Fekete Fehér I.

Írta: Végh Eszter
2006.


FEKETE FEHÉR


Nemi erőszak, fojtogatás és ütések nyomai a testén. A teste és a lelke a semmi határán csüng, és nem találja a visszautat.....Fehér fények táncolják körül, és ő csak fekszik a sötétben, az áldott csendben..... Nincs fájdalom és nincs félelem.... Csak az a könnyű nyugalom..... Nem, nem akar visszatérni. Soha. Jó így. Soha nem volt még ilyen jó. Miért kellene újra félnie? Az élet szenvedés... Itt csak a vakító fény van és a puha-bársony sötétség. A vakító fény el akarja oszlatni a sötétséget, de nem akarja, hogy így legyen. Ő a sötétben akar maradni, ahol senki nem bánthatja..... Vége van. Nem kell visszajönnie.
Haldokolt.

Most végre megvan.... Óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Minden sejtje, minden hormonja, minden zsiger és idegvégződés a testében ünnepet ült. Most csak neki volt jó. De neki nagyon jó volt.... Újra és újra megtenné, de a nő azt nem bírná ki....
A koszos pokrócon ült. Felvett a kezébe egy köteg fekete-fehér fényképet.
Igen.
Ez a nő a legjobb, kétségkívül. Mind közül a legjobb. Kár, hogy nem tudja megismételni a dolgot. Akkor talán még jobb lenne.
És ha a nő teljesen az övé lehetne? Mindig, minden pillanatban... elővehetné, amikor csak akarja... Fogva tarthatná. Ott az erdőben, a fekete kunyhóban. Az jó hely. Tökéletes, és elzárt a külvilágtól. Senki nem jár arra. Senki nem fedezheti fel őket.
Igen.
Ő majd meggyógyítja. Rendbehozza. Az az fajankó pasija tönkretette. Nem tudta értékelni. De ő tudja. És ezt meg is mondja neki. Igen, megmondja. Megmondja neki, hogy mennyire szereti. Hogy nem akarta bántani. Hogy nem tudná bántani.
És akkor végre a nő észreveszi őt is. Ránéz, ahogy ránézett ott a parkban.... Nem látta, de mégis nézte. Vággyal teli tekintettel, tüzesen. Újra azt akarja, hogy úgy nézzen rá.
Igen.
Ott a fekete kunyhóban jó lesz.
Csak ők ketten.

Senki más.
Soha többet.

I.

1.

Az ólomszínű ég esőt ígért. Vészjósló, szürke felhők borították, vastag rétegben. Az eső szagát érezni lehetett a levegőben. Hamarosan leszakad az ég, semmi kétség. Az emberek tömötten jártak-keltek az utcán, a tömeg óriási volt, mint mindig, munka utáni csúcsidőben. A sötétség ráborult a városra, a hamar jövő alkonyattal együtt. Hiába, november eleje volt, a tél már próbálgatta vasfogait. Hideg, csikorgató szél jött észak felől, átsüvítve a felhőkarcolók között. A munkából haza, közértbe, bevásárolni siető emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot. Itt, Manhattan szívében a tél mindig egy csapás. A közlekedés lebénul, az emberek elkésnek a munkából, elégedetlenek, és ingerlékenyek, az utcán egymást érik a balesetek.
Marcnak is sietős volt. Egy kereskedelmi cégnél volt ügynök. Házalt, előadásokat tartott, és jól élt belőle. Nagyszájú, sokat látott, belevaló fickó volt. Az élet számára versenypálya volt, boxutcákkal és hajtűkanyarokkal. Rendelkezett azzal a sokak által irigyelt képességgel, hogy mindig, minden helyzetből képes volt győztesen kikerülni.

