott. – A vizsgaidőszak.
– Ja – zártam le gyorsan a témát. Elvégre, ha már az ébren töltött időm 99%-át ezzel kell töltenem, nem akarok még a maradék 1%-ban is erről beszélni. – Szóval – igyekeztem a lehető legbarátságosabb hangot megütni – mit csinálsz itt?
– Eljöttem hazulról – jelentette ki.
– Pont ide? – csodálkoztam.
– Mehetek máshova is – fordult a lépcső irányába, viszont közben továbbra is engem nézett. – Csak gondoltam, először nálad próbálkozom, de ha nem…
– Ne! – emeltem fel reflexszerűen a kezem, de aztán visszaejtettem. – Bocsánat! Nem úgy értettem. – Arckifejezése nem változott, bár eddig sem tükrözött dühöt, miközben teljes testével visszafordult felém, miközben én felsóhajtottam. – Jól van, gyere be, hugi!
Arcán még szélesebb lett a mosoly, miközben enyhén biccentett és belépett mellettem, ahogy félreálltam az ajtóból.
Orromat azonnal megcsapta a belőle áradó erős illat, ahogy ellépett mellettem, és ennek hatására nem tudtam megállni, hogy ahogy levette térdig lelógó kabátját és bőr kesztyűjét, végig ne mérjem.
Semmit sem változott azóta, mióta utoljára láttam. Bár, persze, az nem volt olyan régen, amennyi idő alatt egy tizenkilenc éves lány nagyon sokat változhatna. Fizikailag legalábbis gyakorlatilag semmit, a stílusa pedig… no igen, az olyan egyedi, hogy sok oka nem is nagyon lenne változtatni.
Mindig rácsodálkozom, mennyire hasonlítunk, és mégis mennyire különbözünk. Azon kevés lányok egyike volt az ismeretségi körömből, aki majdnem olyan magas volt mint én, ami a majd’ 190 centimmel nem kis teljesítmény. Ugyanazok a barna szemek, ugyanaz a barna tónusú bőr és ugyanolyan hollófekete haj. Csak míg az utóbbit én hátközépig engedve viseltem, ő fiúsan rövidre vágta. Bár, mitagadás, jól állt neki, épp úgy, mint a szűk farmer, a vastag fekete öv és a férfias szabású ingei. Most is épp egy sötétkék-fekete kockás tűnt elő kivágott garbója alól. Mindez pedig párosulva azzal, hogy nagyjából már mióta használ illatszereket, a férfi dezodor pártján áll, párját ritkító jelenséggé teszi.
Emiatt tituláltam egy időben az öcsémnek, de aztán hamar leszoktam róla, mert rá kellett jönnöm, hogy az előbbiek ellenére is, talán még inkább megvan a nőies bája, mint nekem. Bár hozzám hasonlóan soha nem volt hajlandó szoknyát felvenni, mindig farmerban és férfias szabású ingben járt, emellé kivétel nélkül mindig magas sarkút vett, és, bár a legszükségesebben túl sosem sminkelte magát, az arca is olyan ártatlan és kislányos volt, hogy blődség lett volna fiúnak titulálni. Emellett azért megtartottam ezt a megszólítást néhány esetre. Elvégre, nem esik messze az alma a fájától… Bár, neki nem tőlem kellett volna messze esnie, de úgy tűnik hasonló géneket örököltünk.
Ugyanakkor, annak ellenére, hogy, mint a jó testvérek, meg volt a sok hasonló tulajdonságunk, rengeteg mindenben nem is különbözhettünk volna jobban. Én… olyan vagyok, amilyen, ő viszont, a sokszor férfiasnak ható megjelenése ellenére is, leginkább egy szende és visszahúzódó lányként jellemezhető. Ugyanakkor talán pont ezzel ért el milliószor nagyobb sikereket, mint én. Máig se tudom, hogy csinálja, de a számát se tudom, hányszor találtam már egy olyan lány karjaiban, vagy, a méretei miatt helyesebben, egy olyan lánnyal a karjaiban, akivel nem csak hogy az nem tűnt fel, hogy egyáltalán közük lenne egymáshoz, de arra is mérget vettem volna, hogy nem kapható az olyan nyalakodásra, amit épp műveltek. Mindezt pedig úgy, hogy kevés embert ismerek, akit az én húgomnál könnyebb lenne zavarba hozni és aki inkább kerülné a zavarba ejtő helyzeteket. Plusz, amikor csak egyáltalán szóba került az ilyesmi, ő mindig a pasikról áradozott és őket nézte az utcán is. Egy izmos felsőtest és egy sármos arc mindig is jobban lázba hozta, mint egy pár csinos cici, egy formás fenék, vagy a hosszú lábak látványa. Legalábbis én így vettem észre, és sosem tartottam őt különösebben nehezen kiismerhető embernek.
