Este van

Este van. Hazafelé bandukolok. Hogy honnan, az nem fontos. Egyedül vagyok. Szomorúan lehajtom a fejem, csak a bakancsom orrát nézem. Úgyis tudom, merre kell mennem. Kívülről tudom az egész utat. Egy kocsma mellett megyek el. Bentről hangos vigadalom hallatszik. Nem nézek oda. Nincs senki, aki kijönne, megkérdezné: "Neked meg mi a bajod?" Talán ismernek, talán nem. Aki ismer máskor is lát majd. Nem megyek be közéjük. Nem csak azért, mert nem szoktam bulikba járni. Mostanában nincs kedvem elmenni sehova. Megyek tovább. Búslakodom miatta. Hogy ki miatt? Az se fontos most. Csak megyek, és rá gondolok. Hó borít mindent körülöttem, a járdára jégpáncél borul. Néha meg-megcsúszok. Egy elhaladó autó világít meg még jobban. Nem nézek oda sem. El akarok bújni. Lehajtott fejemet csak a csúszós részeknél emelem fel. Át a hídon. Lassan otthon leszek. A szemem sarkából mintha valamit mozdulni látnék. Egy szellem. Találkoztam már vele. Szoktam beszélgetni velük. Nem értem az emberek többsége miért tartja ijesztőnek, ha egy szellem közelít felé. Hiszen szinte mindenütt ott vannak, ahogy az emberek is. És nem szoktak gonoszok lenni.

Sőt! Azt mondják az ember legjobb barátja a kutya, pedig ha tudnák milyen kedvesek a szellemek. Az én legjobb barátom Almors, aki velem egyidős lehetett, amikor meghalt. Biztos megérezte, hogy valami nincs rendben, igaz nem láttam vagy egy hete. Nem tudja, mit történt velem azóta. De nem jön közelebb, távolról kísér, tudja, majd elmondom, mi bánt, majd amikor már megnyugodtam kissé. Még mindig az utcán sétálok, és nem tudom kiverni a fejemből. A szavai még mindig a fejemben visszhangoznak, lejátszom az egész estét újra, és újra. Csak pár óra, mégis örökkévalóságnak tűnt.

A harang lassan megkondul, előttem elsötétül egy lámpa, és behunyom a szemem. Az ő arca jelenik meg előttem, de csak nevet rajtam, már nem érdekli mi van velem, de igaza van, pedig ő nem is tudja, mennyire. Azt csak én tudom, meg néhány megbízható ember, és nem is fogja tudni. Ahogy kinyitom a szemem, a lámpa is meggyúl újra. Már nem vagyok messze, mindjárt újra meleg szobában fogok rá gondolni, de legalább ott lesz Almors, és beszélek vele. Nem tudom, miért Almorsban megbízom, pedig tudom, hogy ő is elhagy lassan, hisz mindenki elhagy, de ez az én hibám is, mégis kicsit bánt, hogy még egy szellem is elhagy, aki igazából lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye. Lehet, hogy csak megőrülök, attól, ami történt velem. Miatta.

Az ajtó könnyen nyílik, a szobámban csönd van, szüleim már alszanak. Talán furcsa lehet olyan érzésekkel létezni, amik alig felfoghatók, ha az érzelmek sodorják a lelket. Almors már a szobámban vár, az ágyon ül. Gondolkozom, hogy elmondjam-e neki a történteket, vagy inkább még ne kössem az orrára. Újra megfordul a fejemben, hogy ő nem is létezik, csak én találtam ki, de valahogy olyan életszerű, ahogy ott ül az ágyon.
- Elmegyek!- jelenti ki mielőtt megszólalhatnék, - csak búcsúzni jöttem, de látom valami gyötör. Ha gondolod elmondhatod, bár nem hinném, hogy újra találkozunk, kezdesz túl sokat tudni, és félek, hogy rájössz mindenre.- hangja nyugodtságot sugárzott.
- Te miről beszélsz? Mi az, hogy kezdek rájönni? Már egy hete nem láttalak, és erre eljössz elköszönni!
- Elmondod, vagy sem?
- Nem, teljesen felesleges! Úgyis elmész, és azt hiszem, a lényeget már úgyis tudod, hisz ott voltál, nem?
- Ott voltam. Látod erről beszélek, sokat tudsz, túl sokat!
- Takarodj! Ha már elmész, soha ne gyere vissza! Megleszek nélküled is!
- Ebben biztos vagyok...
- Csak egy dolgot mondj el, mielőtt elmész.
- Mi lenne az?
- Te mindig ott voltál, ugye?
- Ott voltam, igen.
- Csak én találtalak ki, hogy legyen valaki mellette?
- Mennem kell, sajnálom.
- Mond meg!
- Erre nem válaszolhatok, de a választ te is tudod. Remélem szebb jövőd lesz, és nem kell ilyenre vetemedned.
- Ugye találkozunk még?
- Ezt teneked kell tudnod. Viszlát!- ezzel eltűnt, bennem pedig csak a kétségbeesés maradt. Egy nap alatt két embert elveszteni, bár a másikat már egy hete elvesztettem, csak ő nem mondta ki, én pedig reménykedtem. A kérdések gyűltek a lelkemben, és fogalmazódtak meg a fejemben. A harag, a félelem, a düh, és az a kis öröm, amit nem tudom mi táplált szétáradt a testemben. Talán jobb is így. Egyedül maradtam.

