Farkasok

Samantha hangosan felnevetett, mikor Scott ölbe kapta és szaladni kezdett vele. A lány a srác vállaiba kapaszkodott, s kapálódzott a lábaival, de sem ez, sem a szóbeli kérések nem hatottak Scottra, aki egyre mélyebben befutott az erdőbe.
Már jócskán elmúlt éjfél, sötét volt és hideg, a fák közti köd miatt csak nagyon nehezen lehetett tájékozódni. Néhány perc és sok-sok futás után már nem csak Sam, de Scott sem tudta, pontosan merre járhatnak. Ám ez kevésbé zavarta, mint Samanthát.
Úgy tervezte, hogy ezen az éjjelen véglegesen meghódítja a lányt. Már két hete udvarolt neki de eleddig még nem járt sikerrel. Meg is lepődött, mikor Sam délelőtt beleegyezett az erdei sétába. Akkor elhatározta, hogy ezt az alkalmat nem szalasztja el.
A lány arca aggodalmassá vált, mikor végleg elvesztette tájékozódó képességét, állandóan Scottot kérdezgette: \"Hol vagyunk?\"
Erre a fiú flegmán válaszolt.
- A Boleta Bay melletti erdőben.
Samantha elfintorította az arcát, de nem szólt semmit. Tetszett neki a srác stílusa, ahogyan az ehhez hasonló szituációkat képes volt kezelni. Bízott Scottban, s titokban már ő is hetek óta készült erre az alkalomra.
Már első pillantásra rokonszenvesnek tűnt neki a fiú, de barátnői tanácsára hetekig ellenállt a kísértésnek és kérette magát.

Azt viszont nem is sejtette, hogy most partnere sem tudja, merre járnak.
Scott immár kézen fogva vezette a lányt hosszú perceken át, míg végül feladta és azon kezdett töprengeni, hogyan másszon ki ebből a csávából. Természetesen kifelé nem mutatta feszengését, hiszen akkor elvesztette volna egyedi vonzerejét, amit magabiztossága kölcsönzött neki többek között.
Végül támadt egy ötlete: körbe pislantott, majd kiválasztott magának egy fát a sok közül, mely tulajdonképpen semmiben sem különbözött a többitől. Odavezette Samanthát és mutatóujjával rábökött az évszázados növényre.
- \"Ez\" az! Ide akartalak elhozni. - kezdte sejtelmesen.
- Ide?! Miért pont ide? Hiszen ez a fa pont olyan, mint a többi. - furcsállta a lány jogosan, hisz igaza volt.
- Nem, nem! Ez a hely más! - erősködött Scott.
Sam nyelt egyet és megpróbálta a fiú szemével nézni a helyet, s bár így sem látott benne semmi hihetetlenül nagy dolgot, mégis megpróbált nem foglalkozni vele.
- Igen… igazad van. Olyan… romantikus!
- Ja… izé… olyasmi. Figyelj csak…
Scott lassan átkarolta a lányt és gyengéden a fatörzsnek dőltek.

Szél támadt, nem nagy, épp hogy meglegyintette Sam fekete haját. A srác nem tudta befejezni a mondatot, hiszen legnagyobb meglepetésére Sam hirtelen magához rántotta és megcsókolta.
Ahogy ajkaik összeolvadtak, megszűnt számukra a külvilág, csak ők voltak egyedül. Nem érzékelték az idő múlását sem, a perc végtelenre nyúlt. Scott érezte Sam ajkainak puhaságát, forró leheletét, testének minden egyes rezdülését. Olyan volt, mintha eggyé váltak volna, még egymás szívdobbanásait is megérezték.
Samantha hirtelen megremegett, majd hátrébb húzódott a sráctól, aki értetlenül nézett rá.
A lány valami nagyon furcsa hangot hallott: egy állat morgását, ami leginkább egy felhergelt kutya vicsorgására hasonlított. Csak egy pillanatra hallotta, de tökéletesen valódinak és közelinek tűnt. Rémisztő volt. Scott nem hallott semmit.
- Mi a baj? - kérdezte.
Sam fél percig nem csinált semmit, csak hallgatta az erdő neszeit, de a morgás nem ismétlődött meg.
- Nem, semmi. - válaszolt és ismét magához húzta Scottot.
Szemeit behunyta, csak a perc hevére figyelt. Ugyanaz a hihetetlen érzés kerítette hatalmába mindkettőjüket, ami pár perccel ezelőtt is.
De ezúttal valami nem stimmel a lány számára, valami nagyon nagy baj volt. Megpróbálta megnyugtatni magát azzal, hogy ezt nem a különös hang okozza, hanem az otthonától való távolság, de ez egy cseppet sem győzte meg.

