Futószalag

Kellemetlenül vonszolod egyik lábad a másik után. Már előre tudod mi lesz a vég, noha még bele sem kezdtél.
Egy újabb ismeretlen cég portájának ajtaja felé visz ez az erőltetett menet. Kezedben pár példány a kifogáytalan, kissé feltupírozott önéletrajzodból.
Furcsa erre felé az idegen látványa, ezt mutatja az is, hogy már a kiskapun belépve értetlenkedő számpárok szegeződnek rád. A méricskélő bírák miatt kényszeredetten elöbb öltöd fel mosoly és feszed tartás gúnyád és valami halvány emléket idézve nagy magabiztossággal nyitod az ajtót.
A feleslegesen díszes porta egyik oldalán egy zavarodott fiatal hölgyike a másikon te és a maroknyi papírhulladék a kezedben. A jól betanult szöveg már könnyen csordogál nyelved hegyéről és a mosoly is könnyebben marad meg elcsigázott arcodon. Előadod, hogy te vagy a legalkalmasabb ember a munkára, noha azt sem tudod milyen gyárhoz tértél be épp.
A válasz a megszokott, valószínűleg szintén betanult: "Itt hagyhatod az önéletrajzod, de nem hiszem, hogy...". Olyan ez mint egy baráti tökönrugás, haragudni nem tudsz érte, de azért szarul esik.
Mivel már haszontalan, és a büszkeség már rég nem szempont, leveted mosoly és feszes tartás gúnyád és oly kedvetlenül baktatsz kifelé, miként befelé vezetett útad. És mintha te magad lennél egy félkész termék, haladsz tovább a futószalagon a következő ismeretlen gyár felé.