Harmadik látogatásom alkalmával éreztem először a szagot. Maró, savanyú bűz volt, mintha egy mocskos és sokak által összehugyozott vécére egyszerűen rálocsoltak volna némi hipót, majd magára hagyták volna az egészet, rábízva a szerves és szervetlen molekulákra a harcot. Különösnek találtam, hiszen a ház teljes egészében tiszta, és igényesen takarított volt. Leendő anyósom mindig kínosan ügyelt rá: sehol egy vízcsöpp hagyta folt, vagy egy porcica, hajszál; ha talált is, fölsöpörte. Most mégis körüllengett ez az orrfacsaró bűz. Nem így kéne lennie… most léptem ki a zuhany alól, levendulaaromás tusfürdővel mostam meg még a hajamat is, kissé el is álmosodtam tőle. Valamivel odébb narancsillatú, márkás felmosó állt. Az se lehetett. A vécé is szemmel láthatóan nem tiszta, hanem már steril. Máskülönben nem dobtam volna ruháimat a lehajtott támlára. A kefére sandítottam: vadonatúj. De akkor mégis honnan jöhet?
Magamra csavartam egy előre kikészített, sötétlila frottírtörölközőt, és csöpögő hajjal elindultam fogat mosni. Rövidre nyírt tincseim elől a szemembe lógtak, a róluk csöppenő víz szinte marta száraz bőröm. Mintha sav lett volna. Vagy erős lúg. Vizelet. Vagy hipó. Letöröltem a párát a tükörről, azon tűnődve, vajon sikerült-e teljesen lemosnom a sminket. Furcsa volt abban a miliőben az a tükör. Csupa króm és üveg fürdőszoba, elegáns, visszafogott csillogással. A falakon és a padlón fekete, márványerezetes csempe úgy másfél méterig, fölötte ugyanez fehérben. A polcon élére hajtogatott törölközők puhán várták, hogy valaki használja őket, még ez a lila szín is dekorációnak hatott, egy percig se gondolkodtam azon, hogy leendő anyósom gondosan ügyelt arra, hogy az összhatás ne legyen kispolgári. Sikerült, mert abba a fürdőbe belépve én se a kollégiumi szobában görnyedő, folyton fáradt és mogorva hisztérika voltam, hanem egy kis birodalom hercegnője, akit este előre elkészített fürdő vár, különféle sókkal és gyertyákkal, hogy később illatosan és vizesen szinte belefolyhasson a hatalmas ágyba az ő hercege mellé, mint egy nagy cica. De az a tükör… oxidálódott fémlap egy vetemedett üveg mögött, ráadásul mindez bazári rokokó stílusú keretben. Ha egy bolhapiacon látok meg hasonlót, talán elgondolkodom rajta, milyen jól mutatna egy skanzenben, egy módosabb paraszti házban, vagy valami vidéki kastélymúzeum alkalmasabb szobájában, de itt… botrányos. Ancsa, hova tetted az eszed, amikor ezt a förtelmet ide akasztottad? Ráadásul megint tiszta pára lett. Csak foltokat láttam benne magamról, de nem is foglalkoztam vele, fogat mosni anélkül is tudok.
Csak ez a szag szűnne már meg végre. A vécé úgy öklendezte föl magából, mint egy részeg hajléktalan a dédelgetett, majd gyorsan elfogyasztott kannásbort. Szinte már a szememet is csípte, könnyezni kezdtem. Rosszullét fogott el, kis pöttyökben sötétedni kezdett a szoba. Mintha hangyák lepték volna el a szemem, millió izgő-mozgó fekete pötty. Hirtelen kitágult a tér, mintha több tíz méterre lettek volna a ruháim, a zuhanykabin, csak a mosdókagyló és az a fránya tükör volt előttem a nagy semmiben. A fekete és fehér csempe villódzni kezdett, és olyan volt az egész, mintha egy hatalmas, pepita Rubik-kocka belsejében lennék, amit egy láthatatlan óriás keze forgat. A szag már az orromat is marta, éreztem, ahogy valami lé elindul belőle, kifolyik, le a számra, majd tovább. Pavlovi reflexszel nyaltam le, hogy vér volt-e, takony vagy könny, már nem tudom. Nincs jelentősége. Már a fülem is zúgott, éreztem, hogy valami ki akar készíteni, és hogy ez a valami ott van velem, benne ebben a lehetetlen térben, ebben az alternatív dimenzióban, vagy akármiben, igen, és ha megint le tudnám törölni a párát erről a kibaszott tükörről, talán meg is láthatnám már…
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg magamhoz tértem. Valószínűleg nem sok, mert barátom bizonyára már lejött volna megnézni, hogy minden rendben van-e. Embriópózban reszkettem a padlón, a hajam még mindig csurom vizes, a törölköző a hasamig felgyűrődve. A szag teljesen elmúlt. Se azt, se a levendulát, se a narancsos felmosót nem lehetett érezni. Lihegés közben feltűnt, hogy a mentolos fogkrémem illatát se érzem. Mi a fene… várjunk, talán vérzett az orrom… vagy csak taknyos volt… bedugult, azért nem érzem… fel kéne kelni és fölöltözni, elég hideg van így. De legalább a tükörről eltűnt a pára. Fölkászálódtam, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nem lettem-e tiszta vér. De nem, még a fekete szemhéjtus-karikák is teljesen eltűntek. Várjunk csak, valami nem stimmel. A szemem… a szemeim nem ilyenek voltak. A bal volt zöld, a jobb pedig barna. Most miért van fordítva? És az anyajegy… a jobb mellem fölött volt, most pedig a balnál van... remegve mentem vissza a vécéhez a ruháimért. Bár tudtam, mit fogok látni, mégse akartam szembesülni vele.
A pólómon a zenekar képét mintha megfordították volna, a nevük tükörírással volt fölírva. Kész, átkerültem. De hova?
A szag valós volt, megtörtént minden.
Megszűntem létezni.
