Győzelem?

A történet az M kalandjai című sorozatom (http://sinara-tortenetei.blogspot.hu/search/label/M kalandjai) egy újabb eleme. Az egyes novellák csak érintőlegesen kapcsolódnak egymáshoz, így külön-külön is érthetők és élvezhetők, de az összes elolvasása esetleg megvilágíthat mélyebb részleteket is.

******************************************************************

Moszkva, 1812.

Az utca köveit beborító, latyakos péppé taposott hó hangosan cuppogott lovam patái alatt. Az egész városban csontig hatoló hideg uralkodott, és ahogy végigügettem a koszos masszával borított széles utakon, mintha egy befagyott Pokol tárult volna a szemem elé. Egy sivár, lélekőrlő katlan, ahonnan még Lucifer is elköltözött. Talán épp a Krímben lógatja rusnya patáit, hogy stílszerűk legyünk. Moszkvát pedig ráhagyta érzéketlenül tomboló démonaira.
Undorodva elhúztam a számat, ahogy végignéztem ezeken a "démonokon". Ez lenne a győzhetetlen Nagy Hadsereg? A város szinte teljesen kiürült. Nem tudom, a cár hogy oldotta meg ennyi ember kitelepítését az alatt az idő alatt, amíg mi ide értünk, vagy hogy sikerült a hátra maradóknak ilyen jól elbújniuk, de bármerre nézett az ember, nem lehetett mást látni, csak részegen és elcsigázottan támolygó szakadt katonákat. Ez maradt a hatalmas Grand Armée-ből, ami a győzelem reményében vágott neki a világ leghatalmasabb birodalmának. És most, hogy a győzelmet már gyakorlatilag elértnek tekinthetjük... Mégis, mi maradt?
Mintha mindenki kivetkőzött volna önmagából. Ezek lennének a dicső franciák, akik a forradalom győzelmére oly büszkén, csillogó menetben vonultak keresztül fél Európán? A nagy világmegváltók és nem kevésbé hatalmas és lelkes szövetségeseik? Én nem láttam mást, csak céltalanul ténfergő élőhalottakat.
Bár a céltalanság relatív. A városban mégiscsak maradt valaki, de amennyi embert láttam, azok még egy tized ekkora településen is kényelmesen elférnének. Az elcsigázott katonák azonban, mint éhes farkasfalkák, őket is megtalálták.
Összehúztam a kabátomat és behúztam a nyakamat ültömben. Fáztam. Nagyon fáztam. Nem hiába mondta a ruszkik jó cáratyuskája, hogy neki két legyőzhetetlen tábornoka van, Január és Február. Míg a többiek folyamatosan hátráltak, várost adva fel város után, ezek ketten széjjeltépték az ellenük vonuló császári hadsereget.
Az épületek felett itt-ott füstoszlopok emelkedtek a magasba. Egész testem kívánta, hogy arra vegyem az irányt kissé felmelegedni, de tudtam, ahhoz a rettenethez képest, ami azokon a helyeken uralkodik, még ez a Belzebub befagyott ülepe is kész Kánaán.
De jobban tettem, ha nem méláztam el. Már így is gyanakodva néztek rám a körülöttem serte-pertélő ágról szakadt bugrisok, akiken a kosz alatt már csak elvétve volt felismerhető a császári egyenruha. Inkább sietnem kellett, mielőtt valami ocsmányságra szánnák el magukat.
Láttam, ahogy néhány kapualjban összesereglenek, úgy civódva a zsákmányon, mint a dögkeselyűk. Lábaik alatt vér csordogált a latyakos kövezeten, én pedig csak remélni tudtam, az agyoncsapott szerencsétlen által dugdosott élelmiszert falják annyira hevesen, nem valami mást. Megborzongtam a gondolatra. Néhol viszont egyértelműbb, még ha semmivel sem kevésbé iszonytató volt a vér forrása, hallgatva a tömeg közepéből előszivárgó fájdalmas női nyögéseket és sikolyokat és elnézve egy-egy katonának már hatalmas jóindulattal sem nevezhető fickó szapora csípőmozdulatait.
Elhúztam a számat, aztán hirtelen ráeszméltem, megint elméláztam. De akkor már késő volt.
- Ejnye-ejnye - vonta magára a figyelmemet egy a többieknél nem kevésbé szakadt alak mézes-mázas hangja, ahogy elém lépett és megfogta lovam kantárját. - Hova olyan sietősen, jó uram?
- Eredj az utamból, bugris! - reccsentem rá. Bár, nem tagadom, halálra voltam rémülve, az ilyen alakokkal szemben a legrosszabb megoldás, ha ezt kimutatom. Inkább erősebbnek kellett látszanom a legerősebbeknél is.
- Bugris? - játszotta a meglepettet. - Ugyan-ugyan, uram. Hát nem azt mondogatják a magafajták otthon, hogy mindenki egyenlő? Szabadság, egyenlőség, testvériség meg ilyenek.
- Eredj az utadra, katona! - szűrtem a fogaim között. - Vagy azt is megbánod, hogy a szajha anyád a világra szült.
Gyűlöltem így beszélni, de még ennek lehetett a legtöbb esélyem hogy hat is valamit.
