Gwynn (3): A nevem Johannah

- A nevem Johannah. És boszorkány vagyok. - mondta a szép nő Gwynn nem kis megdöbbenésére. Nem tudott válaszolni szegény lány, csak levegőért kapkodott. Hogy boszorkány? Igen, apja mesélt róluk, de azok nem gyönyörű fiatal nők voltak, hanem ronda, bibircsókos öregasszonyok, seprűn röpködve. Na meg persze a mesebeli boszik nem léteztek. De Johannah itt volt előtte és épp most mondta ki "a b betűs szót". Azonban végre meg tudott szólalni.
- De miért hozott ide? És mit akar velem? És..
- Egyszerre csak egy kérdést, gyermekem!- szakította félbe a zöldhajú kedvesen. - Úgyis mindre válaszolok. Azért hoztalak ide, mert különleges képességeid vannak amikről még te sem tudsz. Nomeg azért, mert megláttam egy tizenhat éves kislányt egy fa odvában kucorogni, rongyosan, és sebesülten. Hogy mit akarok veled? Megtanítani, hogyan használd ki a jó képességeidet, és hogyan fojtsd el a rosszakat. Cserébe csak a segítségedre lesz szükségem, miután kitanítottalak. Elfogadod az ajánlatomat?- Gwynn csak nézett rá nagy rémülten.
- Meg tudom érteni a megdöbbenésedet, de fogadd el, az vagyok, amit mondtam, és neked igenis erős képességeid vannak. És természetesen nem kell rögtön felelned. Időt adok holnap reggel hét óráig. Addig gondolkodj. Most az a legfontosabb, hogy pihenj. Ne félj, nem harapok, mostmár kérdezz nyugodtan.
Gwynn az ajkát harapdálta. Elmosolyodott.
- Lehet egy kérésem? Éhes vagyok.

Egy fél órával később a kislány jó étvággyal ette a finom gombapörköltet. Meg sem szólalt addig, amíg meg nem ette.
- Éhes voltál.- szólt Johannah.
Gwynn válasz helyett csak elégedetten mosolygott. A kidőlt-bedőlt falú viskó előtti réten lobogott a tűz, a két lány takarókba burkolózva kuporgott.
Gwynn aztán mégis megszólalt:
- Nem hittem volna, hogy, boszorkány vagy, és mégis rendes. De bocsáss meg, nem tudhattam. Tévedtem, és egy vendégszerető, kedves, és barátságos társat leltem. És igazán lenyűgöző a tudományod.
Johannah közben a tűzre koncentrált. Szemének bogara visszatükrözte a tüzet, s az ott táncolt benne. Majd a nő szeme fellángolt, s valódi tűzzel égett. Szemfehérjén kívül egész szeme vörös lett. Johannah pislogott s a tűz kialudt a szemében, de az előtte levő lángokban alakok jelentek meg. Az alakok táncoltak a tűzben, és Johanna előszedett a kötényéből egy furcsa hangszert. Nem síp volt, de nem is furulya. Fából készült, és öt centiméter hosszú lehetett. Alakja, akár egy körte. Johannah belefújt, és csodás, nyugtató, mégis pengő dallamot csalt elő belőle. Gwynn bámulta a tüzet, és hallgatta a zenét. Majd a világ sötétbe borult előtte és álomba zuhant.

Álmaiban egymást kergették a rémképek. Sokban Johannah is benne volt, és döntésre kényszerítette, azt akarta, hogy szegődjön mellé tanítványnak. Más álmokban szülei voltak, és fejüket csóválták. Lányuk futott feléjük, de sosem tudott odaérni, és a szülei eltűntek a szeme elől. Megint más almokban szörnyű bestiák kergették Gwynnt, aki futva menekül, ám akárhogy is futott, utolérték és ráugrottak. A kislány zokogva ébredt.


Mikor végre ki tudta nyitni a szemét, ott ült előtte Johannah, és irányította szemével a maguktól mozgó kötőtűket. Azok egy pulóvert kötöttek.
- Nem mertelek felébreszteni,és úgy szenvedtél. Tudom, hogy szenvedtél, de nem tehettem meg, mert félek, a tudatalattid sérült volna. Most már nincs baj, ugye? Menj, ott a mosdótál, mosd le az arcod. És nyugodj meg. Gyere, ülj ide mellém.
Gwynn megmosta az arcát, és odabújt a nő mellé.
- Így már jobb, igaz?
- Jobb. Köszönöm Johannah. Olyan jó vagy hozzám.
- Nem jár köszönet. Ez igazán természetes.
Tudom, még nem állsz teljesen készen, de tudnom kell. Döntöttél? Velem maradsz és tanulsz, vagy elmégy innét. Nos?
Gwynn elfehéredett. Aztán lehajtotta a fejét. Majd keményen Johannah szemébe nézett.
- Veled maradok.