Eltelt tíz hónap, és azóta se Almorst, se őt nem láttam. Együtt tűntek el, pedig a lelkem vágyott rájuk. Azóta szellemet sem láttam, és ez kezd lassan felemészteni. Vajon tényleg csak én találtam ki őket, saját magam megvédésére? Az életem azóta gondolkodással, írással, és a múlt újra lejátszásával telik. Nem keresek mást, csak a megnyugvást. Az írás néha megnyugtat, de nem találom a helyem. A barátok már nem az igaziak, nem tudok bennük megbízni ugyanúgy. Néha eszembe ötlik, hogy az öngyilkosság elég jó megoldás lenne, de az utolsó pillanatban nem tudom soha megtenni. Pedig az elmúlt néhány hónapban eszembe jutott, hogy eljött az idő. Tudom, ez a legönzőbb megoldása az egésznek, hisz biztos vannak akik szeretnek még, de ha én nem érzek magamban erőt a folytatásra...

Kezdek rájönni, hogy a szellemeket tényleg csak én találtam ki, és csak a képzeletemben jelentek meg, és onnan is űzte ki néhány mondat őket. Hisz ha végi gondolom, hogy Almors akkor jelent meg, amikor kételyek keletkeztek köztünk. És nem is láttam se előtte, se azon az egy héten, csak az utolsó napon. Csak egy képzeletbeli „barát” volt ő. Egy elképzelt segítő társ, aki ott volt, amikor én is ott voltam, és küszködtem a sírással. Pedig belátom, most neki jobb így, de azt nem tudnám mondani, hogy nekem is jó. Sőt! Nekem nem jó, szenvedek, de csak belül, a lelkem legmélyén, a felszín mindig mosolygós, és vidám. Ha valaki igazán észrevenné mit is érzek azt hiszem azonnal bele is halnék. Azóta mindig olyannak mutatom, amilyennek az emberek látni akarnak, még akkor is, ha magammal teljesen ellentétes személy is kell játszanom. Maszkokat öltök, és a belsőm lassan de biztosan haldoklik. Milyen szép is lenne elbújni mindenki elől, és magamat felemészteni a múlt „kedves” emlékeivel, hisz ezt csinálom most is, csak a szám szalad állandóan furcsa, torz vicsorba.

Eltelt újabb két hónap, és lassan kezdek hozzászokni ehhez a kettős játékhoz. Újra írok, de most már kezdek történeteket gyártani. És mivel újonnan nem találok jobb témát a saját életemről számolok be. Néha úgy tekintem ezt, mint naplóírást, de milyen gyerekes dolog lenne azt mondanom, hogy naplót írok, hisz azt hiszem már nem gyerek vagyok, bár a lelkem szeret elkalandozni még a mesék, sárkányok, és varázslók földjére. Észrevettem azt is, hogy elvonási tünetem kezdenek jelentkezni, ha nem játszhatom szerepet. Ezért megtaláltam egy új szerelmet, ha lehet egy játékot annak tekinteni. Szerepjátékozom, és rendszerint mindig beleélem magam esetlen karaktereim szerepébe. De ez nem is ide tartozik. Az a legjobb, hogy rájöttem Almors csak a képzeletem teljes szüleménye, akit arra találtam ki, hogy legyen kivel beszélgetnem, de nem sikerült. És ezért kellett távoznia, túl sokat akartam tőle, a fantáziámtól. Még jó, hogy leomlott a felépített gyenge fal, hisz ki tudja, hol tartanék most.

Már valószínű egy elmegyógyintézetben tartanának, mert magamba beszélnék mindig, és ha nincs velem ordítanék, hogy jöjjön vissza. De érdekes, hogy hogy játszott ki a saját tudatom, oly könnyen, oly alattomosan. Kezdek ráébredni, hogy nem az a való, amit a szememmel látok, hanem a valóság mindig a látható dolgok mögött van.

Még mindig az vagyok, aminek látni akarnak, és valami különös képesség miatt mindig a jó szó kerül a számba, és tudom mit szeretne hallani a velem társalgó személy.
Talán adomány, talán átok, de én használom. A szerelem azóta nem talált rám, és bevallom, lassan kezdek lemondani, arról is, hogy létezhet-e igazán, talán azt is csak én találtam ki magamnak. Pedig csak egy ember tudna úgy szeretni, ahogy akarom, és megadnék neki mindent. Bár igazából már arról sincs fogalmam, hogy mit is neveztek olyan régen szerelemnek. Hisz régen volt... Nagyon régen.