Ugyanakkor most is, ahogy levette a kabátját és a karjára hajtotta, hiába viselkedett teljesen természetesen, szinte árasztott magából valami megfoghatatlan titokzatosságot.
– Mi az? – ütötte meg a fülem a hangja, és csak most vettem észre, hogy engem figyel.
– Semmi – ráztam meg a fejem és igyekeztem elterelni a gondolataimat. – Kérsz valamit inni? Teletankoltam a hűtőt, ha már elegem lenne a tanulásból és le akarnám inni magam.
Szelíden elmosolyodott. Hülye felvetés volt, persze, hiszen az én húgom, nem az a típus, aki részegen dorbézolna, vagy akárcsak úgy szórakozásból leinná magát. Még annyira se, mint én, pedig nekem sem épp szokásom.
– Te mit iszol? – kérdezte, miközben, hogy lefoglaljam magam, elvettem a kabátját és felakasztottam.
– Maximum kávét. Még vissza kell ülnöm – vetettem egy pillantást az asztalom felé, majd fintorogva elfordultam. – Kérsz te is?
– Inkább teát… ha szabad.
No igen. Csak gondolni kellett a hasonlóságokra, és máris kiütköznek a különbségek. Semmi pia, kávé helyett inkább tea és mindig ez a szende udvariasság. Bár… jó, nem tagadom, én is ilyen vagyok, de azért nem ennyire… Vagy csak mástól látva tűnik ez fel?
– Rendben – kényszerítettem vissza magam a valóságba. – Szolgáld csak ki magad!
Csendben elkészítettük magunknak az italunkat, majd elhelyezkedtünk egymással szemben a foteljeimben. Kissé fura érzés volt így szemben ülni vele. Mintha interjúztatnék valakit. És nem csak hogy ez nem áll különösebben közel hozzám, de hogy még mindezt a saját húgommal…
– Szóval – vettem fel ismét a beszélgetés fonalát –, mi történt?
– Semmi – rázta a fejét és belekortyolt a teájába. – Csak már nem bírtam otthon… Ismered apát, nem képes elfogadni, hogy nem akarok műszaki pályára menni.
– No igen – temettem én is a tekintetem a kávémba. Ez a mi apánk. Hiszen a családban mindenki mérnök, vagy aki nem, abban pont ez a probléma. Legalábbis ahogy ő látja. Azt még csak sikerült valahogy lenyomni a torkán, hogy én nem lettem mérnök. Időbe telt, de elfogadta, hogy egyszerűen nincs érzékem hozzá. De talán pont emiatt fűzött akkora reményeket a húgomhoz, ehhez a kedves, csendes, szófogadó lányhoz. Az meg, hogy ő, velem ellentétben, még matekból és fizikából is jó volt, ilyen szempontból csak rontott a helyzeten. – És akkor most? – kortyoltam bele a kávémba. – Mi lesz?
– Apa azt mondta, elég volt, hogy az érettségi után fél évet elpazaroltam arra a nyelvtanfolyamra. Még fél évig csinálhatok valamit, de szeptembertől mennem kell az egyetemre.
– És te inkább eljöttél? – Igyekeztem semmiféle érzelmet nem mutatni. Főleg, mert magam sem tudtam, mit mondjak. Nem akartam ledorongolni őt. Elvégre, nem vagyok az anyja. Nem az én feladatom, hogy neveljem. Főleg nem tizenkilenc évesen. Amellett meg, nem hinném, hogy szüksége lenne arra, hogy tőlem is azt hallja, hogy kezdenie kell valamit az életével. Még akkor sem, ha én is így gondolom.
– Reméltem, el lehetek nálad egy ideig – emelte rám meleg szemeit. – Amíg elvégzek valami nyelvi képzést… vagy kettőt.
