Hozzá . Állás

Nem nekem valóak az emberek.
Nem vagyok képes velük kommunikálni. Nem tudom tolerálni a viselkedésüket. Megunom őket, mint egy játékszert. Ellököm őket magamtól. Egyszerre vágyok rájuk és kerülném el messze az összest.

Néha úgy érzem, elegem van mindenből, menekülnék a társaság elől. Várom a pillanatot, hogy hazatérhessek az Otthonomba.

Vicces szó ez az Otthon. Valószínűleg az jut eszedbe róla, hogy meghitt családi légkörben kipihened magad, körülvesz a szeretet és a békesség. Ezt az én esetemben felejtsd el. Szó sincs ilyesmiről a mi házunkban. Ha belépsz, rögtön érzed a levegőben a rosszul titkolt Feszültséget, a vágyat a szemekben és a szívekben egy olyan veszekedésre és ordítozásra, ami még az Üveghegyen is túl hallatszik.

De sajnos ez nem egy tündérmese. Bár néha jó érzés elképzelni, hogy rólam is szól egy Mese. És ez még csak az eleje. Ahogy szokták mondani: meg kell tapasztalnod a rossz dolgokat, hogy értékelni tudd a jókat.

Én tiszta szívemből várom, hogy valamit értékelhessek. Talán ezért is van az, hogy egy apró szikrája a boldogságnak bennem lángra lobban, ha eljön az életemben. Akkor is, ha nem kellene. Ha nincs akkora jelentősége. De én ezekbe kapaszkodom, és azt mondom magamban: ’Talán most... talán most jött el az én Mesém Fordulata és most igazán boldog leszek!’.

De ennek még nem jött el az ideje. Lehet, hogy soha nem is fog. És ez az, amit nehéz kikerülni a gondolataim között. Mi lesz, ha soha nem történik meg? Kezdek belefáradni az apró szikrák lángra lobbanásába... éget. Mert mindig visszaesek a földre, és onnan felállni egyre nehezebb. De ahogy az egyik tételmondata fogalmazza meg az életemnek:

Próbálkozol. Elbuksz. De az egyetlen igazi kudarc, amikor feladod a próbálkozást.