A tömegben szambázva a metró aluljáró felé tartott. Ahogy a földalattiba vezető végtelen lépcső tetejére lépett, valaki erőteljesen meglökte hátulról. Bosszankodva lépett egyet előre, majdnem leesett a lépcsőn, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott a korlátban. Káromkodva fordult meg, és közben érezte, ahogy a vállán cipelt irattáska súlya megszűnt. Odakapott, és nem volt meg a táska. Villámgyorsan körülnézett, és kiszúrta a kis csirkefogót, egy manhattani jellegzetes utcagyereket. Utánaeredt, és rendszeres futó révén hamar elkapta. Mint egy rongybábut, úgy fordította maga felé a rémült kölyköt.
- Kisöreg, ez régi trükk. Add csak vissza a cókmókomat.
Benne volt a mai üzlekötések gyümölcse, a tárcája, benne némi pénzzel, és millió fontos dolog, amire nap, mint nap szüksége van. Egyszerűen nem válhat meg tőle.
A koszos arcú fiú reszketett félelmében, nyilván számított egy jó nagy fülesre. Ehelyett Marc a zsebébe nyúlt, és egy csokit, meg egy ötdollárost nyomott a fiú kezébe.
- A táskáért. Oké?
- Nem visz a rendőrségre? - kérdezte meglepődve a fiú.
Marc elmosolyodott.
- Dehogy viszlek, kisöreg. Szegény vagy. Azért lopsz. Add vissza a táskámat, és mehetsz utadra.
A fiú visszaadta. Marc megkönnyebbülten akasztotta vissza a vállára, de előtte gyorsan ellenőrizte a tartalmát.
- Nem vettem ki semmit. - mondta a fiú.
Marc meglepődött, hogy a kissrác még mindig ott van.
- Mi van? - nézett rá.
A fiú megvonta a vállát.
- Nincs hová mennem. - volt a szemében egy csöppnyi elveszettség, de próbálta palástolni. Büszke volt.
Marcnak azonban jó szeme volt.
- Szüleid?
A fiú vállat vont.
- Sohasem ismertem őket.
- Nevelőintézet?
- Megszöktem. Utálom. - a srác hangjából kicsendült a teljes világ iránti közöny.
Marc gondterhelten nézett maga elé.
- Most mi a fenét csináljak veled?
- Nem tudom. De már két hete az utcán alszom. Unom már.
- Mégiscsak vissza kéne menned a nevelőbe.
A fiú hevesen megrázta a fejét.
- Nem. Oda nem. Akkor inkább az utca.
Marc megadta magát.
- No, jól van. Gyere, elviszlek magamhoz. Én se vagyok egy milliomos, de saját lakásom van, ami nagy szó. De ha hozzá mersz nyúlni valamihez is, viszlek a zsarukhoz. Világosan beszéltem?

A fiú bólintott, és követte. A metrón egész úton nem szólt egyetlen szót sem. Hallgatott. Marc előrement, és kinyitotta a lakása ajtaját. Beengedte a fiút, aki azonnal birtokba vette a nappali közepén álló krémszínű bőrkanapét.
- Húha, ez aztán királyul néz ki. - csettintett elismerően, ahogy körbenézett. - Még hogy nem vagy milliomos! - nézett Marcra.
Kellemesen pasztell-színekkel berendezett, világos, nagy ablalkos lakás volt, a hetvenedik utcában, egy felhőkarcolóban.
Újonnan épített lakások voltak, de a kilátás pocsék volt. A szemközti üvegkolosszus irodái látszottak az ablakokból. A falakon festmények, a nappali négy sarkában négy fehér szobor. Egyiptomi ritkaságok.

Marc idegesen elhúzta a száját.
- Nincs közöd az anyagi helyzetemhez. Örülj neki, hogy nem hagytalak az utcán. - kipakolt az irattáskájából, és felhívta a mobilján a főnökét. Beszámolt az aznapi fogásokról. Eközben a szemét a srácon tartotta. Tíz-tizennégy év körüli lehet-tippelte magában. Barna hajú, élénk, mélybarna szemű, fehér bőrű fiú. A szemében mély értelem csillog. Nem egy buta kölyök. Marc mintha önmagát látta volna viszont ebben a fiúban. A haja ugyan ennyi idősen sokkal világosabb volt, a szeme pedig szürke, de elhanyagolható külsőbeli különség csupán. Az életük egy és ugyanaz. Marc sem ismerte a szüleit, és az utcán nőtt föl, galerik, bandák mellé szegődve, lopott, hogy ne haljon éhen, és tizenöt éves korától terjesztette az anyagot. Heroint. Egyszer elkapták, és bedugták a javító-nevelőbe. Kemény három év volt. Utána kijött, és már nagykorú volt. Az utcára került megint, de dolgozni kezdett egy közterületfenntartó vállalatnál, magyarán utcát söpört, szemetet szedett. Takarította a ganyét a nagynép után. Utálta, és nem is jövedmezett olyan jól, mint az anyag, de nem akart újra bezárva élni, mint egy állat, és most már dutyiba zárnák, nem javító-nevelőbe, a különbség nem elhanyagolható. A javító is kemény, de a dutyi, az sokkal keményebb, mondták a nagyfiúk, akiknek párszor már kattant a kezén a bilincs.

