Én is csak ember voltam!

„A tanulmányozás alapszabálya: A megfigyelt egyén illetve csoport, nem tudhat a megfigyelés tényéről, mert ha a birtokába kerül ez a információ, akkor a kiváltott reakciók elferdítik az eredményeket.”

Pszihológiai kézikönyv 3. Kiadás, 2037.

Az automatikus vezérlésű űrhajó egyre gyorsuló mozgással emelkedett ki a föld légköréből és nyílegyenesen haladt a stacionárius pályán keringő gigantikus űrállomás felé. A kompszerű járművön mindössze egyetlen ember tartózkodott, holott huszonöt főre tervezték. Jelentősebb rakományt sem vitt magával, csupán a magányos emberi lény terhét hordozta, s nem lehetett tudni, miért ez a megkülönböztető figyelmesség.

Bruce Cohen eléggé nyugodtan viselte el a felszállás izgalmait. A többi embertársához hasonlóan még ő sem járt a világűrben és ez a kirándulás is felettébb szokatlan eseményként hatott szerte a földön. Az űrhajóépítés ugyanis tiltás alatt állt Persze az ősök idejében még a GÉP előtt, az ember már járt a földön kívüli térségben, sőt a holdra is eljutottak páran, legalábbis néhány féltve őrzött múzeumi irat erre enged következtetni.
Az űrjármű egyre közelebb került az űrállomáshoz. Sebességét bármely földön épített szerkezet megirigyelhette volna, a világűr méreteihez képest viszont épphogy csak vánszorgott mint valami betegségektől szenvedő legyengült szervezet. Az automatika teljesen megbízható precizitásával gyorsított, s állt rá a megfelelő közelítő pályára, kényes óvatossággal közelítve meg a hatalmas létesítményt.

A két objektum egyre közelebb került egymáshoz, méterről méterre küzdve le a távolságot. Kellő óvatosság mellett az automatika az állomás mellé vezérelte az űrkompot. A megfelelő pozíciónál az állomásról egy összegkapcsoló zsilip nyúlt ki, s a számítógép ezredmásodpercnyi pontosságával tapadt a komp bejárati nyílásához. Egy pár perces ellenőrző teszt után kinyíltak a zsilip ajtajai, most már a földről érkezett űrhajó is az állomás részévé vált.
- Mr. Cohen, kérem csatolja ki a biztonsági hevedereket és hagyja el az utasteret. - Szólalt meg egy hang az egyik fali hangszóróból. - A zsilip végén egy robot fogja várni további útmutatással.

Bruce rögtön felismerte a hangot. Bár egy kicsit torzított, de így is jól ki lehetett venni a földön már ismert hanghordozást. A GÉP szólt hozzá személyesen, ha egy mindig, s mindenütt jelen lévő bolygót irányító szuperkomputert személynek lehet nevezni.
Munkájánál fogva jól ismerte ezt a hangot. A földi világkormány elnökeként nap mint nap beszélt rádión a központi agyat tartalmazó űrállomással, ahová most valami csoda folytán beléphetett.
Még az ősök idejében, mikor még az embercsoportok országokban éltek és tevékenységük sokszor egymás ellen irányult - micsoda ostoba és emberellenes rendszer lehetett - egy ilyen ország hozta létre a GÉPET. Egy hatalmas szuperagyat mely már az akkor is létező számítógépes hálózatokon keresztül átvette a föld irányítását, s azóta is parancsol az emberiségnek.

Az elnök észrevette a zsilip végén várakozó robotot. Masszív szerkezetnek tűnt, s emberszabásúra készítették. Egyértelműen a GÉP építtette, ugyanis a földön a mesterséges intelligencia kutatás is tiltás alatt állt. A robot szeme hirtelen felizzott, s az egész szerkezet életre kelt. Brucera emelte a tekintetét.
- Kérem kövessen. - Tört elő kimért udvariassággal az elektronikus hangképzőből.
Az elnök nem tehetett mást, engedelmeskedett. Nem akarta ennek a rendkívüli utazásnak már az elején a GÉP rosszindulatát magára vonni. Talán a hetedik érzéke súgta, de úgy érezte lesz még rá más alkalom, amikor ezt megteheti.
Hosszú, néptelen folyosón haladtak végig. A falakon semmi díszítés, az oldalfolyosókon mozgásnak semmi nyoma. Az egész űrerőd kihaltnak tűnt Váratlanul befordultak az egyik jobboldali mellékjáratba. Itt már szűkebb volt a hely, mintha szándékosa építették volna ilyenre. A robot megállt, a falon megnyomott egy gombot, mire a fal egy része hangtalanul kettévált.
- Kérem fáradjon be, s foglaljon helyet. - Mutatott a helység belsejébe.
Bruce ismét engedelmeskedett, hozzászokott már a kérdés nélküli cselekvéshez, főleg ha a GÉP utasításait kellett végrehajtania. Belépett az újonnan keletkezett bejáraton. Egy szék és egy kikapcsolt állapotú képernyő alkotta a szoba berendezését. Cohen leült a székre, s várakozni kezdett, hiszen a szuperagy mindig tudja mit csinál.