Gyengéden eltolta magától Scottot és rámosolygott. A fiú kérdőn nézett vissza rá.
Ám a következő pillanatban Sam ismét meghallotta azt a morgást. Mély volt, dühös, fenyegető. S nagyon-nagyon közeli.
Scott hirtelen egész testében megrándult, arcára az értetlen fájdalom ült ki.
Száján hajszálvékony vörös vércsík jelent meg, mely elvastagodott, majd a földre csöppent.
Sam arcán a rémület vette át a mosoly helyét.
Scott élettelenül rogyott térdre, majd arccal előre bukott. Hátán a pulóver szét volt szabdalva, négy vágásból ömlött a vér. A hús cafatokban lógott a sebeken, kivillantak a bordacsontjai és a gerince.
Samanthát az ájulás és a hányinger kerülgette, sikoltani akart, de csak egy csenevész nyögést tudott kipréselni a torkán.
Scott mögött ott állt gyilkosa, a fenyegető morgások gazdája: egy óriási koromfekete farkast.
A fenevad felemelt mellső mancsának karmairól Scott vére csepegett az avarra, szemei vörösek voltak, s szemfogai akkorák, mint egy felnőtt ember mutatóujja.
A lány földbegyökerezett lábakkal állt a fa és a farkas közt, teljesen lebénultan, még a fejét sem bírta megmozdítani.

A vadállat mély morgást hallatott, tekintetét egy pillanatra sem vette le Samantháról. Morgása fenyegető volt, olyan volt, amilyet Sam egyetlen dokumentumfilmben sem hallott még, pedig nem egye végignézett már ezekről az állatokról. A farkas tett feléje egy lépést, majd megállt és várta a lány reakcióit.
Sam csak most vette észre, hogy ez az állat teljesen más, mint amit a filmekben látott: ez sokkal hatalmasabbnak, sokkal erősebbnek tűnt. Bundája fénylett az éjszakai holdfényben, s még akkor sem vette tekintetét Samantháról, mikor átlépte Scott élettelen testét. Izmai táncoltak dinamikus mozgása közben.
Bár a köd furcsa módon egy pillanat alatt eltűnt, Sam mégsem tudta megállapítani, hogy a vadállat egyedül van-e, vagy társai itt lapulnak valamelyik fa mögött. Agyából elővillant néhány rémisztő emlékkép, miszerint a farkasok általában falkában portyáznak.
Míg ekörül jártak gondolatai, a fenevad egyre közelebb ért hozzá, már alig volt kétlépésnyire tőle. Ekkor végre lehullottak róla a bénultság bilincsei, s lélekszakadva rohanni kezdett, minél messzebb támadójától. Szíve a torkában dobogott, gyomra összeszorult, szemei könnybe lábadtak. Érezte hátán az állat pillantását, de nem is sejtette, hogy az meg sem mozdult, mikor ő rohanni kezdett.

Úgy tűnt a köd egyre jobban belepi az erdőt, s hirtelen rettentő hideg lett.
Sam megpróbálta minden lelkierejét összeszedni, hogy minél tisztábban gondolkodhasson, de ez egyáltalán nem volt egyszerű.
Rohant ahogy a lábai bírták, de olyan érzése támadt, mintha alig haladna előre. Egyszer már volt része ehhez hasonlóban, néhány hónapja azt álmodta, hogy egy férfi üldözi őt keresztül a városon, de ő hiába fut, ahogy bír, nem halad előre egy tapodtat sem. Mikor a férfi utolérte, és rávetette magát, szerencsére felébredt. De most biztosan nem fog felébredni, mert ez már nem álom.
Samantha futtában kikerült egy vén, odvas fát, de ezúttal egy végeláthatatlan cserjés állta útját. Nem állt meg, kezeivel segítette magát előre. A bokrok tövisei belekapaszkodtak a ruhájába és több helyen is kiszakították, de nem kímélték a csupasz bőrét sem: a kezén, a lábán fel-feltépték a húsát. Éles fájdalom hasított a lány testébe minden egyes sebesülésnél, de hihetetlen lelkierejének köszönhetően nem lassult le, haladt előre töretlenül. Bár nem látott messzire a ködtől, de nem sokkal előtte feltűnt a bozótos vége, s - bár nem volt biztos benne - az erdő szélét is látni vélte.
Már csak négy méter… már csak három… kettő… egy méter.

