Emlékül, Neked 4.

Hattyas legnépszerűbb boltja Farkas Mihály tulajdonában volt. A férfi, és felesége, Annamária, évek óta mindent megtettek, hogy vásárlóik semmiben se szenvedjenek hiányt, és ne csak az élelmiszereket találják meg náluk, hanem mindenféle műszaki cikket is. Ráadásul mindezt elérhető áron kínálták. Kedves, köztiszteletben álló polgárok voltak, akikhez szerettek betérni az emberek, akár csak pár bátorító, jó szóra. Trini és Blanka véletlenül futottak össze Farkaséknál, de már messziről sugárzott mindkettejük tekintete, és alig várták, hogy elmesélhessék egymásnak az elmúlt éjszakát. Miközben bevásárlókosarukba pakolva haladtak körbe a boltban, egymás szavába vágva, kipirult arccal, részletesen beszámoltak mindenről. Szabina, aki épp ekkor lépett be a boltba, zavartan rájuk pillantott, s először oda sem mert menni hozzájuk, hisz a vak is láthatta, hogy valami fontos dologról van szó, és különben sincs Trinivel valami jó viszonyban a kikötői incidens miatt. Azóta kerülte a lányt, nem akart a szemébe nézni, s elismerni, hogy hibázott. Most csak tétován álldogált a tejtermékes pult előtt, szórakozottan joghurtokat pakolt a kosarába, s közben fél szemmel Blankáékat figyelte. Blanka, mintha megérezte volna, hogy nézik, Szabina felé fordult, és nevetve üdvözölte a lányt:

- Szabina! De jó, hogy látlak! El sem fogod hinni, hogy mi történt! – Trinivel megindultak a félénken mosolygó Szabina felé, aki látva Trini mosolyát is kezdte azt hinni, hogy rémálma valóra vált: Trini összejött Győzővel!
- Mi történt? – nyögte ki nagy sokára Szabina
- Tegnap csodálatos estém volt Dáviddal, de nem ez a lényeg, hanem azt találd ki, hogy mindeközben Trini kivel randizott? – Blanka annyira lelkes volt, hogy észre sem vette, amit Trini igen. Hogy Szabina mennyire elfehéredett, és hogy Győző nevét suttogja maga elé.
- Trini összejött Zénóval! – kiáltotta Blanka, olyan hangsúllyal, mintha éppen az idei Oscar – díj nyertesének a nevét hirdette volna ki
- Valóban? Zénóval? – mosolygott Szabina megkönnyebbülten, majd fel is nevetett – Őszintén gratulálok! – fordult Trini felé, majd hirtelen elkomorult az arca – És szeretnék tőled bocsánatot kérni a múltkoriért. Tévesen ítéltelek meg, és sajnálom, amiket a fejedhez vágtam.
- Felejtsük el Szabina! Most pedig vegyünk egy-egy üdítőt, és üljünk ki a térre beszélgetni! Azt hiszem, van miről! – indítványozta Trini, mire a három lány összenevetett, és elindult a pénztár felé.


