Gwynn 10.

Gwynn egy percig még tétován, mozdulatlan állt, átadva magát a dühnek. Majd az érzés elpárolgott, jött a fájdalom, és a félelem. Szinte még fel sem fogta, hogy mi történt, mikor tekintete a földön fekvő, élettelen fiúra esett. A fájdalomtól egy pillanatra megakadt a lélegzete. Egész testében remegett, de moccanni sem bírt.
- Nem mozdul…- suttogta kikerekedett szemekkel. - …nem mozdul!
Teste magától is reagált, futva indult szerelme felé, mikor odaért, lerogyott mellé. Fejét a mellkasára tapasztotta. Lélegzett, de oly gyengén, mint egy kismadár. Felemelte a fejét, tekintete végigpásztázta a férfit. Arcán kisebb-nagyobb horzsolások, ingje cafatokban lógott. Hatalmas karmolás húzódott izmos mellkasán. Gwynn akaratlanul is sikkantott.
- Megkarmolt, Uram Isten, megkarmolt…Heathcliff!- kiáltott, de hiába, a fiú csak vett egy nagy levegőt, és meg sem mozdult. Szeme továbbra is csukva volt, sebeiből, többek között egy hosszú harapásból a karján, egyre jobban ömlött a vér.
„Muszáj csinálni valamit, muszáj!!”
Hirtelen eszébe villant egy gondolat.
Megpróbálhatna hoppanálni.
Ez nagyon nehéz mágia volt, még jóval többet kellett volna hozzá gyakorolnia. Johannah-nak is ritkán sikerült, Gwynn-nek pedig még egyetlen egyszer sem. Meg kell próbálni, az idő fogy- gondolta, ahogy a falfehér Heathcliff-re nézett. Ráhajolt a fiúra, átölelte a nyakát, mélyen beszívva az illatát. Majd erősen koncentrált a kis ház kertjére. Elméjéből mindent kizárt, csak ez maradt meg benne. Haza, haza!

Pár pillanattal később kissé rázósan landolt a buja kert puha füvén. Kinyitotta a szemét, és lenézett a fiúra. Egyre fehérebb lett.
- Johannah! JOHANNAH!- kiabált, szinte visított.
A megszólított a sikításra azonnal lerohant a lépcsőn, és feltépte a kertbe nyíló ajtót. Gwynn még mindig ölelte Heathcliffet, szinte görcsösen szorította, szeméből potyogtak a könnyek. A nő szelíd erőszakkal lefejtette a fiúról a kislányt, és erősen tartva bevitte a könyvtárszobába, lefektette a pamlagra.
- Gwynn, ha jót akarsz, itt maradsz.
A lányka bólintott, és a földet kezdte bámulni.
„Mindenről én tehetek, mindenről én tehetek!” csak ez járt a fejében, marcangolta a bűntudat. Újra kitört belőle a zokogás.
Eközben Johannah szinte repült ki a kertbe. Szája elé kapta a kezét, mikor meglátta a fiú szörnyű sebeit. Gyorsan megemelte, a válla alá nyúlt, és bevonszolta a könyvtárszobába, Gwynn-hez. Az ott lévő pamlagra fektette, mivel a lány, mikor meglátta őket, azonnal felpattant, és kerekre tágult, rémült szemmel figyelt. A nő letépte a fiú ingét, s rémülten kiáltott fel.
- Gwynn! Gyorsan, hozzál kötszert, és fertőtlenítőt! Igyekezz!
Gwynn futott a laborba, vitte amit Johannah kért, de aztán gondolt egyet, és kezébe vette a repülősót is.

Johannah kikapta a kezéből a fertőtlenítőt, és bőven kezdte locsolni a sebekbe. Heathcliff összerándult, mikor a maró folyadék a bőrét érte.
- Most hozz egy üvegcsével a Philiumból!
Gwynn egy perc alatt hozta azt is. Heathcliff még mindig eszméletlen volt. Johannah egy kis darab kötszert összehajtogatott, és belemártotta a színtelen folyadékba, majd óvatosan törölgetni kezdte a sérüléseket.
Gwynn- nek a szája is tátva maradt. Ahol a szer a fiút érte, a seb begyógyult, mintha sose lett volna. Johannah arca azonban elsötétedett. A legnagyobb seb a mellkasán nem tűnt el, csak a vérzés csillapodott. Ekkor a nő bekötözte a megmaradt sebet a pamuttal, és kérte a repülősót. Gwynn remegő kézzel adta át. Ahogy a jellegzetes szag a fiú orrát érte, sötét szempillái megrebbentek, és kinyitotta a szemét. Körbepillantott, majd álmosan elmosolyodott. Szeme fátyolos volt, nem tudott egy pontra fókuszálni.
- Anya….- nyöszörögte.
- Nincs magánál. Félrebeszél…- mondta gyorsan Johannah, nem nézve Gwynn- re. A kislány összehúzta a szemöldökét.
- Rosszabbul van, mint hittem.
- Johannah?...- nem merte rögtön kimondani, amire gondolt. Majd mégis erőt vett magán.- Túléli?