Marc lassan kezébe kaparintotta a céget, és felfuttatta. Egykori alvilági kapcsolatai azonban visszanyúltak érte, mint ragadozó karmok, a múltból. Védelmi pénzt akartak szedni tőle. Lassan adta meg magát, mint valami halálos kórnak, de végül nem volt mit tennie. Irigyei leszámoltak vele és a cégével. Újra a nyomor időszaka következett, három éven keresztül silány alkalmi munkákból élt, míg végül elszegődött porszívóügynöknek. Megvetette a házaló kellemetlenkedő fajankókat, de neki magának sem volt más választása. Ez volt az egyetlen cég, ahol nem foglalkoztak a múltjával, sem az erkölcsi bizonyítványával. Felvették, méghozzá azonnal. És hamarosan bebizonyította, hogy jól válaszottak. Remekül ment a \\\"fajankósdi\\\", néhány hónap leforgása alatt ő lett az egyik legjobb, nem sokkal később pedig a legjobb. A fizetése is arányosan emelkedett a teljesítményével, és megvehette élete első lakását. Nem volt nagy, nem volt előkelő helyen, nem volt luxuslakás, de azért az övé volt. És ez mindennél többet jelentett neki. A következő álma egy autó volt, ezt még nem sikerült megvalósítani, de nem állt messze tőle. Keményen, szűkmarkúan fogta a pénzt. Nem költött egyetlen centet sem fölösleges dolgokra. Spórolósan élt, de ugyanakkor adott a kifogástalan megjelenésre. Az öltözködése volt az egyetlen, amelyre nem sajnálta a dolcsikat.

Tudta, hogy a jó megjelenés az egyik ütőkártyája, amikor az ügyféllel szemközt kerül, és elő kell adni a mondókáját. Nem csak porszívókat, más háztartási gépeket, mosogató- és mosógépeket is forgalmaztak. Marc volt az az ember, aki aztán mindent az égvilágon el tudott adni. Méghozzá gyorsan és jó áron. És most itt áll vele szemben egykori mása. Őt senki sem vitte haza, a lakására, és nem adott neki enni. Lopnia kellett, és amikor megunta az éhezést, és szórni kezdte az anyagot, csőbe húzták. Ez a fiú ne jusson ilyen sorsra. Segítenie kell neki.
- Hogy hívnak? - fordult felé.
A fiú ránézett.
- Tom.
- És a vezetékneved?
- Werb.
- Németország?
A fiú összeráncolta a homlokát.
- Igen. Állítólag onnan kerültem ide, két éves koromban.
- És a szüleid?
- Fogalmam sincs róla, mondtam már. Vagy meghaltak, vagy elhagytak engem. Nem tökmindegy? - mordult fel.
Marc megcsóválta a fejét. Tomot már megmérgezte a kemény utcai élet fájdalmas közönyössége és érzéketlen gonoszsága.
- Nem akarod megkeresni őket? - próbálkozott tovább. Maga sem tudta miért, de a fiú sorsa felkeltette az érdeklődését. Tudni akarta, mi áll a múltban. Egyszerű emberi kíváncsiság.
Tom dühösen nézett rá.
- Nem. - ennyit mondott csupán, de a szemeiben felvillanó harag magáért beszélt. Marc jobbnak látta nem erőltetni a dolgot.
- Akarsz valamit enni?
Tomnak felcsillant a szeme.
- Naná.

Elmentek pizzázni, utána sokáig sétáltak a novemberi ködben. Beszélgettek. Tommal meglepően jól lehetett beszélgetni, nagyon otthon volt a mindennapi élet dolgaiban. Marc máris megkedvelte a fiút. A múltjáról semmit nem tudott kihúzni belőle. Valószínűleg a fiú nem is tud semmit. Marc azonban nem nevelheti mások helyett fel. Találni kell neki helyet, akár nevelőszülőknél. Igen, ez nem is rossz ötlet. Elkezd keresni neki egy házaspárt, minél hamarabb. De most haza kell vinni, aludnia kell.
Kétszobás volt a lakása, az egyik az ő hálója volt, a másik a dolgozószobája. Volt benne egy régi heverő. Tom hamarosan mély álomba merült, és Marc az ajtóban állva nézte. Mit kezd vele? Tomnak igazi család kell. Ez biztos. Egy apa és egy anya.
Hétfőn elkezdi a körtelefonálást. Felhív minden ide kapcsolódó intézményt. Ügynök révén mindenhol kiterjedt kapcsolatai voltak.