Vágni lehetett a feszültséget a teremben. Senki nem mert még csak megszólalni sem, leállni vitatkozni Kristóffal, mint más alkalmakkor szerkesztőségi megbeszéléseken, meg főleg nem. Trinire sem volt bátorságuk csak néhány lopott pillantást vetni. Trini kihúzta magát, és egész megbeszélés alatt Kristóf szemébe nézett, és hallgatta amint a főszerkesztő kimérten utasítja a beosztottait az aznapi teendőkről. Hideg volt mindenkihez, és távolságtartó, de Trini jól tudta, ez egyedül csak neki szól.
- Zsanett, a Városházán lesz egy jótékonysági rendezvény a szegények javára, interjút kérek a szervezőkkel, és a résztvevőkkel, és vigyél magaddal egy fotóst is! Péter, te Szabóékhoz mész, a fiuk már megint nyert egy országos matematikai versenyen, Orsi, te kimész ahhoz a középiskolához, ahol az a tanár sztrájk lesz déltől, és fotók is kellenek, és ebből címlap sztorit akarok!
Trini csendben figyelte, ahogy Kristóf kiosztja a feladatokat, és a megszólítottak sebesen rábólintanak, és már fogják is jegyzeteiket, és kiviharzanak a teremből, hogy minél hamarabb belevethessék magukat a munkájukba. Öt perc alatt lezajlott az egész, és Trini azt vette észre, hogy csak ketten maradtak a helyiségben Kristóffal.
- És mi lesz az én feladatom? – kérdezte Trini
- Választhatsz a horoszkóp rovat, és a keresztrejtvény készítése között. – válaszolta félvállról Kristóf, s ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést, hátat fordított Trininek
- Horoszkóp? Keresztrejtvény? Újságíró vagyok Kristóf, és nem holmi jósnő, vagy játékmester! Csak azért, mert vannak nézeteltérések közöttünk, még nem bánhatsz így velem! – kiabálta felháborodottan Trini
- Nehogy azt hidd Trini, hogy a munkámban a személyes érzéseim vezérelnek! Még veled kapcsolatban sem! Ha így lenne, te ma nem dolgoznál itt! Gondolkozz az istenért! Az itteni emberek közül szerinted, ki nyilatkozna szívesen pont neked? Az sem biztos, hogy ha híre megy, hogy felvettelek, egyáltalán még megveszik a lapot! Szóval elégedj csak meg a horoszkóp rovattal, és tehetsz egy szívességet! Ne írd alá a neved! – ezzel Kristóf dühösen feltépte az ajtót, és átviharzott az irodájába, melynek ajtaját nagy erővel bevágta maga után Trini még ott állt leforrázva, megsemmisülten, s jól látta, szinte az egész szerkesztőség ismét fültanúja volt hangos szóváltásuknak. Nyelt egyet, s megpróbált maradék büszkeségét összeszedve kilépni a teremből, és a kollegái szemébe nézni. De erre nem volt szükség: azok látva Trini közeledtét, hirtelen eltűntek a folyosóról, vagy papírjaikba mélyedve, rá sem nézve várták, hogy Trini elmenjen mellettük. A nő becsusszant a székébe, a számítógép monitorja mögé, beírta az Internet böngészőjébe a „horoszkóp” szót, és unott arccal várta az eredményt. Közben akaratlanul is lapos pillantásokat vetett Kristóf irodája felé. Dühös volt a férfira, a szavaiért, s leginkább azért, mert érezte, Kristófnak igaza lehet. Az ő jelenléte veszélyt hozhat az egész Hírmondóra. Tudta, nem elég, ha ő megváltozik, itt mindenkinek meg kell változnia, s ez mondhatni teljesen lehetetlen. Trinit a gondolataiból egy émelyítően édes illatú parfüm rántotta vissza a valóságba, melynek tulajdonosa mire feleszmélt már ott állt előtte:

- Trini Harper! Hát neked semmi sem szent! Mi az ördögöt keresel itt? – Ibolya megdöbbent a lány láttán, s ugyan vele kiabált, valójában a fiára volt dühös, aki a beleegyezése nélkül felvette ezt a nőt az újsághoz
- Ibolya. Rég találkoztunk. Tudod, én most itt dolgozom, mint azt láthatod. – felelte Trini könnyedén. Elhatározta, nem hagyja, hogy bántsák, nem hagyja, hogy gyengének lássák.
- Te csak ne ibolyázz itt nekem! Már régen nem vagyunk tegező viszonyban! És azt ajánlom, hogy ne nagyon rendezkedj itt be, mert gondoskodom róla, hogy még ma távozz a Hírmondótól!
- Még jó, hogy nem a te kezedben van a lap anya! És nem rajtad múlik, hogy ki dolgozik itt, és ki nem! – Kristóf kemény szavaira Ibolya megpördült, és farkasszemet nézett a fiával:
- Csalódtam benned Vér Kristóf! Hogyan állhatsz ennek a nőnek a pártjára azok után, ami velünk történt!
- Tudod anya, ami velünk történt, az megtörtént Trinivel is! Ő is megszenvedte az elmúlt tizenkét évet! Ideje most már továbblépni! – Kristóf az anyjához intézte a szavait, de tekintete már összekapcsolódott Trini tekintetével
Trini elérzékenyülten hallgatta a férfit, aki megvédte őt az édesanyjával szemben. Nem mert mosolyogni, még nem mert hinni benne, hogy Kristóf újra a régi, és már nem őt hibáztatja a tragédiáért. Csak remélte, hogy így van.
Ibolya, miután csúfos vereséget szenvedett, mindenféle átkokat szórva Trini Harperre elrohant.
- Nyugodj meg, nincs hatalma az újság felett, nincs joga téged kirúgni. – Kristóf tizenkét év után most először szólt barátságosan Trinihez, s ezen a hangnemváltáson ő maga is meglepődött. Úgy látszik, tudat alatt még mindig azt a tizennyolc éves fiatallányt látja Triniben, akit annyira szeretett.
- Kristóf! Köszönöm! – Trini csak ennyit tudott kimondani. Nem mozdult a férfi felé, pedig vágyott, nagyon is vágyott Kristóf ölelésére, hogy visszakapja a régi barátját, akire még most is szüksége volt
Kristófot is alaposan felzaklatta a kis közjáték az anyjával, s Trini köszönő szavaira csak rábólintott, s némán visszasietett az irodájába, a zárt ajtó mögötti biztonságos magányba.

