Építek nekünk egy kertet

Hűvös reggelen friss virágok illatát hozza a tavaszi szél. A Nap melegen süt le rám, a selymes fű simogatja a talpamat. Mezítláb sétálok a parkban, és rád gondolok. Fiatal anyuka tolja babakocsiban a gyermekét, öreg házaspár araszolgat a kaviccsal felszórt járdán. Az egyik padon hajléktalan férfi fekszik, a másikon egy szemüveges egyetemista lány tanul. Szívemben felforr az öröm, kifolyik belőle, és feltölti bennem az ürességet. Kisfiúk fociznak a fűben, egy kövér nő belelógatja a lábát a szökőkútba, szerelmes pár csókolózik a pingpongasztalnál. A fűről a betonra lépek, nem forró még, jó rajta járni. Az egyik ház emeletéről zene hallatszik. Egy nő tolókocsiban tolja lebénult lányát.

Kimegyek a park rácsos kapuján, tovább az utcán, végig az üres autóutak mellett. Szívem mindig visszaszáll hozzád, most is téged keres, az elhagyott erdőkben, ahol az eldobott csikkek, üdítős dobozok nem jelzik az emberek jelenlétét. Mókus rohangál az ágakon, kipusztult énekesmadarak dala lebeg a fák között. Amíg az apró virágokon lépkedek, lábam alatt néha megreccsen egy ág. Sötéten fölém nőttek a lombok, de a Napsugár vékony fénycsíkokban ragyog át rajtuk.

Üres tisztásra jutok ki, ahol a kék fűben narancsszínű fák nőnek a zöld égig. Sárga felhők úsznak fölöttem, szép ez a világ. Érzem, boldog vagyok.
Itt építem fel a kertünket... itt fogok várni RÁD.