Végre kijutott a földi poklot jelentő tövisrengetegből. Teste égett a fájdalomtól, mintha egy hatalmas kemence tüze perzselné a bőrét, de megpróbált nem figyelni a fájdalomról, hanem a menekülésre gondolni.
Háta mögött nem hallotta a fenevad ügető lépteit, felcsillant benne a remény, hogy talán a dög feladta az üldözését, vagy elakadta a bokrok között.
Egy pillanatra mosoly futott végig az arcán, mikor a távolban valóban megpillantotta Scott autójának körvonalait. Még gyorsabban kezdett futni, hogy minél előbb elérje a járművet. Ott már biztonságban lesz és visszamehet a városba. Megmenekül és hív majd segítséget. Akkor majd minden jobb lesz… elesett.
Samanthát annyira lekötötték ezek a gondolatok, hogy nem figyelt a földből kiálló gyökérre és elvágódott a sáros talajon. A hasán feküdt és arca belesüllyedt a mocsokba.
Fuldoklott, gondolatai egy pillanat leforgása alatt teljesen összekuszálódtak, de azt tisztán érezte, hogy eltört a bokája. Az iszonyú fájdalom legalább akkora volt, mint amit a tövisek okoztak neki. Felbukkant előtte a biztos halál képe, mivel ha mégsem fulladna meg, ilyen lábakkal biztosan nem fog eljutni a kocsiig, és pláne nem lesz képes vezetni. Lelkiekben felkészült a rettenetes halálra, és várta, hogy a hatalmas fogak belemarjanak a hátába. Szinte már előre érezte, ahogy az agyarak feltépik a húsát és szétmarcangolják a testét. Csontjai apró szilánkokra törnek, forró vére elönti testének ép részeit, s az egész talajt. Ezután a farkas újból lecsap, és egy rántással kitépi a szívét a testéből.

Várt, szinte teljesen megfeledkezett a lábából szétterjedő iszonyatosan lüktető fájdalomra, ami lassan az egész testére kiterjedt. Várt, de hiába, mert semmi sem történt. Nem jött a fenevad és nem tépte széjjel a testét.
Összeszorította a fogait és minden erejét összeszedve kiemelte fejét a sárból. Felköhögött, amint a levegő ismét beáramlott a tüdejébe.
Halkan felszisszent a fájdalomtól, mikor a hátára fordult és a könyökére támaszkodott, ami félig belesüllyedt a mocsokba, s tövisek által feltépett sebeket semmi sem védte a langyos sártól. De ez egy cseppet sem érdekelte most, hiszen a törése sokkal fájdalmasabb volt, s egyre csak erősödött a lüktetése.
Ajkait egy elhaló hörgés hagyta el, mikor megpillantotta sérült lábát: lábfeje természetellenesen oldalra fordult, húsa cafatokban lógott a nyílt seb oldalán, ahol tisztán fehérlett a sípcsontja. A látvány százszor borzalmasabb volt, mint a fájdalom, amit érzett.
De legalább élt és sehol sem látta a farkast, ami néhány perce az életére tört és megölte Scottot. Samanthában csak most tudatosult, hogy alig kétméternyire tőle egy fenevad egyetlen csapással megölt egy vele egyidős srácot. Azt a srácot, aki iránt annyira vonzódott.

Könnyek csorogtak le a földtől piszkos arcán, de ezekben a könnyekben volt egy nagyon kevés öröm és remény is, hiszen ő még mindig él és talán meg is fog menekülni.
Az erdő szokatlanul csendes volt, nem lehetett hallani az éjszakai madarak és rágcsálók különös, egyedi hangját, s ez nagyon nyugtalanította a lányt, aki megpróbált a kezére támaszkodva vonszolni magát az autó felé. Minden egyes alkalommal, mikor törött bokája hozzáért valamihez, összeszorította a fogait, nehogy felordítson a fájdalomtól, elárulva magát. Talán a farkas azért nem követte, mert elvesztette a nyomát. Ha elég gyors, és eléri a kocsit, abban van egy telefon, arról hívhat segítséget.
Lassan haladt, nagyon lassan, de már csak két fa állt előtte, és akkor kiér az erdőből.