Trini szórakozottan szerkesztgette a horoszkóp rovatba a cikkeit, s teljes mértékben a fantáziájára hagyatkozott. Nem volt asztrológus, nem tehetett mást, de ismerte az itteni emberek gondolkodását, álmait, vágyait, ezért pont arról írt, amit azok olvasni akartak a következő napi újságban. Tulajdonképpen élvezte a munkáját, megmosolyogta saját magát. Hihetetlen, ami történik, amit csinál! A sors kifürkészhetetlen, s ő nem tudja kiolvasni a jövőt a csillagokból. Talán nincs is rá szükség, talán jobb így mindenkinek.

- Meghívhatom hölgyem egy ebédre, vagy újdonsült újságíró barátnőm annyira elfoglalt, szenzációhajhász, hogy már nem ér rá egy jó baráttal foglalkozni? – Győző hangjára Trini felkapta a fejét, s habozás nélkül a férfi nyakába ugrott
- Győző! Istenem, de jó, hogy itt vagy! Ez kész bolondokháza, nem tudom, hogyan fogom kibírni! Mindenesetre, most azonnal vigyél el ebédelni!
- Óhaja parancs, hölgyem! – Győző a táskáját nyújtotta Trininek, de a nő eltolta azt magától
- Várj, szólnom kell Kristófnak! Csak azért, nehogy azt higgye, hogy feladtam, és elfutottam! – ezzel Trini sietős léptekkel megindult Kristóf irodájába, ahová kopogtatás nélkül belépett
Kristóf az asztalánál ült és gépelt, s meghökkenve nézett a váratlanul megjelent lányra. Nem szoktak csak úgy, kopogtatás nélkül berontani hozzá.
- Csak gondoltam, megkérdezem, hogy elmehetek-e ebédelni, vagy szándékodban áll kenyéren és vízen itt tartani engem? – mosolygott gunyorosan Trini az ajtófélfának támaszkodva
- Tudod, ez a megoldás is megfordult a fejemben, hátha akkor dolgozol, de gondoltam a bilincsre is! – évelődött a lánnyal Kristóf
- Csak várd ki a holnapot! A Hírmondót vinni fogják, mint a cukrot, és mindenki az én horoszkóp rovatomat akarja majd!
- Feltéve, ha nem tudják, hogy te írtad azokat! – nevetett fel cinikusan Kristóf, mire Trini csak elhúzta a száját, és elhagyta a férfi irodáját
Kristóf hosszan a lány után nézett, s látta, ahogy Trini átkarolja a rá váró Győző derekát, a férfi pedig a nő vállait, és nevetve elhagyják a szerkesztőség épületét.
- És mit olvashatok holnap tőled? Valami izgalmasat? Vagy valami meghatót? – hallotta Kristóf Győző kérdését, melyet Trinihez intézett
- A horoszkópot. – felelte tömören a nő
- Na, ne! Most csak ugratsz, ugye? – nevetett fel Győző, és Trini vele együtt nevetett
Kacajuk hangja még sokáig ott csengett Kristóf fülében, s maga sem értette, miért zavarja Győző és Trini bensőséges kapcsolata, miért érzi azt a kis szúrást mindannyiszor, ha együtt látja őket.