2.


Másnap reggelre leesett az első hó. Fehér menyasszonyi lepellel takarta el a szennyet és a mocskot, de a kora hajnali forgalom már szürke sárral be is koszolta a gyönyörű hófehér álmot.
Marc korán ébredt, és nézte a hóesést. Amikor így nézte az aláhulló hópelyheket, mindig az volt az érzése, mintha odafent Télanyó ádáz küzdelemmel próbálná megőrizni a városra borított fehér lepel tisztaságát, fehér pelyheket szórva a sárfoltokra, amit a kerekek alól felcsapódó sár okoz.
Ez nem meseország. Ez Manhattan. Ivott egy kávét, és benézett Tomhoz. A fiú mélyen aludt. Megvárja, amíg felébred. Most úgyis szombat van. Marc két évi kemény ügynökösködés után megengedhette magának, hogy szombaton és vasárnap ne dolgozzon. Csinált magának három tojást, pirítóst, és leült a tv elé. Üres tekintettel kapcsolgatta a csatornákat. Nem érdekelte igazán semmi sem. Nyílt a szoba ajtaja. Előmászott Tom. Gyűrött, de kipihent volt az arca. A mély álommal eltöltött órák jele. Jókedvűen köszönt Marcnak, és eltűnt a fürdőszobában.
Marc Tomnak is csinált reggelit. Tom jó étvággyal ette meg.
- Mit csináljunk ma? - kérdezte Marc a fiút. Az megvonta a vállát, felvéve a szokásos közönyt.
- Mozi? - indítványozta Marc.
- Jó. - hagyta rá Tom.
- Nem vagy túl lelkes.
- Megtanultam, hogy semminek sem szabad túlságosan örülni, mert pofára eshetsz. - ez volt a válasz. Marc elképedt a fiú koraérettségén. Ismerős életfilozófia....
- A legújabb sci-fi-akciófilmet játszák. Biztosan tetszeni fog.
- Kösz, Marc. - Tom most sem volt túl bőbeszédű, és ez egész nap meg is maradt. Marc elvitte moziba, és a film meglepően jó volt.
Tetszett mindkettejüknek. Utána beültek hamburgerezni egy gyorsétterembe. Marc jónak látta előhozni a nevelőszülő-témát.
- Tom, beszélnünk kell. - vágott bele.
Tom várakozásteljesen nézett a szemébe. Érezte, hogy valami kellemetlen dologról lesz szó, ami őt érinti.
- Nem maradhatsz nálam túl sokáig. Ezt gondolom, te is tudod.
Tom bólintott.
Marc sóhajtott.
- Arra gondoltam, keresünk neked egy családot, akik szívesen befogadnának.
Tiltakozásra, dühkitörésre számított, de legnagyobb meglepetésére Tom beleegyezett.
- Oké. Nem rossz ötlet. De az ilyesmi nem szokott gyorsan menni.
Marcot megint megdöbbentette a fiú tájékozottsága.
- Találunk neked nevelőszülőket. Ígérem.
Tom egy salátalevelet piszkált a tányérján. Hirtelen Marcra nézett.
Olyan tiszta, olyan nyílt tekintete volt, nem volt abban egy szemernyi tartózkodás sem. Csupán az a mérhetetlen közöny.
Marcnak elszorult a szíve, ahogy egy felnőtt tekintetével találkozott egy fiú arcában.
- Kösz Marc, mindent. Igazán kösz. Nagyon jó fej vagy. Kár, hogy ilyen hamar lerázol.
- Én nem rázlak le. De nem nevelhetlek én fel. A munkám mellett nem készültem még fel egy gyerekre.
- Az istenért! Tizennégy éves vagyok!
Marc megmosolyogta, ahogy Tom a \\\"gyerek\\\" jelzőt kikérte magának.
- Jól van, na. Akkor is kiskorú vagy. Felügyelet kell melléd. Én erre nem vagyok alkalmas. Iskolába kell járnod. Nekem nincs időm foglalkozni veled.
Tom megint bólintott. Megértette. Megkedvelte Marcot.
Marc szívében gyökeret vert szeretettel nézte.
- Azért nem raklak ki holnap az utcára, nyugi. Csak megpróbálok megoldást találni a helyzetedre.
- Rendes vagy.
Marc elgondolkozva nézett ki a foltos üvegablakon, nézte az utcán rohanó embereket.
- Tudod, amikor ennyi idős voltam, éppúgy éltem, mint te. Az utcán. És senki nem nyúlt a hónom alá.
Tom meglepődve nézett rá. - Nem hittem volna, ahogy így rád nézek.
- Ez van. Most már nem kísért a múlt. De úgy érzem, kötelességem rajtad segíteni.
Tom lassan megcsóválta a fejét.
- Ne kötelességből tedd. Tedd szívből. Különben nem kell.
Marc rámosolyogott.
- Nagyon büszke vagy. De nem baj. Sok dologban hasonlítasz fiatalkori önmagamra.
- Nem baj. Majd kinövöm.
Nevettek.