Ebben a pillanatban valami ismerős hangot hallott a háta mögül; ismerőst és halálosan félelmetest: egy farkas dühös morgását. Egy olyan farkasét, ami hidegvérrel képes ölni egyetlen csapással.
Samantha felsikoltott és minden erejét összeszedve vonszolta magát tovább, nem törődött a fájdalmaival, csak kúszott tovább.
Ezt ő nem látta, de a farkas lassan követte őt, néhány méteres távolságból. A lány elérte az utolsó fát is és belekapaszkodott egy a földből kiálló gyökérbe és megpróbálta áthúzni magát fölötte.
Ám ekkor valami rémisztő történt, amire még a legrosszabb rémálmában sem mert gondolni: egy újabb farkas lépett elé a fa mögül: ez a dög még nagyobb volt, mint az amelyik Scottot megölte. Szürke volt és bundája alatt kőkemény izmok dagadtak. Ha mondjuk egy állatkertben látta volna egy biztonságos vaskerítés mögött, talán még Samanthának is tetszett volna ez a kétségkívül \"csodálatosan szép\" vadállat. Azonban most még csak a legkisebb szikrája sem volt meg a lányban a tetszésnek, sokkal inkább a halálfélelemnek. A farkas vészjóslóan vicsorgott rá, és a háta mögött feltűnt egy harmadik és egy negyedik állat is. Samanthát az ájulás kerülgette a félelemtől. Most már biztos volt, hogy a dögök mindvégig tudták, hol van és némán követték, hogy itt és most csapdába ejtsék. A lány hátra nézett és egy ötödik farkast is megpillantott. Három szürke, egy fekete és egy hófehér fenevad vette körül, szabályos gyűrűt alkotva köré.

A dögök vicsorogtak rá, morogtak és lassan egyre közelebb és közelebb léptek a lányhoz, aki magatehetetlenül hasalt a fa tövében és imádkozott magában. A kör egyre szűkült körülötte és már szinte ott álltak mind közvetlenül mellette, mikor a fehér bundájú vad hirtelen elrugaszkodott a talajtól és rávetette magát Samanthára. Agyarai belemélyedtek a lány alkarjába és egyetlen harapással összeroppantották. Sam fájdalmasan felsikoltott. A fehér dög nem engedte el a szétroncsolódott, élettelen végtagot, hanem egy hirtelen erős rántással kiszakította a lány karját egészen a válláig. Minden felé ömlött a vér, Samantha hangtalanul hevert a földön, ez a fájdalom akkora volt, hogy már sikoltani sem maradt ereje.
A fehér vadállat ezután sem engedte el zsákmányát, de elhátrált a testtől. Az egyik szürke farkas odasomfordált mellé, de ő fenyegetően morogva elzavarta, hogy egyedül rághassa le a húst a csontról.
Ezután a fekete farkas ugrott rá a lányra és belemart a derekába. Kitépett egy nagyobb darabot a testéből és ő is elvonult egy távolabbi fa tövébe és kényelmesen leheveredett mellé.
Samantha teste még élt, de lelkileg már régen meghalt. Már alig érzékelte a fájdalmakat.
Az összes dög kiszakított egy darabot a testéből, míg végül már csak az egyik karjának és az egyik lábának a fel maradt meg. De még mindig élt.

A legnagyobb farkas maradt a legvégére, ő egész végig nem mozdult el a helyéről. Most ő is odalépett a lány testéhez és megállt felette. Néhány pillanatig csak nézte a szétmarcangolt tetemet, mintha azon morfondírozna, hogy ő melyik testrészt válassza. Hirtelen lecsapott pontosan Samantha tarkója alatt és egy erőteljes harapással széttépte a nyakát. Samantha most már nem csak lelkileg, hanem testileg is halott volt végre. A lány feje fél méternyire hevert teste maradványaitól, nyakán ömlött a vér.
A hatalmas szürke falkavezér mellső lábával rálépett a lány hátára és a hold felé emelte tekintetét.
Diadalittas vonítását messzi sodorta a lágy nyáresti szellő…