Fáj még, ha néha felhívsz...

Megijedtem, mert az első pillanattól, mintha egyenesen a szívembe látott volna. Úgy, ahogyan te is még hat évvel ezelőtt.
És én azt akartam, hogy örökké téged szeresselek és örökké várjak rád.. de most mégis.. olyan nagyon boldog vagyok, hogy van nekem és ez, annyira.. annyira fáj. Minden egyes könnycseppem, amivel itatom a libákat a párnahuzaton, nem tudom mivégre hull. És tudtam, hogy csak idő kérdése mikor is te újra leszel, de ezeket a sorokat...
Több, mint száz kilométerre fekszel, egy ágyban barátnőddel és te mégis, nekem írod: szeretlek. Nem törődve vele, kis ruhámat levetve, hogyan bújok-e épp a szerelemhez...
De fél szavakból is tudom, hogy a világunkban, ami csak a miénk, abban történhet bármi, akkor is, sallangok nélkül, minden rendben, mert te vagy a minden: a kezdet, a végzet.. és az idők végéig sorsom leszel.

Nem kérek semmilyen ajándékot, hidd el, nem kívánok tőled semmit. Egyetlen dolog van csupán, csak egyetlen egy, amire igazán, tiszta szívvel, mindennél jobban vágyom... az, hogy újra lássalak.
Karácsonykor, ugye itt leszel..?