Győző és Trini Hattyas egyetlen éttermében fogyasztották el ebédjüket. Trininek nagyon megtetszett ez a kis hangulatos hely, mely a Hírmondó szerkesztősége mellett a főtéren terült el. Tizenkét éve ez az étterem még nem állt itt, akkoriban egy családi ház díszítette a tér utcáját, ami pár éve egy szerencsétlen tűzesetben porig égett. A tűz már-már veszélyeztette a Hírmondó épületét is, de hála a helybeliek összefogott, áldozatos munkájának, időben megállították a lángokat. Ezt követően épült fel az étterem, melyet mindenki nagyon gyorsan megszeretett, s emellett számos munkahelyet is biztosított az itt élők számára.
- Hú, már farkaséhes voltam! – mosolygott jókedvűen Trini, miközben nagykanállal kanalazta a levesét
- Csodálom a jókedvedet! Őszintén szólva, azt hittem, jobban meg fog viselni az első munkanapod, s szükséged lesz egy támaszra, s itt léptem volna be én a képbe. – Győző rezzenéstelen arccal fürkészte a lány tekintetét, s szeretett volna Trini fejébe látni, s tudni, hogy mi játszódik le a nőben
- Jól vagyok, hidd el! Megígértem magamnak, hogy összeszedem minden erőmet, és elég az önsajnálatból! A jelenben akarok élni, és nem a múltban! Többé engem senki nem fog sírni látni, ebben biztos lehetsz! Ezt a lépést mindannyiunknak meg kell tennünk! Neked, nekem, Kristófnak, és még Szabinának is!
- Szabinának is?! – Győző e név hallatán keserűen felnevetett – Trini te tizenkét éve nem találkoztál Szabinával, s tulajdonképpen senki sem látta őt a baleset óta. Még Kristóf sem. Az anyja elzárva tarja a mai napig a világ elől, állítólag, hogy megóvja őt, de szerintem ez csak számára kedvező megoldás, hiszen így Ibolya élheti az életét, s nem az ő baja Szabina gondozása.
- Győző, nem tűrhetjük tovább, hogy Szabina élőhalottként töltse a napjait! Fel kell őt ráznunk, vissza kell hoznunk a valóságba! – Trini szemei ragyogtak, ő őszintén hitt benne, hogy közös erővel megmenthetik Szabinát is
- Trini, a valóság az, hogy egy szörnyű balesetben meghalt több barátunk is! Szabina ebben él, azon az éjjelen megállt számára az idő, és már képtelen továbblépni. Megszűnt a külvilág, s nem hiszem, hogy pont minket akarna újra látni.
- Mond csak Gellért Győző, szereted még Szabinát? – szegezte a nagy kérdést Trini a férfinak
Győző egy pillanatig habozott, majd az arca egészen ellágyult, úgy válaszolt:
- Hogy szeretem- e? Nincs az a nő rajta kívül, akit szeretni tudnék!
- Akkor meg miért hagyod, hogy minden tönkremenjen? Csak múlnak, és múlnak az évek, és közben megpróbálsz nem tudomást venni arról, hogy a szerelmed pár kilométerre tőled szép csendben elenyészik! Szabinának szüksége van rád! És neked is őrá. Menj el hozzá, tedd meg, érte, és magadért!
Trini szavait hatalmas csend követte. A nő a férfi arcát fürkészte, Győző csak mereven bámult a tányérjába.
- Megpróbálom. – szólalt meg végül Győző – De majdnem biztos vagyok benne, hogy Ibolya még csak Szabina közelébe sem fog engedni


Nem messze Szegedtől, csodálatos környezetben terült el a Szép Reményünk Otthon. A hatalmas komplexumot fák sűrűje takarta el a kíváncsi szemek elől, zöld pázsit, és egy kis forrás lassan csörgedező vize ölelte körbe. Ebben az idilli környezetben élt már Szabina immáron tíz éve, a hozzá hasonló labilis lelkiállapotú, depresszióra fokozottan hajlamos emberek között. Szabina el akart tűnni a világ szeme elől, el akart tűnni a múltja elől. Ez a hely, mely névtelenséget biztosított a számára, ennek a célnak kitűnően megfelelt. Pedig először kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy az anyja idehozza. Úgy érezte, Ibolya életében ő már felesleges, s meg akar szabadulni tőle, a nyomorék lányától. Igaz, ő is meg akart szabadulni az életétől, a bűntudattól, hogy a barátai halálát okozta. Mert ebben az egyben biztos volt: miatta történt a tragédia! Ha figyelmesebb azon az éjjelen, s nem a szerelmén jár az esze, akkor minden máshogy történhetett volna. Akkor ma mindannyian boldogan élnének. Persze az anyja tizenkét éve győzködi, hogy Trini Harper hibája volt, ne eméssze tovább magát, de ő tudta, hogy ez hazugság.