- Ugyan már, tiszt uram - folytatta a katona negédes hangon és tett egy lépést felém, továbbra is markolva a kantárt. - Hát így kell beszélni egy testvérrel? Osztozzunk meg inkább testvériesen azon a jó, meleg kabáton!
- Azt mondtam, takarodj! - rúgtam bele felém nyúló kezébe. Bár a súlyos csizma ütése egyébként sem épp egy gyengéd szerető simogatása, a farkasordító hidegben, átfagyva, még jobban tud fájni.
- Te mocskos kurafi! - sziszegte a katona a kezét markolászva. - Megállj csak, lerángatom én rólad azt a kabátot. És ha már ott tartunk, tehetsz nekem más szolgálatot is. Ha már asszony nincs, az a csinos pofi is megteszi.
Megmerevedtem és erősen markoltam a lovam kantárját. Kevés helyen találni elcsigázottabb és kanosabb férfiakat, mint egy folyamatosan úton lévő hadseregben. Ezért hát, ha nincs megfelelő mennyiségű örömlány a közelben, vagy épp zsold nincs annyi, hogy mindenki hozzájuk jusson, tanácsosabb, ha az ember minél kevésbé nyújt célpontot. Igaz, a hideg orosz télben magamra aggatott temérdek ruha alatt úgyse látszott volna, de első dolgom volt, miután hajam gondosan rövidre vágtam, hogy feszes gyolcsokkal leszorítsam a melleimet. Néha még az árokpartra is kiálltam, mímelve a célba brunyálást alibiből, vagy ha épp alulöltözötten kellett férfiak és egy csinos hölgy társaságában tartózkodnom, becsempésztem valami hosszúkásat a gatyámba, hogy a látszat kedvéért pótolja nem létező merevedőmet. Csak azt sajnáltam, hogy biológiai okokból kifolyólag nem növeszthettem szakállat, bízva benne, hogy az majd kevésbé tesz vonzóvá. Mert ha már nő nincs, a kéjsóvá katonák hamar ráfanyalodnak a csinos, fiatal, sima arcú fiúkra. És ha még meglátja azt is, mi rejtőzik valójában a zubbonyom alatt...
- Takarodj a dolgodra, vagy az ebek visznek el a gyomrukban! - rivalltam rá, de a fickó már hajthatatlan volt.
- Te vagy a dolgom, szépfiú - markolta mag a combomat.
Ez már túl sok volt. Nem maradt más megoldás, egy sebes mozdulattal az övemben nyugvó pisztolyomért nyúltam, már célra tartás közben felhúztam a kakast és azonnal lőttem. Sosem akartam embert ölni, és talán épp ez vitte félre most is a kezemet. Bár ki tudja, a sebesült emberre nem vár-e még rosszabb sors ebben a földi gyehennában.
Minden esetre, amikor támadóm vérző vállát szorongatva hátra zuhant és üvöltött, mint a fába szorult féreg, megragadtam az alkalmat és gyorsan vágtába ugrattam a lovam.
Nem jutottam túl messzire. A lövés és a francia fájdalomsikolyok azonnal összecsődítették a közelben lévőket és elállták az utamat. Már épp emeltem volna a fegyverem, hogy ismét tüzeljek, amikor egy határozott hang mindent megállított.
- Mi folyik itt? - lépett elő egy jobb állapotban lévő, ötvenes szakállas férfi az egyik kapualj rejtekéből. Az ő egyenruhája is szakadt volt, de tiszti rangjelzései fényesen csillogtak.
- De Witt kapitány? - néztem rá érdeklődve.
- Úgy van - bólintott a férfi. - És maga meg ki a fene?
- Michael Monsignor hadnagy, küldönc, uram. Szolgálatára - tisztelegtem.
- Mégis mi dolga itt, hadnagy? - horkantott a tiszt. - Talán a cár végre megadta magát?
- Nem. Azt nem - válaszoltam színtelen hangon.
- Akkor meg? A győzelem már csak egy karnyújtásnyira van. Menjen inkább, élvezze ki maga is! Úgy hallottam, a gárda ezred kurtizánjai a legjobbak. Jómódú ficsúrnak tűnik, biztos meg tud fizetni egy töcskölést. Élvezze a győzelmet!
- Győzelem? - horkantottam fel. - Ez magának győzelem? - pillantottam végig Moszkva fagyott utcáin, ahol csak az állattá aljasult, ronggyá kopott katonák kutattak zsákmány után, felprédálva mindent. Ez lenne a győzelem? Akkor én nem kérek belőle.
- Mit merészel?! - kezdett kijönni az idősebb férfi a béketűrésből. - Tudja, hol a helye, hadnagy! Különben felkeresem a feletteseit és nagyon megütheti a bokáját. Bevettük ezt a nyomorult várost. Győztünk. Ünnepeljen inkább maga is!
- Ha magának ez az ünneplés... - motyogtam a randalírozó katonákat figyelve, de még mielőtt a tiszt felháborodhatott volna, ismét rá néztem. - Akárhogy is, nem tart már sokáig. - Zubbonyom alá nyúltam és előhúztam a rám bízott levelet, hogy a férfihoz vágjam. - A császár parancsa. Visszavonulunk. Kiürítjük Moszkvát.
Láttam a megrökönyödést a tiszt arcán, de nem vártam meg a reakcióját. Nem voltam rá kíváncsi. Inkább megfordítottam a lovamat és elügettem a vér és latyak áztatta utcákon. Sok parancs lapult még a zubbonyom alatt, amiket kézbesítenem kellett, hogy Napóleon hadserege időben elindulhasson.