Nyugalmat erőltetett magára, s ez nem volt könnyű feladat. Itt van az emberiséget kordában tartó GÉP közvetlen közelében. Csak egy kisebb bomba kellene, s vége lenne az atyáskodó felügyeletnek, az emberek ismét szabadokká válnának. Elmosolyodott erre a gondolatra. Nem valószínű, hogy sikerült volna a merénylet, még ha alaposan meg is szervezik a földön. Bizonyára kémsugarakkal világították át, s be sem léphetett volna ide, ha bármilyen romboló hatású eszközt találnak nála. A GÉP nem ostoba, hiszen az egész emberiség tudásával rendelkezik sőt, talán még annál is többel.
Az ajtó becsukódott, s a képernyő kivilágosodott. Jól ismert arc tekintett rá.
- Üdvözlöm MR. Cohen, remélem kellemesen utazott. - Hangzott az üdvözlés most már minden zavaró tényező nélkül.
- Köszönöm. - Válaszolt Bruce udvariasan, de személytelenül. - Izgalmas volt az út.
- Gondolom nagyon kíváncsi rá, miért is kérettem önt ide. Önt, aki tulajdonképpen a földi nagykövetemnek is tekinthető.
- Kíváncsi vagyok rá, de tudom, ha eljön az ideje meg fogom kapni a kérdéseimre a válaszokat.
- Nos nem teszem próbára a türelmét. Egy történetet szeretnék elmondani önnek, s szerettem volna ha személyesen van jelen. Lehet, ezt a hóbortjaim számlájára fogják majd írni a jövőben, de nekem ez fontos, s szeretném ha tiszteletben tartanák az akaratom.
A földi kormány vezetője erre nem tudott mit válaszolni. Ilyennek még soha sem látta a GÉP-et. Valamilyen ismeretlen ok miatt, az utóbbi tíz évben felhagyott ugyan a közvetlen parancsolással, de Bruceon keresztül, egy külön magáncsatornán mindig megvitatták az aktuális eseményeket. Most pedig már nem is úgy beszél, mint aki a föld felett uralkodik, s egyetlen elektronikus paranccsal véget vethet az emberiség eddigi fejlődésének.
- Ha gondolja szólítson Johnsonnak, - Szólalt meg ismét a mesterséges hang. -elvégre így hívtak valamikor, De ha ragaszkodik hozzá, GÉPnek is nevezhet, úgy tudom ezen a néven emleget a legtöbb ember.

Bruce Cohen egyre nehezebben palástolta meglepődését, az arcáról is eltűnt a bólogató szolga semmitmondó arckifejezése. Egyátalán nem erre számított amikor megkapta ezt a meghívást. Mostanra teljesen elbizonytalanodott, de érezte, valami nagy dolog van készülőben, s neki fogalma sincs mi lehet ez.
- Látom alaposan meglepődött. - Folytatta a beszélgetést a GÉP, elég időt hagyva a földi embernek a hallottak feldolgozására.
- Őszintén szólva, nem tudom mit higgyek?
- Johnson. - Fűzte hozzá az elektronikus hang. - Szeretném ha így szólítana, mert már elegem van a bürokratikus stílusból.
- Egy életen keresztül arra neveltek, magát tisztelni kell és becsülni, legalábbis ez volt a hivatalos változat. Nehéz ezt a berögződést figyelmen kívül hagyni, de megpróbálom Johnsonnak hívni.
- Köszönöm, s köszönöm azt is hogy személyragot használt. Ez a barátságosabb légkör nagyban megkönnyíti a dolgom.
- S mi a dolga? - Csapott le rá bátran Bruce. Úgy gondolta ennyi furcsaság után megkockáztathatja a kérdést. Szeretett volna tisztább képet kapni a helyzetről.
- Már említettem, egy történetet szeretnék elmondani.
- S miért? - Kérdezett tovább a földi vezető.
- Minden a maga idejébe Bruce. - Mintha vidámság érződött volna ki a hangból. - Ígérem a végén minden kérdésére válaszolok mielőtt... de ezt most hagyjuk.