A mardosó bűntudatot, s a tényt, hogy már soha többé nem fog lábra állni, Szabina nem bírta elviselni, s a balesetet követő két évben háromszor is öngyilkosságot kísérelt meg. Mindháromszor Kristóf talált rá a húgára, hol a gyógyszerektől eszméletlenül, hol felvágott erekkel feküdve a konyha kövén. Ibolya ekkor sokallt be, és be kellett látnia, lányának szakember segítségére van szüksége, ő már egyedül képtelen gondoskodni róla. Ekkor került Szabina a Szép Reményünk Otthonba. Szabina az intézet falai között biztonságra lelt ugyan, de közben teljesen magába fordult, s az anyján kívül nem hajlandó senki mással érintkezni a külvilágból. Tulajdonképpen Szabina elhagyhatná a rehabilitációs központot, hiszen állapota nem is romlott már évek óta, s vegetatív életének csak az vethet véget, ha összeszedi bátorságát, és nem fél kilépni az intézet falai közül. De Szabina erre képtelen, s Ibolya sem bátorítja. Jobb megoldás számára, hogy a lánya egy idegen helyen él, mintsem otthon vele, s nap, mint nap, ha ránézne eszébe kellene, hogy jusson a férje halála.

Ibolya amilyen elvakultan hitte, hogy a tragédia Trini hibája, olyan elvakultan hitte azt is, hogy András halála a gyerekei lelkén szárad, elsősorban Szabináén. Szabina ezzel is tisztában volt, hogy anyja miként vélekedik róla, s bűntudata csak nőttön-nőtt: az édesapja is miatta halt meg, ráadásul az anyját is boldogtalanná tette. Ezért nem mond ellen soha Ibolya akaratának, nem akar neki fájdalmat okozni. S azt, amivel egykor az anyja oly nagy bánatot okozott neki, igyekezett elfelejteni, de tizenkét év után is ott élt benne, titkon benne rejlett minden gondolatában. Ahogy nem telt el úgy nap, hogy Győző ne jusson az eszébe. Győző arca, mosolya, a csókja íze. Mindannyiszor a szép emlékek képe felrémlenek benne, kényszerítenie kell magát, hogy a tükörbe nézzen, s szembesüljön a kegyetlen valósággal: nyomorék. Ugyan kinek kellene egy tolószékhez láncolt nő, akkor is, ha az az ifjúkori nagy szerelme? Szabina teljesen feladta, s ezért hitte azt egy percre, hogy már ébren álmodik, amikor Győző hangját hallotta szobája vastag ajtaján keresztül beszűrődni hozzá. Felkapta a fejét, s visszafojtott lélegzettel hallgatta a hangot, mely annyi év után is megérintette a lelkét, s könnyeket csalt a szemeibe.