Johannah nem válaszolt rögtön, még mindig nem nézett rá.
- Jo! Ugye túléli?- igyekezett nyugodt maradni, de hangja remegett az elfojtott érzelmektől.
- Azt hiszem, igen.
Gwynn szemét könnyfátyol lepte el.
- Csak…csak hiszed?- lehelte.
Végre ránézett. Az ő szeme is könnytől csillogott.
- Nézd, Gwynn, nem vagyok olyan gyakorlott az ilyesmiben. Tudod, én még sosem csináltam ilyet. Nagyon szeretném hogy túlélje, mindent megteszek érte.- Látta, hogy a lány ajka megremeg s szemébe könnyek gyűlnek.- Jaj, kérlek, ne sírj! Nem segít és nekünk se lesz jobb tőle. Nem a te hibád. Mindenki kiborulhat, te is. Emberek vagyunk, és bizony cseppet sem tökéletesek. Ha úgy érzed, nem bírod, vegyél be három csepp – csak három csepp! – altatót. A fiókos szekrény bal felső rekeszében van. Ne aggódj, te nem tehetsz érte semmit. Ő viszont erős, és jó esélye van a túlélésre.
Gwynn bólintott, kiment, és bevette az altatót.

Hajnalodott. A kelő nap vörös fénye betűzött az ablakon, felébresztve a már órák óta alvó kislányt. Ruhástul hevert az ágyon, még a fűzőjét sem bontotta ki, amit (habár Johannah javasolta) akkor sem vett le, mikor fiúruhában, nadrágban és ingben kezdett járni. „Ennyi kell ahhoz, hogy továbbra is lánynak érezzem magam.”- mondta mindig. És habár szép arcát nem igazán lehetett összetéveszteni egy fiúéval, ragaszkodott az elvéhez. Nadrágot pedig azért hordott, mert felesleges fényűzés lett volna, ha elegáns, krinolinos ruhákban jár. Lassan kinyitotta a szemét, és óvatosan nyújtózott. A fűző kényelmetlenül szorította, bosszankodott, hogy nem vette le. De aztán eszébe jutott törött karja is, ami csodával határos módon addig nem fájt, amíg úgy aggódott Heathcliffért. Heathcliff! Hirtelen nehezen vette a levegőt, és kis szíve úgy szúrt, hogy majdnem összeesett. Lehet, hogy már nem él? Hogy Johannah mindjárt bejön, és közli, hogy el kell temessék a fiút, és vele együtt az ő szívét?

De Johannah nem jött és lassan megnyugodott. Karja megint sajgott, úgy döntött, lemegy, akkor is, ha mesternője odalent közli vele a rossz hírt. Johannah-t azonban sehol sem találta, és Heathcliffet sem.
- Johannah?- szólt. De senki nem felelt. Hirtelen zajt hallott a kertből. Az ajtó nyitva állt, és ő hevesen dobogó szívvel, de kilépett.
A napfény először elvakította, de beárnyékolta szemét a tenyerével, míg hozzá nem szokott. Egy hollófekete hajú fiú (férfi?) ült a domb tetején, ahol pár hónapja ő nézte a naplementét. Egy röpke fuvallat felborzolta a lány göndör tincseit, és a szemébe fújta őket. Elsimította, majd halkan szólalt meg, remegő hangon.
- Nem hittem volna, hogy rögtön ide jössz.
- Én sem…- mosolyodott el Heathcliff hátrafordulva. Ing nem volt rajta, csak egy mellény. A mellkasát kötés takarta. Feltápászkodott, és odament Gwynn-hez. Kisimított egy tincset az arcából. Az érintése olyan jól esett, hogy a másik akaratlanul is behunyta a szemét. Gwynn azt kívánta, bár tartana örökké ez a pillanat. A fiú még mindig mosolygott.
- Jobban érzem magam. Johannah-nak köszönhetem.

A lány nem hitte volna, de a nő nevének hallatára egy pillanatra megfagyott a szíve. Azonban szerelme hangját hallva nyomban felolvadt.
- Tudom, hogy te is segítettél. Köszönöm.
Gwynn szemét sokadjára lepte el a könny.
- Hiszen mindennek én vagyok az oka! Kérlek, ne bánts meg azzal, hogy megköszönöd.
- Mindennek? Kétlem. A legtöbb gondot a farkasember okozta. Te ne okold magad.
- De…
- Csss…- mondta Heathcliff, és a mutatóujját Gwynn ajkára tette. Majd gyorsan elvette.
Gwynn elkeseredetten szólalt meg.
- Johannah-t szereted, igaz?
Heathcliff meglepetten nézett rá. Majdnem elnevette magát.
De elkomolyodott.
Közelebb lépett.
- Hogy Johannah-t? Nem…- suttogta a lány fülébe. Kicsit hátrébb húzódott. A tekintete szinte perzselt. Majd magához húzta Gwynn-t, átölelte karcsú derekát.
- Téged szeretlek…- súgta megint a fülébe, majd a szemébe nézett.
És megcsókolta.