Az elnök fejébe villámként hasított a gondolat: lehet, hogy el akarja pusztítani a földet? Talán megunta az uralkodást, vagy egyszerűen meghibásodott, egy ilyen régi, összetett és számunkra szinte teljesen ismeretlen szerkezetnél, ki tudhatja. Ez megmagyarázná a furcsaságokat és a titkolódzást is, talán én most vizsgázok, s a bukásom az összes többi ember életébe kerülhet. Csak ne ez legyen az a nagy dolog, amire készül.
- Ha gondolja Johnson, kezdjük el. - Próbált több információhoz jutni Bruce.
- Mondandóm közel hatszáz évre nyúlik vissza. - Kezdte el a GÉP. - Akkor még nem volt ilyen egységes az emberiség, mint napjainkban. Megosztottság volt gazdaságilag, társadalmilag, politikailag. Az emberek országoknak nevezett politikai egységekben éltek, s az a rengeteg különböző állam, mindegyik saját törvényekkel és kultúrával, veszélyes helyzetet teremthetett.

Bár az emberiség nagy része békében élt, de mindig akadt egy darabja a földgolyónak, ahol két vagy több állam háborút vívott egymással. Sokszor egyes emberek ostoba döntéseinek következtében százezreknek kellett szenvedniük. A bolygó lakosságának csak egy része élt úgynevezett jóléti társadalmakban, a többség sokszor napról napra tengődött, sokuk embertelen körülmények között.
S azokban a jóléti társadalmakban sem volt minden szép és jó. Az egyéni érdekek gyakran kerültek előtérbe a közjóval szemben, a környezetszennyezést kímélet nélkül folytatták, amíg csak hasznot tudtak húzni belőle. Csalás, hazugság, kábítószer fogyasztás, és a bűnözés egyéb fajtái telepedtek lepraként az emberiségre.

Egy fiatal amerikai egyetemistában azonban felmerült a kérdés: hová vezethet ez a folyamat?
Az akkori időkben rengeteget gondolkodtak a világvégén, és sok úgynevezett szórakoztató film is ezekre a témakörökre épült. Rengeteg elképzelés született így az emberiség jövőjéről, jók és rosszak egyaránt. Az ezredforduló előtt különösen elharapózott az apokalipszis emlegetése, és az egyes országok birtokában lévő atomfegyverek segítségével könnyedén be is következhetett volna a vég. Csupán egy ember hibás döntése szükségeltetett hozzá.
Az a fiatal egyetemista is hasonló eredményre jutott. Magánkutatása során megállapította, hogy a huszadik században bekövetkezett technikai robbanás hatásait már nem tudja elviselni az ember, és sok jel arra mutatott akkor, hogy az a bizonyos hibás döntés bármikor bekövetkezhet.

Miután rájött erre megfogadta, az életét teszi fel rá, hogy a valószínűsíthető végzetet valahogyan megakadályozza.
Szerencsére ez a fiatalember más tudományágak iránt is érdeklődést mutatott. Megalkotott egy elméletet, mely alapján az energiatranszformációk addigi eljárásait teljesen elavulttá változtatta, s egy komplex átváltási eljárást hozott létre. Az önök társadalmának már régóta nincs szüksége erőművekre, hiszen a földön felhasznált valamennyi energiát ezen az űrállomáson keresztül, az én irányításom mellett kapják. Tulajdonképpen a hatalmam egyik legerősebb alapja ez, hiszen egy modern, fejlett, technikai társadalom nem létezhet energiafelhasználás nélkül.

Ha most átadnám önöknek ezt a tudást, semmi sem változna, hiszen az emberiség ma egységes és összetartó. Ám az akkori időkben, mint már utaltam rá más volt a helyzet.
Mindegy melyik ország birtokába került volna ez az új elmélet, az általa jelentett technikai előnyt a többi ország rövid időn belül aligha lett volna képes behozni. Az akkori megosztott földön, egy ilyen előny az adott ország hatalmának ugrásszerű megnövekedését eredményezhette, s ha valaki mégis szembe mert szállni ezzel a hatalommal, megtalálták volna a módját, hogy fegyverként alkalmazzák az energiaátalakítás forradalmi elméletét. Az ország vezetői kezébe óriási hatalom összpontosult volna, és az akkori viszonyok között ez rövid idő alatt káoszhoz, és az elkerülhetetlen megsemmisüléshez vezethetett.
Persze ez az eszmefuttatás csupán feltételezés, hiszen egyetlen ország sem kaparintotta meg az elméletet. Bár az iskolákban azt tanítják, egy akkori ország hozott létre engem, valójában az a fiatal egyetemista alkotott meg, vagyis inkább átalakította magát. Ugyanis én voltam az az ember.

