Gyerekjátszma

Gyönyörű nyári délután volt aznap. A madarak vígan csiripeltek a fák lombjai közt. A nap sugarai akár aranyfonalak szőtték be az eget. S én szerelemtől bódultan sétáltam hazafelé. Már a gondolat hogy találkozom Vele, melegséggel öntött el. Szeretem őt, mindig ez járt a fejemben. A fiú neve Joe, én Emily vagyok csupán tizenhét éves. Joe három évvel idősebb tőlem. Már általános iskolából ismertük egymást, de akkor mindkettőnket hidegen hagyta a dolog.

A házunk előtt sövény bokrok hatalmasodnak ki a földből mely szinte teljesen eltakarja a kilátást az utcára. Nem mintha bármi érdekes is lenne ide kint, erre még autók sem járnak igazán. Hisz a házunk a külváros egy messzi pontjában található. Joe jó pár kilométerre lakott tőlem mégis eljött meglátogatni minden délután. Így lett volna ez ma is. Ha Marc bele nem avatkozott volna. Ugyan is neki mindenbe belekell ütnie az orrát.
Ő középiskola kezdés óta szeret. Nem bír meglenni nélkülem,vagy én már nem is tudom mi baja. Szét tépi az írígység ha meglát engem együtt Joe-val.
- Hahó ki van ott? - ijedten hőköltem hátra az egyik oroszlán formájú sövényünktől. A bokor levelei erősen megrázkódtak.
- Hahó Marc, ne bolondozz. Kezdesz az agyamra menni a gyerekes játékaiddal.
A sövény szétnyílt középen és egy magas, szőke hajú, nyálképű alak mászott ki rajta... Marc.
- Persze hisz a gyerekes játékaimnak köszönhetem, hogy nem velem vagy hanem azzal a...- az ég felé nézett és erősen kereste a jelzőket Joe-ra.-... azzal a... pff - nevette el magát - már a nevét sem tudom... kezdek megőrülni. Szeretlek Emily. Mért nem fogod fel?
- Na jó Marc, menj szépen haza pihenj egyet... nézz rajzfilmet - megpróbáltam arrébb tuszkolni, de nem ment. Egy tapodtat se mozdult.

Erősen megragadta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett.
- Rémültnek látszol, kedvesem – mondta lágy negédes hanggal. - Csak nem félsz?
- Menj el - hangom erősen megremegett. Tényleg féltem. Elegem volt az örökös zaklatásaiból.
Kezével odahúzott magához és szorosan átölelt. Egy kézzel is fullasztóan erősen fogott. Másik kezével zsebébe nyúlt. Keresett valamit. Mindvégig a szemembe nézett.
- Mi van szerelmem? Még mindig félsz? - kivette azt a valamit. Akkor már sejtettem mi lehet az. Pántos felső volt rajtam, amiből a hasam is kilátszott. És egy lenge szoknya, mely hiába volt szellős úgy éreztem rámszorul és összeakarna roppantani.
Éreztem a hideg fémet, melynek vége a bőrömet hűtötte. Nem kés volt... pisztoly...
- Mit...mit akarsz azzal? - hangom már annyira reszketett, hogy beszélni alig tudtam.
- Áh semmit, ne izgulj... – közömbösködött és erősen hozzányomta hasamhoz a fegyvert.
- Szabad választásod van... – kezdte - Vagy az enyém leszel, vagy senkié - és elhúzta a száját, és fintorgott egyet.
- Te most... k..omolyan megölnél? - hangom elcsuklott és könnybe lábadt a szemem.
- Ne kényszeríts rá! - ordította eszelősen .
Felhúzta...
Nyeltem, egy nagyot.
- Nem bírom már tovább nézni, ahogy mással vagy, míg én meghalni is képes lennék érted. Ez nem ferr. Nekem sose osztanak jó lapot? – kezében a pisztoly remegni kezdett.
- Nem muszáj megtenned - mondtam, de ezzel csak rontottam a helyzeten.
- Hülye kurva! Te nekem ne oszd a szöveget! Kuss, ez az én játszmám, végre... végre van valamibe beleszólásom. Ég veled szerelmem. Majd találkozunk hamarosan... utánad megyek ne féllj... - megcsókolta homlokom...és...
Durr...
Öklődtem egy nagyot... tüdőm összeszorult... úgy éreztem szétrepedt az egész testem.
- Neee - ordított Joe. Ő is megérkezett...épp ,,jókor,,. Virág volt a kezében... egy csokor rózsa.

Homályosan láttam amint szétszóródnak szálanként a földön.
Vér ízű volt a szám. Földön feküdtem,rángatóztam az idegtől,de már nem féltem...éreztem hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Visszhangzott körülöttem minden. Akár egy ringlispillen ülnék. A képek össze folytak. Hallottam még egy hatalmas ordítást és még egy durranást. A második golyó nem tudom kit talált el. De nem is érdekelt.
Szemhéjam egyre elnehezültebben tartotta magát...testem zsibbadni kezdett. Majd lassan lecsuktam a szemem és végleg megszünt minden létezni.