- Látnom kell őt. Engedj be hozzá. – hallotta Győző szavait, majd a beszélgető partner kimért, rideg válaszába beleborzongott
- Tűnj el innen Gellért Győző! Szabinának nyugalomra van szüksége, s nem arra, hogy feltépd a sebeit! – Szabina legszívesebben kiabált volna, anya, tévedsz, nekem Győzőre van szükségem, de ehelyett csak csendesen sírdogált
- Nem zárhatod őt be egy kalitkába örök időkre! Ibolya, ő a lányod, miért nem akarsz segíteni rajta, hogy visszataláljon az életbe? – Győző kétségbeesetten kiabált. Meg akarta menteni Szabinát ettől a nőtől, a saját anyjától
- Hogy merészelsz engem kioktatni? Nem neked kellett a nyomorék lányommal gürcölnöd az elmúlt tizenkét évben! Fogalmad sincs, miről beszélsz, s fogalmad sincs arról, hogy Szabinának mi lenne a legjobb!
- Tévedsz Ibolya! Igenis tudom, hogy Szabinának mi lenne a legjobb, s azt is tudom, hogy ez a helyzet egyedül neked jó megoldás. Szánalmas vagy Ibolya! Tönkreteszed a lányod életét csak hogy enyhítsd a bűntudatodat!
- Hallgass! – kiabálta hisztérikusan Ibolya. Győző alaposan beletrafált, de a nő még hallani sem akarta azt, amiről jól tudta, hogy igaz. – Tűnj el innen, vagy hívom a biztonságiakat!
- Hát jól van, elmegyek, de jegyezd meg jól, nem utoljára láttál, és kihozom innen Szabinát! – majd megállított egy mellettük éppen elhaladó nővért –Kérem, nővér, vigye be ezt a csokor virágot Vér Szabina szobájába
A nővér a kérésre kedvesen mosolyogva bólintott, Győző pedig még egy fenyegető pillantást vetve Ibolyára, kiviharzott az épületből. Miután a férfi alakja eltűnt, Ibolya az ápolónőhöz fordult:
- A lányom sajnos allergiás a virágokra. Kérem, adja ide azt a csokrot nekem.
- De kár! – sajnálkozott a fiatal lány – Pedig Szabina talán végre mosolygott volna, hogy egy ilyen vonzó férfi virágot küld neki!
- Igen, valóban nagy kár! – húzta el a száját Ibolya, miközben egy laza mozdulattal a csokrot a szemetesbe dobta
Órákkal később, mikor a folyosó már elcsendesedett, Szabina minden erejét összeszedve átmászott az ágyáról a tolószékbe, s kigurította magát a szemeteshez. Ez nem kis erőfeszítésébe került, hiszen egyedül még soha nem hagyta el a szobáját, mindig csak a nővérek, vagy az anyja kíséretében. Azonnal megakadt a szeme a szemetesben fekvő csokron. Kiemelte azt, az arcát beletemette a virágokba, mélyen beszívta azoknak az illatát, s egy nevet suttogott maga elé:
- Győző!

Mire Trini hazaért a munkájából, hatalmas vihar tört ki. Teljesen bőrig ázva, a futástól kimerülten esett be az ajtón.
- Nagypapa, megjöttem! – kiabált be a szobába, miközben lerúgta cipőjét, törölközőt ragadott, s azzal arcáról és hajáról itatta fel a vizet – Papi, merre vagy? – kiabálta újra, miközben szobáról, szobára járt
Hatalmas égzengés rázta meg közben az egész környéket, mire Trini akaratlanul is összerezzent. Sehol sem találta a nagyapját. Kezdett kétségbeesni: Úristen, mi történhetett vele, és hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy egész napra magára hagyta az öreget! Kifutott a házból, tekintetét végigjártatta a hatalmas udvaron, majd átrohant az istállón, de Gézát nem fedezte fel sehol. Ekkor már nagyon félt: hol lehet Géza? Lelki szemei előtt már valahol eszméletlenül fekve látta a nagyapját, ezért visszarohant a házba, s azonnal tárcsázta Győző számát.
- Kérlek, könyörgöm, vedd fel! – fohászkodott, miközben remegő kezeivel tartotta a kagylót, de imája nem talált meghallgatásra.

Végső kétségbeesésében nem maradt más választása, mint Kristófot felhívni. A hangja zaklatott volt a telefonban, a férfit szóhoz sem engedte jutni, Kristóf pedig habozás nélkül beült az autójába, s szinte száguldott Trinihez. Ő is ideges volt, de nem csak Géza eltűnése miatt, hanem a telefonban megszólaló rémült nőt is nagyon féltette. Miután a ház előtt leparkolt bevágta a kocsi ajtaját, s futva megindult az épület felé, melynek ajtaját az autó fényeire Trini feltépte, s Kristófhoz rohant, és könnyek között a férfi karjaiba vetette magát. Kristóf pár pillanatig némán ölelte a nőt megfeledkezve jövetele eredeti céljáról, mélyen beszíva Trini édes illatát.
- Trini, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Megtaláljuk Géza bácsit, ígérem! – suttogta a nő fülébe Kristóf, aki bizakodva a férfira emelte a tekintetét, s szipogva bólogatott
- Azt hiszem, sejtem, hogy hova mehetett – mondta Kristóf, s a lánnyal a nyomában megindult az autója felé