Megfontoltan bólintottam. Sosem volt baj az elhivatottságával és a tanulmányaival. Mindig is szeretett tanulni és ment is neki. Különösen a nyelvek. Már így is három nyelven beszélt, legalábbis amennyire én tudom, mert tőle kitelik, hogy mióta nem láttam, belekezdett egy újba. És meg volt benne az a vágy is, hogy még többet tudjon. Ugyanakkor…
– Tudod, hogy nekem semmi bajom ezzel, nem úgy, mint apának, de… nem vet fel túlságosan a pénz, ő meg ebben gondolom nemigen fog támogatni, szóval…
– Ó, nem azt kérem, hogy tolj alám mindent – tiltakozott. – Természetesen fizetek mindent, ami nekem kell és beszállok a lakásfenntartásba is, de azért mégiscsak jobb valakivel megosztozni és inkább a nővéremmel, mint egy ismeretlennel, nemde?
– Benne vagyok, csak… ezt ne vedd akadékoskodásnak, de miből?
– Van egy kis megtakarított pénzem – válaszolta, miközben lassan mosoly ült ki az arcára. Nem tudta elrejteni a belőle kitörni készülő poént. – Én megspóroltam, amit te sörre költöttél.
– Ó, fogd be! – legyintettem, de én se tudtam visszatartani a nevetést.
– Amúgy, keresek munkát. Biztos van igény ezt-azt fordítani. Talán a te egyetemi ismerőseidnél is.
– Meglátom, mit tehetek – válaszoltam. – De csak az én „kapcsolataimra” ne nagyon alapozz!
– Nem is – tiltakozott. – Keresgélek én is. Aztán, majd meglátjuk, hogy fér bele az időmbe, kereshetek majd mást is, ha ez nem elég.
– Részemről mindegy. – Elgondolkoztam egy pillanatra. Sosem voltam különösebben az az osztozkodós fajta. Legalábbis ami a magánéletemet illeti. Ha egy vonzó illetővel kell megosztanom az ágyam, egy csinos csajnak kölcsönadni a ruhám egy áthancúrozott éjszaka után, vagy megosztanom vele a mosdót, az egészen más tészta. De alapvetően magányos farkas vagyok. Szeretem, ha el tudok vonulni valahova, ahol senki nem zavar. És nem csak azzal, hogy nem zajonganak, vagy nem szólnak hozzám, hanem egyáltalán, hogy nem mászkálnak az ajtóm előtt, nem zuhanyoznak a fürdőmben, egy szóval, nincsenek ott. Így hát, sosem gondoltam arra, hogy beszerezzek egy lakótársat, még akkor sem, ha abból olcsóbban kijönnék. De ő mégiscsak a húgom. Amellett meg, ismerem annyira, hogy tudjam, nem az a bulizós fajta, nem kell félnem attól, hogy részegen jön haza és nekem kell tartanom a fejét, amíg a vécébe hány, vagy hogy minden este felhoz valakit, akivel olyan hangosan kefélnek, hogy nem hagynak aludni. Bár, mint már mondtam, nem volt épp az a szűzike, aminek az ember nézné, de az ilyesmiben tökéletesen megvoltunk egymás mellett. Már csak azt kell kitalálnom, hogy csajozhatok úgy, ha ő itt van a lakásban… De ha már ezen gondolkodom, akkor a kocka el is van vetve. – Oké – álltam fel végül. – Amíg nem vagy láb alatt, maradj csak!
Boldogan elmosolyodott. Tudta ő is, ahogy tudtam én is, hogy ez csak ugratás volt részemről. Nem az a fajta, aki láb alatt lenne. Sem szándékosan, sem véletlenül. Az együttélés nyilvánvaló nehézségeit pedig majd megoldjuk.
– De, ha most nem haragszol – folytattam – nekem még vissza kell ülnöm tanulni.
Elfintorodtam a gondolatra, hogy vissza kell még térjek ahhoz a szarsághoz, ennek látványát pedig ő egy szelíd mosollyal konstatálta.
– Oké – állt fel ő is. – Én addig kipakolom a cuccom. Igyekszem csendben lenni.
– Köszi – válaszoltam, azzal le is zárva a beszélgetést, visszasétáltam az asztalomhoz, és undorodva ismét felemeltem a könyvemet.
