Holdfényes újjászületés (Vámpírmese) XIV.fejezet

Ő viszont eltolt magától, még mindig haragudott nem értettem miért. Nézett előre, majd így szólt:
- Nem tudom elviselni, hogy az Ő vére is benned van. - értetlenül néztem rá, mi a francot akar mégis. - Ezért tennem kell valamit.... - nekem rontott és elkapta a nyakam, nem értettem mit akar... Most tényleg megöl. Rátapadt a nyakamra és belemélyesztette, hegyes fogait. Hiába ellenkeztem volna, teljesen megbénultam, azon gondolkoztam az öl meg aki teremtett, milyen ironikus. Mikor már majdnem minden erőm elhagyott, eresztett egy kicsit, végre megértettem mit akart. Adott a saját véréből. Feltápászkodtam még mindig szédültem, ekkor Armel megszólalt.
- Na, most már az enyém vagy.... Csakis az enyém.- és kiment. Kimerült voltam, mégse tudtam aludni, meg kellett ölnöm azt, aki így játszadozik velem. Nehéz volt az éjszaka, jobbnak láttam, ha holnap este intézem el. Már virradt a nap inkább ágyba bújtam és próbáltam aludni. Hirtelen felriadtam, álmom volt, ami olyan valóságos volt. Láttam Lionel halálát, gyorsan átrohantam a szobájába, hogy megnézzem jól van-e. Valósággal, kitéptem az ajtót, de megnyugodtam, amikor mérgesen rámmordult.

- Anna! Ma már nem hagysz aludni? Könyörgöm 2óra sincsen....- annyira emgörültem, hogy rögtön odapattantam hozzá és megöleltem.
- Mi van veled? Nem szoktál ilyen kedves lenni...
- Ajj Lionel ne legyél már ilyen!!! - azt várta talán, hogy elengedem, de féltem, hogy tényleg meghal. Tehetetlenül visszaölelt, ekkor toppant be Armel, most következett el az a pillanat, amikor nem tudom kimagyarázni magam.
- Hmm..Hát itt vagytok..Remélem kellemes időtöltésetek van, de legyetek már halkabbak..- Most mivan? Ez emgőrült?Minden apró dologért hisztit csap, most meg most meg...Ideje lenne megtanulnom, nem kérdezni miért. Észre se vettem újra elaludtam, Armel ébresztett fel.
- Anna, ideje elmenni egy kicsit szórakozni.
- Ajj Armel csak 5percet... nem akarok vadászni.... - mondtam és inkább belemélyesztettem az arcom, a párnába.
- Azt ne mondd, hogy ennyire kifáradtál Lionellel.... a kis szoknyavadász még mindig a régi.- áhh, hogy soha nem hagyja abba. Inkább hozzávágtam egy párnát, ez mindig hatásos volt. Kiemelt az ágyból és levitt a konyhába.

- Ez az! Kávééééééé- és rohantam, hogy feltöltsem a koffein tartályomat.
- Még mindig nem tudsz elszakadni, az emberi énedtől.
- Igen jól látod!!- és megjutalmaztam egy kávés puszival. Felélénkített a koffein, így útnak indulhattunk.
- Armel! MI lesz a következő hely?
- Nem mondom meg.....
- Naaa ne legyél ilyen...- és könyörgő arccal szugeráltam.
- Elmegyünk Franciaországba, a jegyek már megvannak....1óra múlva indul a gépünk. - olyan jó volt, végre visszatérek oda ahol éltem.

A repülőút kellemes volt és Armel valahogy meggyőzött mindenkit, hogy első osztályon utazunk. Alig vártam, hogy végig menjek ugyanott ahol már jártam. A kocsi megállt egy nagy, kovácsoltvas, kapu előtt. Tudtam, itt kezdődött a halandó életem. Armel hirtelen tovább hajtott, nem értettem miért, jobban szemügyre akartam venni azt a hatalmas birtokot.
- Meg is érkeztünk a házamhoz.... - kiszálltunk és egy megdöbbentő tény fogadott. A falon ott volt ugyanaz a kép.
- Armel ez a festmény mozog? Ott volt abba az angliai házban, akkor legelőször a bálteremben, most meg... most meg itt?- egy cslafa vigyorral mondta
- Nem mozog inkább viszik....a szolgám. - majd előlépett egy lány. Hasonló korú volt, mint én, egy megbabonázott goth lányka állt előttem, beékelődött a fejembe egy gondolat....Sokkal jobban összeillenek, mint Armel meg én...a gondolataimat az szakította meg, ahogy a lány nézett Armelre.
- Ahha...értem...- és inkább megnéztem az egykori szobámat. POnt ugyanolyan volt minden, mikor megtámadott az a conventus tag. Törött vázák, ruhadarabok és.....És megpillantottam a földön egy üvegcsét, alvadt vér tapadt a falára. Apró volt, óvatosan a tenyeremre helyeztem, hogy jobban megnézzem. Igen, ez volt az. Majd Armel és Lionel ordibált befelé, hogy elmennek félórára. Gondoltam elgalább magányba lehetek és felidézhetem az emlékeim.

