Hajmeresztő históriák 2.

A nők, mondják, két dologért bármire képesek: hogy legyen gyerekük, vagy ne...

Anna letörten üldögélt a kisvárosi park játszóterén, figyelte a vidáman homokozó csöppségeket, az ifjú anyukákat, ahogy ráérősen beszélgettek egymással. Megakadt a szeme egy szőke, göndörhajú, kékszemű kislányon. Milyen édes, ilyet szeretnék én is, gondolta, miközben egy könnycsepp gördült végig arcán, egyenesen a lapra, melyet a kezében tartott.

Péterrel öt éve voltak már házasok, nagyon boldogok voltak, mindenük megvolt,csak egy valami hiányzott életükből: a gyermek. Minden hónap reménnyel telve indult, aztán csalódottan múlt el.

Az elmúlt óra eseményei zakatoltak gondolataiban, az orvos tiszta, határozott szavai visszhangzottak fülében.
- Asszonyom! Tudom, hogy a hír, amit közölnöm kell, fájdalmas. A leletek eredményei sajnos nem bíztatóak... az ön méhe... de ma már annyi lehetőség kínálkozik...
- Nem! Nem! Nem! - szakította félbe gondolataiban az orvos magyarázó, vígasztaló szavait.
- Nem lehet! Miért pont velem történik mindez? -zokogta hangtalanul.
Aztán lassan megnyugodott, a könnyek elapadtak, felsóhajtott, újabb, nyugtató gondolatok vették át az irányítást az előző fájdalmasak felett.
A kezében lévő orvosi leletet mégegyszer átolvasta, majd határozott mozdulattal négyrét hajtotta, és apró darabokra tépte.
Rámosolygott a szöszke lánykára, felállt, a papírdarabokat a szemétkosárba dobta, és határozott léptekkel hagyta el a játszóteret.

-Szia, édesem! - lehelt csókot a szájára férje, amint belépett lakásuk ajtaján. - Voltál a nőgyógyásznál?
- Igen! - válaszolta Anna titokzatosan.
- Na, éés? Mondd már! - ölelte át várakozóan párja.
- Minden rendben, kaptam erősítő vitaminokat.
- Úgy szeretlek! - lehelte fülébe Péter, és gyengéden a franciaágy felé húzta.
Talán még sohasem szeretkeztek olyan mohón, hosszan, odaadással, mint most.
Az elkövetkező hetek újra a reményteli várakozásban teltek. Még egy hét, hat nap, öt,, négy... Aztán elmúlt egy hét, még mindig semmi.
- Mi újság szívem? - ébresztette csókokkal Annát a férje.
- Veszel ma egy terhességi tesztet?
- Persze! - adta vissza a csókot - Még munka előtt. Nagyon izgulok!

Péter egész nap alig tudott a munkájára figyelni, minduntalan Annára gondolt, és arra, talán most, talán most terhes marad végre. Munka után rohant haza, titkon jó hírben reménykedett, már sokadszor.
Amint belépett az ajtón, Anna a nyakába ugrott.
- Terhes vagyok! Képzeld, terhes vagyok végre! Érted?! Kisbabánk lesz! - sikított sírva, nevetve.

A következő hónapok boldog mámorban teltek, Anna mindent megkapott, amire csak vágyott, megkívánt., csak tömte magába a sokféle gyümölcsöt, melytől szépen kerekedett pocakja.
Sokszor ültek otthon csendben, egymást átölelve, zenét hallgattak, Péter simogatta Anna formás pocakját, tervezték a baba nevét... Fiú lesz, vagy lány, szőke, kékszemű, angyalarcú, mint Anna, vagy fekete, magas, őzike szemű, mint Péter. Hová kerül a babaszobában a kiságy, milyen mesefigurákat festenek a falra, és mi mindent kell még venniük.
Mi lesz a neme, ezt nem tudták. Anna ellenezte az ultrahangot, orvoshoz sem járt, néha azért elment vérvételre. Minek bolygatni a babát, ne turkáljon benne senki, fél a vetéléstől, hangoztatta. Mióta terhessége kiderült, Péter előtt se mutatkozott ruha nélkül. Tudod, ez olyan női hiúság... magyarázta.

A hónapok elröppentek, mintha csak napok lennének. Már nehezebben mozgott óriási pocakjával. Egyik nap így szólt férjéhez:
- Néhány napra leutazom anyához, tudod szeretné, ha kicsit vele is lennék, mielőtt megérkezik a kicsi, meg a vidéki levegő is jót tesz. Feltöltődöm kicsit.
- Jaj, muszáj, édesem?! Nem akarom, hogy bármi probléma legyen. Mi lesz, ha megindul a szülés, tudod, hogy vidékről feljutni a városba nem olyan egyszerű dolog? - aggályoskodott Péter.
- Nem lesz semmi baj, drágám, nyugodj meg - nyomott búcsúcsókot férje homlokára.
Péter persze érthető okokból mégis aggódott, napjában többször hívta telefonon Annát, éjszakái álmatlan forgolódással teltek.
Az egyik ilyenen telefonja dallamcsengője billentette ki megszokott éjszakai menetrendjéből.
- Szia Péter! Anya vagyok! Ne ijedj meg... kicsit előbb jött a pici, gratulálok, kislány! Mindketten jól vannak.
- Miii, hoogy? Melyik kórházban vannak? Rohanok!
- Nincsenek kórházban, tudod, hirtelen jött, de minden rendben, a körzeti orvos nagyon ügyesen vezette le a szülést - hallotta anyósa hangját.
- Úristen! - zakatolt fejében, miközben magára kapkodta ruháit - Úristen! Anna, a baba... apa lettem!!

Anna és Péter boldogsága határtalan volt, megkapták mindazt, amire vágytak. Féltő gonddal óvták a pici minden rezdülését. Gyönyörködtek piros pofikájában, apró kezecskéjében, csókolták puha talpacskáját, babaillatú bőrét, csodálták pelyhes szőke haját, szép kék szemét, figyelték álmát, mosolyát, tudatának nyiladozását.

Egyik reggel Péter egy újságot tett Anna elé az asztalra.
- Nézd szívem ezt a cikket! Micsoda borzalom! Egy néhány napos kisbabát elraboltak. Csak egy pillanatra hagyta kint az anyja a butik előtt. Szörnyű! Emlékszel arra a videoklipre, amit régebben játszottak a Tv-ben? Pont úgy...
Iszonyatos! Ki képes ilyesmire?!