Bruce Cohen szótlanul hallgatta végig az ismertetőt. Meglepődött a Gép viselkedésén, de az igazi megdöbbenést az utoljára elhangzottak váltották ki belőle. A huszadik század zavaros világában egy embernek volt bátorsága ahhoz, hogy feláldozza magát a többiekért mert nem volt más kiút. Lemondott minden emberi voltáról, az életéről, és vállalta ezt a hosszú szenvedést mialatt a többi ember még csak meg sem köszönte neki, sőt titokban szinte mindenki gyűlölte az uralkodó zsarnokot Még ő is teljesen mást gondolt nemrég, pedig az elhangzottak után méltatlan lenne azt feltételezni, csupán a végső játék kedvéért hozták őt ide.
- De akkor miért? - Tette fel magának a kérdést a világkormány vezetője. - Miért vagyok én most itt, s miért kell nekem ezt megtudnom.
Értetlenül állt az eset előtt, s a GÉP furcsa viselkedését most már egyátalán nem tudta mire vélni. Bruce a képernyőbe bámult. Hirtelen rádöbbent, a szuperagy már nem beszél hozzá. Lehet csupán időt akar neki adni a hallottak végiggondolására, vagy az is lehetséges, hogy itt a történet vége és a GÉP most rá vár. Nem akarta tovább húzni az időt, így megszólalt

- Feltehetnék egy kérdést. - Kérdezte az elnök kissé bátortalanul.
- Természetesen. - Hangzott a megnyugtató mély hang. - Nyugodtan kérdezzen, s felejtse el az eddigi szabályokat. Próbáljon egyenrangúként kezelni, ugyanúgy mint amikor a nevemen szólított.
- Nehéz lesz, de megpróbálom. - Mondta Bruce beleegyezően. - Kíváncsi vagyok, hogy miért nem mondta el ezt eddig?
- Nem tehettem. Ha elmondtam volna ezt a kezdetektől fogva, másképp alakul minden. Nem vettek volna komolyan. Az első években azzal tartottam sakkban mindenkit: ha nem engedelmeskednek, akkor elpusztítom a földet, s egy olyan személyiség, aki az emberiség megmentésére és egységesítésére törekszik, nehezen képzelhető el mindent elpusztító zsarnoknak. Arra kellett nevelnem az embereket, tiszteljenek és engedelmeskedjenek nekem. Csak így tudtam elérni a felszíni tiszteletet, és az emberi lélek mélyén megbúvó rejtett gyűlöletet.

- De miért? - Vágott bele a magyarázatba Bruce. - Miért akarta az emberek gyűlőletét.
- Az én időmben rengeteg olyan művészeti alkotás szűletett, melyben idegen hatalom támad a földre, s az emberek csak akkor győzhettek, ha összefognak. El kellet játszanom, az idegen hatalom szerepét, és ez a megoldás tűnt a legvalószínűbbnek.
A földi világkormány elnökének hirtelen világossá vált minden. Megértette, a GÉP furcsa viselkedésének okát, az elmúlt tíz év visszafogottságát, s a megtiszteltető utazás valódi célját.

Mélységes tisztelet ébredt benne ez iránt a különleges lény iránt, aki az emberiség kezét fogta és vezette az értelmes lénnyé válás útjának talán a legnehezebb szakaszán. Bruce arcán mosoly futott át mikor visszagondolt, hogy a beszélgetés elején még azt hitte, valami meghibásodott, a rendszer nem tökéletes és ez veszélyt jelenthet az emberekre. De most már tudta mi is a teljes igazság.
- Johnson, - Szólt Bruce most már minden félelem és aggodalom nélkul. - Mi legyen ezután?
- Tehát megértette, igaz?
- Igen, s azt hiszem az egész emberiség nevében köszönetet kell mondanom.
- Örülök annak, hogy most már nem kell titkolódznom. A kérdésére pedig nem tudom, s nem is akarom tudni a választ. Az én küldetésem lejárt, a jövő gondjainak a megoldását, már önöknek kell megoldaniuk. Sikerülni fog, ne aggódjon, elég jó a valószínűsége. Az emberiségre a végtelen világűr vár. S ne feledje, én is csak egy ember voltam. Ég önnel barátom...

A képernyő hirtelen kikapcsolt. Pár pillanatig megszűnt a világítás, majd ismét helyreállt a rend. A fal azon része, ahol Bruce Cohen alig egy órával bejött, most ismét kinyílt. A kísérő robot ugyanúgy állt ott, szeme helyén a tűzpiros izzással.
- Várom a parancsait uram. - Hangzott a robothang, most először szólva így egy emberhez.