Fájdalom...

Itt hagytál, már több mint 5 éve. De az űrt, amit magad után hagytál, nem tudom betölteni semmivel. Olyan érzésem van, mintha belőlem is elvittél egy darabkát, minek a helye éget.
A hajdani életvidám fiatal nőből egy komor, csendes, életunt lény lett. Nélküled az élet sivár, szürke és csendes. Hiányzik az arcod, a nevetésed, ujjaid érintésed. Hiába költöztem el egy másik városba, te mégis ott vagy mindenütt. Nincs bennem más csak fájdalom, meddőség minden iránt.

Téged szerettelek a világon a legjobban, bármit megtettem volna érted. Ezt Te tudtad jól, de mégis itt hagytál. Tudom ezért nem te vagy a hibás, a sors akarta, hogy így legyen. De annyira gyűlölöm azt, amit magad után hagytál. A fájdalmat, hiányt, csendet, magányt, szürkeséget, Engem! Nem tudod milyen érzés az, hogy a lelked mélyén egy végtelenbe nyúló üresség van. Hogy a nap minden percében az eszembe jutsz, de nem adhatom ki magamból. Erősnek kell mutatnod magad az embereknek. Ránézel az emberekre egy hamis mosollyal, pedig Te inkább legbelül üvöltenél. Mikor látsz egy boldog családot és bevillan a felismerés, hogy neked már sosem lehet, azzal, aki a mindenséget jelenti a számodra. Mikor kopogtatást hallasz, és a szíved a mai napig nagyot dobban, hogy hátha csak álom volt, de nem, csak a szíved csapott be már megint. Mikor nyári éjszakán, az ablakon befúj egy nyári szellő, és azt érzed, hogy te érintesz meg újra... Iszonyatos érzés. Éjszakánként, még mindig álomba sírom magam, de azt érzem, hogy a könnyeim lassan kiapadnak. Talán már megkaptam a sorstól a számomra kimért boldogságot, és nem vár rám senki más csak a magányos hold... Bocsáss meg...

Ezek voltak az utolsó szavak, amit Jane leírt. Kiejtette a kezéből a tollat. A keze erőtlenül esett le a teste mellé. Szemei lassan lecsukódtak. A szobára ránehezedett a komorság. A csendet csak a fényben megcsillanó vér halk csepegése törte meg, de lassan az is elhalkult. Most már minden csendes lett. A végtelen fájdalom elmúlt örökre.