Ekkor viszont lépteket halottam. Benyitott a lány, róla elfeledkeztem...
- Szia... a nevem Jane.
- Szia...te meg tudod az enyémet. Éreztem, ahgy szemügyre vesz, nagyon idegesített és irigy voltam mert tudtam Armel, Őt sokkal jobban szeretné.
- Nem értem Armel mit lát benned....- na ezt nem kellett volna. Inkább türtőztettem magam, mert nem akartam, hogy Armel ideges legyen, ha a drága Jane- jét
kinyírom.
- Mármint, nem is nézel ki úgy, mint egy vámpír, még boszorkánynak se látszol.- egyre jobban dühös lettem, mégis ki Ő itt, hogy kioktasson?lassan 200éves vagyok...Ő meg büszke a 16 évére...
- Figyelj rám jól, kedves Jane....Ha nem akarsz balhét engem békénhagysz. Armel emg azt lát bennem, amit akar. Kérdezd emg tőle.
- Pfff szánalmas...- majd kiment.- Összeszorítottam az öklöm, amikor az üvegcse eltört és megvágta a tenyerem.
- A francba...nem hiszem el. - kirohantam egy kis vízért. Bekötöztem, de még mindig ideges voltam, pláne amikor megláttam, hogy a kardomat piszkálja Jane...
- Nem kéne.- oda mentem és elvettem tőle. Gyerekes volt, de akkor is az az enyém.
- Minek neked, úgyse tudsz vele bánni. - ez már sok volt, mit képzel magáról??
- Hahaha... kipróbálnád élesben? - mordultam rá. Ekkor viszont Armelék jöttek haza, persze emgitn én vagyok a rossz.

- Anna!!Mit csinálsz? - újabb düh roham Armeltől...
- Semmi érdekesett....-majd elindultam a szobá felé.- ekkor Lionel állított meg.
- Mi történt a kezeddel?
- Megtaláltam az üvegcsét...és hát felidegesítettek és összetörtem véletlenül.
- Micsoda? Volt benne vér? Mindig csinálsz valamit...áhhh. - majd sarkon fordult a kedves, aranyos Janennel.
- Lionel.... ez a lány megőrjít.. .mindegy. volt benne vér.
- Na akkor majd egy picit aludni fogysz. - rám mosolygott.
- Várj… ugye nem megint 200 évig?
- Áhh dehogyis, max 2órát.-átöleltem
- Köszönöm. Áhhh az a Jane....jobb lett volna ha nem találkozok vele. Lionel..elmegyek sétálni...
- Egyedül? Az veszélyes… nah jó menj... - majd elindultam. Bejártam az utcákat és pörögtek a fejemben az emlékek. Majd szédülni kezdtem, el is feletkezdtem a vérről. Valami menedéket kellett keresnem, egyre gyengültem alig álltam a lábamon, majd elsötétült minden. Amikor felébredtem mindenem zsibbadt és a fejem iszonyúan hasogatott. Még sötét volt, összeszedtem magam és elindultam hazafelé.

Ekkor találtam magam szemben, a rusnyaképűvel és éppen, Jane-t akarta megölni. - Ajj ez a lány, miért nem tudott otthon maradni....- majd elindultam, hogy segítsek neki. Rusnyaképű észre is vett, talán bosszút akart állni, hogy megöltem pár társát, de most rajta lesz a sor. Vagyis... nincs nálam fegyver...Aztán észre vettem, hogy elvileg vámpír vagyok, és erős vagyok és mst vettem észre, hogy tühegyes körmeim vannak. Nekifutásból megtámadtam, majd egy ütéssel odébb raktam, aztán belemélyesztettem a körmeim. Felhörgött, tudtam, hogy nem fog meghalni, de a gyáva szerencsére elmenekült. Jane-t nem láttam sehol, de hirtelen egy, mozdulatlan testet. Közelebb léptem… és... és... Lionel volt az.