Az este hamar elment, és hétfőn reggel Marc dolgozni ment. Habár szimpatikus volt a gyerek neki, nem merte egyedül hagyni a lakásban, az könnyelműség lett volna. Úgy gondolta hát, hogy magával viszi az aznapi \\\"körútjára\\\". Most úgyis lazíthatott, a havi követelményt már duplán túlteljesítette. Ha nem köt üzletet, az se baj. Tomról hamarosan kiderült, hogy nagy dumás, akárcsak Marc, szinte Marc helyett adott el három takarítógépet. Marc büszke volt rá, és nagyon megkedvelte. Nehéz lesz tőle megválni. Három körül már úgy döntöttek, nem házalnak többet, mára ennyi elég volt. Marc megint fölhívta a főnökét, és beszámolt az aznapi termésről. Nem felejtette megemlíteni azt sem, hogy Tom vele van, és segített az értékesítésben.
Másnap reggel Marcnak be kellett mennie az irodába, hogy leadja az anyagot, és a főnök, Grant, éppen kijött az irodájából. Megállt mellette. Tom most is vele volt.
Grant alaposan szemügyre vette a gyereket. Marc már vett neki néhány elfogadható cuccot, úgyhogy cseppet sem festett úgy, mint egy utcagyerek, ráadásul fodrászhoz is elvitte.
- Te adtál el nekem tegnap három gépet? - mosolygott kedvesen a fiúra. Az vigyorogva bólintott.
- Azért Marc is segített.
- Nagyon helyes. - Grant Marchoz fordult. - Marc, beszélhetnék veled?
- Igen. - kissé kelletlenül állt fel a helyéről. Grant az ilyen \\\"beszélhetnék veled?\\\" kezdetű történeteknél mindig valamit dörgöl az ember orra alá.
Bementek Grant irodájába.

Grant leült a jellegzetes főnöki bőr karosszékébe, vele szemben Marc egy forgószéken foglalt helyet, lábait lazán egymáson átvetve. Sejtette, hogy Tomról lesz szó.
Grant elgondolkodva nézett rá.
- Remekül megy mostanában a bolt. Nemigaz? - kérdezte, hamiskás mosollyal. Kopaszodó feje búbján néhány vörös hajszálat meglebegtetett a ventillátor. Marc figyelmét erre a néhány hajszálra összpontosította. Mintha csak nem merne a főnöke szemébe nézni. Pedig semmi oka nem volt rá, hogy ne merjen. Tényleg jobban ment neki, mint valaha.
- Jól, igen. - válaszolta.
Grant megköszörülte a torkát. - Ez a kissrác igazán talpraesettnek látszik. Hol szedted össze? Tudtommal nincs gyereked.
- Nincs, tényleg. - (Az metró aluljáróba vezető lépcsőn akarta lenyisszantani a táskámat a vállamról egy pengével.)- gondolta magában. Ezt azért mégsem mondhatja meg Grantnek. - Egy barátom gyereke. Pár napig nálam van.
- Én inkább árva gyereknek nézem.
- Nem az.
- Jól van. De ebből, hogy veled van, ne csinálj rendszert. - Grant szigorú tekintete egy pillanatra megenyhült. - Nem szeretnék neki is fizetést adni.
Marc is elvigyorodott. Kissé megkönnyebbült. Szóval csak ennyiről van szó.

Grant mintha kitalálta volna a gondolatát, elengedte. - Mehetsz is. Csak ennyit akartam. Hogy ne legyen tovább veled pár napnál a munkád során. Otthon azt csinálsz, amit akarsz, de a cég arculatát ne változtasd meg.
- Nem fogom. - ígérte Marc. Szerencsére megszólalt Grant mobilja, úgyhogy a figyelmét el is vonta Marcról. Marc halkan becsukta maga mögött az ajtót.