Gwynn (5)

Johannah azonban érezte, hogy valami nincs rendben. Gyorsított léptein, szemével az erdőt pásztázta. Suttogva szólt Gwynn-nek:
- Tégy úgy mintha nem történt volna semmi. De azt hiszem valaki, vagy valami követ minket. Ne félj, ne mutasd semmi jelét annak, hogy szóltam hozzád.
A kislány szemében aggodalom csillant, de engedelmeskedett a parancsnak. Az erdő egyre sötétebb lett: alkonyodott, és még sokat kellett haladniuk a kunyhóig. Gwynn egyre idegesebb, Johannah egyre mérgesebb lett. Szavakat suttogott: „Dru vana slieth!” és a szeme felizzott, kéken világított. A jelenség elmúlt, s Gwynn kérdőn nézett rá. Johannah csak biccentett, jelezvén, hogy most nem tudja elmondani, és az előbbinél is élénkebben figyelt.
Gwynn-nek egyszerre fájdalom hasított a fejébe, tenyerén a furcsa jel, amit a szülei baleseténél szerzett, vörösen izzani kezdett. Johannah megállt, egyik kezével megfogta Gwynn tenyerét, a másikat a halántéka mellé tartotta, és furcsa szavakat mormolt. Az árny megállt, mintha habozna, majd elindult a fák mentén visszafelé, ellenkező irányba a párostól.
Gwynn fájdalma alábbhagyott, Johannah és a lány egyszerre rogytak térdre. Gwynn zihált, fekete haja rendetlenül állt, és Johannah is kapkodva szedte a levegőt.
- Ez-me-meg mi voh-mi vohlt?
- Semmi, kicsim, semmi. Már nincs baj. Nyugodj. Pihenj.
Gwynn keservesen zokogni kezdett.


Másnap reggel Gwynn az ágyában ébredt, hálóingben. Johannah nem volt sehol. Körülnézett a házikóban. Semmi sem változott, minden a helyén. A lány visszahanyatlott párnájára. A tegnapi eseményekre ködösen ugyan, de emlékezett. Csak az eseményeket nem értette. Hogy miért fájdult meg a feje. Hogy mit csinált Johannah. És hogy mit látott, vagy mit nem látott társnője. De sehogysem értette a dolgot. Azt viszont tudta, hogy miért sírt. Az édesanyja is éppen így nyugtatgatta ha baj volt. Kitörölt egy pár könnyet a szeméből. Végül is úgy döntött, pihen még egy kicsit, aztán felkel, és nekiszegezi Johannah-nak a kérdéseit. De a terv kudarcba fulladt, mert a következő pillanatban belépett az emlegetett személy, ideges, és gondterhelt arccal. Ránézett Gwynn-re, egy biccentéssel üdvözölte. Látszott, hogy szólni akar, de csak tátogott, majd végre sikerült tényleg beszélnie:

- Gwynn, én…el kell valamit mondanom. El kell mennünk innen. Tegnap, az erdőben, utánunk küldtek egy nagrör-t, egy Járőrt. El fogom mondani, hogy kik, de előbb tudnod kell, hogy mi az a nagrör. Ez egy baljós teremtmény, aki egy gonosz boszorkány és az ördög nászából születik. Teste valójában nincs, csak egy fekete ködfelhő, de bármilyen alakot ölthet. A mi Járőrünk Jyllard. A ma élő leghatalmasabb, és leggonoszabb boszorkány gyermeke, és ő maga is igen erős. Én is boszorkány vagyok...de azt kell hogy mondjam, ebből a szempontból a rossz oldalon állok. Én jó boszorkány vagyok. És ma a világon körülbelül ötezer jó, és tízezer rossz teremtmény van. A többi ember nargel, vagyis semleges, varázstalan. A jó boszorkányok, és a rosszak hajdan testvérek, szövetségesek voltak. Mindannyian Istent imádtuk, nem volt számunkra más.

De volt egy boszorkány, a neve Krylla. Neki felfedte magát az Ördög, és elvette feleségül, egy éjszakára. Krylla terhes lett, és világra hozta az első nagrör-t, Luthier-t. Az Ördög ezután még több boszorkányt csábított el, persze Krylla volt a vezetőjük, a fő-boszorkány. Mind háltak az ördöggel, és ők gonoszok lettek. Miután már jelentős hatalomra tettek szert, megtámadták a jó boszorkányokat, akiknek Jáde volt a vezetőjük. Jádét megölték, a többi Jó elmenekült a világ különböző pontjaira, és azóta harcban áll Jó és Gonosz. Mint mondtam kétszer annyi Rossz van mint Jó. Ez azt eredményezte, hogy a jóknak menekülniük kell, de igyekszünk minél több új jó boszorkányt kiképezni.
- De miért pont minket üldöz a legerősebb nagrör? És miért nem mondtad el ezt eddig nekem? Jo, én szóhoz sem jutok a döbbenettől.
- Én megértem, és mindent elmagyarázok. Jyllardot Zelida, Krylla leszármazottja küldte a nyakunkra. És azért, mert én pedig Jáde leszármazottja vagyok, tehát én vagyok a Jók vezetője. És te vagy az utódom.
- Hogy én?? Én utód?? Nem, nem ez lehetetlen! Én nem vagyok utód!
De Johannah folytatta.
- Van egy jóslat, miszerint lesz majd egy lány, aki megmenti a jó boszorkányokat a rosszaktól, és győz. És ennek a lánynak egy hétágú csillag van a tenyerén. Nem tudod,hogy miért van ott ugye? Mert beleért a kezed egy folyadékba. És egy a sebhely az ami megkülönböztet. Mert felruház egy különleges képességgel, amely gyakorlással fel fogja fedni magát, és erősebb leszel mindannyiunknál. Te vagy a kiválasztott.
Gwynn csak tátogott. Az információk, amiket megkapott, szinte égették az agyát. Meg sem tudott szólalni.

- Gwynn, tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz, de tudsz rám még egy kicsit figyelni?
Tegnap azért fájt a fejed, és izzott a csillag, mert elkezdett benned kifejlődni az erő. Ezt az is kiválthatta, hogy veszélyhelyzetben voltál, ezért a képességed így reagált rá. És ez jó, mert minél hamarabb kifejlődik, annál jobb. És van még itt valami: mikor a halántékodon volt a kezem, akkor varázsoltam. A varázsszavakat meg fogod tanulni, ahogy a bájitalok, főzetek elkészítését is. A Járőr tegnap csak ránk ijesztett, de akár támadhatott volna. Ebből tudhatjuk, hogy Zelida tudja hol vagyunk. Ne félj, elmenekülünk. Elmegyünk egy baráthoz. És minden rendben lesz.
Gwynn bólintott.

- Mond, Johannah, szólíthatlak Jo-nak?- A nő mosolyogva bólintott.- És kell segítenem csomagolni?
- Nem, Gwynn, neked most inkább pihenned kell. Aludj még, én addig pakolok. Hosszú lesz az út.
A lányka bólintott, és mély álomba merült. Johannah még egy ideig szótlanul nézte.
„Tökéletes veszető lesz. Tudom. Benne van minden reményünk.”
Azzal felállt, és kisétált az ajtón.