Fent és lent

- Mit csinálsz?
- Lógaszkodom.
- Fejjel lefelé, a lábadnál fogva?
- Igen.
- Mi vagy te, denevér?
- Úgy terveztem, jó volna.
- Miért volna jó?
- Ők másképp látnak mindent, még akkor is, ha valójában semmi sem más.
- Furcsa vagy.
- Egy denevér szemszögéből te vagy furcsa.
- Miért gondolod?
- Nem emlékszel? Most majdnem olyan vagyok, mint ők.
- Más majdnem olyannak lenni, és más, ha pontosan olyan vagy.
- Ez igaz.
- Mmm-hmm. Azért megpróbálom beleképzelni magam a helyükbe, és akkor néhány pillanatig pont olyan lesz.
- Sosem lesz pont olyan.
- Olvastál már valami misztikus, vagy varázslós könyvet?
- Persze.
- És próbáltál már pálcával hadonászni, miközben varázsigéket kántálsz, nemde?
- De, de az csak majdnem volt olyan, vagy még majdnem sem.
- És mondd, nem álmodtál már róla, hogy varázserőd van?
- De, persze hogy álmodtam.
- Ne mondd, hogy nem volt addig a tíz-húsz percig pontosan ugyanolyan, mintha varázsló lettél volna, elvégre nem voltál öntudatodnál, nem tudott rácáfolni az élményre a racionalitás.
- Mondasz valamit. De aztán felkeltem, és azt kívántam, bár ne álmodtam volna ezt, a valóságban a szép álom csak sajgó emlék. És az álmok semmire sem jók.
- Ezért kell törekedni arra, hogy tudatosan lépjünk minél közelebb ahhoz az állapothoz, amelyben úgy érezzük magunkat, ahogy azt elképzeltük.
- Ez jó lenne, de nem hiszem, hogy a valóságban sikerülhet.
- Nekem sikerült, denevérnek éreztem magam néhány pillanatig, amikor végre sikerült mindent kizárnom, de aztán jöttél te, és újra mindent olyannak látok, amilyen.
- Sajnálom. És ez nagy baj?
- Nem tudom. Nem szeretem a dolgokat úgy, ahogy vannak, fordítva minden jobb. Ezért választottam a denevért.
- Mmm. Lehet, hogy csak túl sok vér került az agyadba, valami megbomlott odafent – bocsáss meg, nálad odalent – és hallucinálsz.
- Lehet.
- És ez nem zavar?
- Nem, hisz az eredmény így is, úgy is ugyanaz, nem mindegy, milyen módon érjük el?
- De ha sokáig maradsz így, bajod is eshet. Elájulhatsz, vagy nem tudom.
- Ha így lesz, legközelebb valami más leszek.
- Mi?
- Még nem tudom.
- Mindenesetre esteledik, hűvös van, menj lassan haza, látom csak egy szál pulcsiban vagy.
- Akkor vámpír leszek. Azok nem fáznak.
- De te fázni fogsz, és akkor rögtön rádöbbensz, hogy nem vagy vámpír.
- Akkor újra denevér leszek. Elvégre éjszakai állatok.
- De ők éjszaka kirajzanak, repülnek, csak nappal függeszkednek a fán.
- Hmm, tényleg. Akkor himbálózni fogok, és közben nézem a havas füvet alattam. A sötétben kéknek fog hatni, mintha az ég lenne felettem.
- De ha kék az ég, akkor hol vannak a csillagok?
- Ó, igaz, a nélkül nem az igazi…
- Itt lakom egy háztömbnyire, maradt még a karácsonyfán csillagszóró. Akarod, hogy elhozzam?
- Megtennéd?
- Persze, pár perc, és itt vagyok.
- Köszönöm! Addig kis foltokban eltakarítom a havat, fényét ne oltsa el a nedvesség.
- Rendben.
- Na, itt is vagyok, olyan 10-12 darab van, remélem elég
- Persze, kissé felhős az ég, csak néha bukkannak ki mögülük, annál nagyobb a szépségük, ha meglátom őket.
- Te csak lengedezz, kis denevér, és várd, amíg előbukkannak a felhők mögül. Ugye elég magasan vagy, hogy ne bántsa az arcod?
- Persze, nem vagyok én Ikarosz, tudom, hogy nem szabad közel repülni a csillagokhoz. Könnyen megégetheted magad.
- Ikarosz a naphoz repült túl közel.
- A nap is egy csillag.
- Igaz. De szót se többet, lengedezz, és csukd be a szemed! Majd ha felvillan a fény, kinyithatod. Csak pár perc, még elő kell keresnem a gyufákat.
- Rendben. Hé, mit csinálsz?
- Odakötöztem a lábad a rúdhoz, nehogy leessél.
- De eddig sem estem le.
- Így legalább ezután sem fogsz.
- Nem jó ez így… kényelmetlen. Ó, látom felragyogott az első csillag… milyen hatalmas…
- Igen, ez az esthajnalcsillag.
- És még egy, és még egy… csillagok hadait látom, ahogy elsuhanok alattuk, súlytalanul, elfeledve a nappali emlékeket.
- Tetszik?
- Nagyon!
- Lassan kialszanak a csillagszórók… hamarosan le kell szállnod.
- De nem tudok, odakötözted a lábam.
- Valóban így tettem. De most mennem kell haza, szia!
- Hé, várj, nem hagyhatsz csak így itt az éjszakában! Mínusz 10 fok lehet, hajnalig megfagyok!
- Hát akkor képzeld magad vámpírnak, tudod, ők nem fáznak.
- Ez nem vicces, kezdek zsibbadni is, és a fogaim is vacognak. Oldozz el!
- Már nem olyan jó móka az álmodozás, és különlegesnek érezni magad, igaz?
- Most, így… nem.
- Van nálam némi kis pálinka, adok neked, átmelegít.
- Eressz inkább le!
- Azt most nem tehetem… megyek haza. De előtte adok egy kis itókát, ha szeretnéd.
- Hogy képzeled ezt, nem hagyhatsz csak így itt, ez… na, jó, gyere vissza, adj egy kicsit. Mmm, ez finom, tényleg nem fázom már annyira.
- Úgy érzed, igen. Tudod, ahogy fogalmaztad: majdnem nem fázol. De a valóság az, hogy az alkohol elvágja a hippotalamuszt, az agyad… hogy is mondjam érthetően… hő központját, vezérlőjét. Az agyad nem érzékeli, hogy fázol, így nem tesz ellene semmit, még pirkadat előtt megfagysz.
- Most csak viccelsz ugye? Segíítsééég!
- Te is tudod, hogy itt nem hall senki… reggelig nem találnak rád.
- De miért teszed ezt velem? Hisz alig ismerjük egymást, csak látásból…
- Én csak segíteni akarok neked, így, hogy megismertelek
- Hogy mi?
- Te akarsz elrugaszkodni a valóságtól… te akarsz álomvilágban élni… minél igazándibban nemde?
- De, de ennek mi köze ehhez?
- Tekintsd ezt az én karácsonyi ajándékomnak…
- Tessék?
- Tudod, fagyhalál előtt igazán szépeket álmodik az ember.