Trini már messziről felismerte az utat: a temetőbe mentek. Újabb hatalmas égzengés hallatszódott, mire a nő hátán végigfutott a hideg. Félelmetes volt éjszaka, viharban a temető. Némán szálltak ki a kocsiból, s megindultak a sírok felé. Tudták, hogy hol kell keresniük Gézát. Egymás mellett lépkedtek, de Trini az egyik elágazásnál lelassított. Csak mereven nézett bele a sötétségbe, nem mozdult, mikor érezte, hogy Kristóf gyengéden megfogja a karját:
- Trini, indulnunk kell, most nem miattuk jöttünk.
Trini Kristóf szavaira összerezzent, majd felfogva a hallottakat, rábólintott, s most már meg sem álltak Erna sírjáig. Géza valóban ott volt. A sírkőre borulva feküdt mozdulatlanul, körülötte félig égett gyertyacsonkok. Trini odarohant hozzá, mire Géza ijedten felkapta a fejét.
- Papi, mit csinálsz? Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam miattad? És ráadásul ebben a viharban! Meg fogsz betegedni!
- Nem bánom én azt sem kislányom! Én csak újra vele szeretnék lenni! Szükségem van rá!
- Papi! Nekem is szükségem van rád! Kérlek, ne beszélj ilyeneket, mert nagyon megrémítesz! Gyere velünk haza!
Ezzel Kristóf és Trini lábra segítette az öreget, eltámogatták az autóig, majd Kristóf hazavitte mindkettejüket. Trini ágyba dugta a nagyapját, mint egy kis gyereket, jól betakargatta, hogy ne fázzon.
- Így, ni! Most pedig aludjál! – mosolygott Trini, és puszit nyomott a nagyapja homlokára
- Igazán rendes gyerek ez a Vér Kristóf, nem gondolod kislányom? Köszönd meg neki a nevemben is, amit értem tett!
- Szívesen tettem Géza bácsi, de aztán ne ijesszen ránk még egyszer így! – jelent meg a szobaajtóban Kristóf, miközben kedvesen az öregre mosolygott
- Tudjátok, Erna volt az életem értelme. Harcoltam érte, mikor az apja el akarta őt szakítani tőlem, azt mondta, csak a pénzükre hajtok, és Erna által szeretnék felkapaszkodni. Ez nem volt igaz! Erna kiállt mellettem, akkor is, ahogy mindig, s ezért az apja kitagadta őt, így egy fillér nélkül, munka nélkül, egyedül maradtunk. Nem volt másunk, csak az egymás iránt érzett szerelmünk, és a rendíthetetlen hitünk. És az Úr meghallgatta imáinkat! Jól fizető munkánk lett mindkettőnknek, s jól megszedtük magunkat! Felépítettük ezt a házat, kialakítottuk a saját gazdaságunkat, majd nem sokkal ezek után megszületett a mi kis szemünk fénye, Katika. Boldogok voltunk, s azt hittük ez örökké tart. S most vége mindennek! Erna elment, itt hagyott engem! El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányzik!

Kristóf és Trini csak hallgattak. De el tudják képzelni, mennyire fáj Gézának a szeretett lény elvesztése, hiszen nekik is van kit megsiratniuk. Ugyanakkor, ahogy nézték egymást, valami új érzés költözött a szívükbe. Egy új, felkavaró érzés. Mindketten ráébredtek, hogy szükségük van a másikra, s nagyon hiányoztak egymásnak az elmúlt években. Géza kimerült volt, hamar elaludt, s akkor a fiatalok némán elhagyták a szobát. Csak most néztek végig magukon: mindketten bőrig áztak, ruhájuk csurom vizesen tapadt a testükre.
- Meg fogsz fázni, mindjárt kerítek neked száraz ruhát. – szólalt meg csendesen Trini, s eltűnt az egyik szobában
Kristóf csak állt a folyosón, s közben azon töprengett, hogy most mi folyik itt, mi történik Trini és közte. Nem maradt elég ideje, hogy rájöjjön a válaszra, mert Trini már vissza is ért a ruhákkal a karján.
- Lent várlak, öltözz át nyugodtan, addig főzök egy forró teát. – ezzel Trini leviharzott a lépcsőn
Ő is zaklatott volt, akárcsak a férfi. Jó barátokból lettek ellenségek, most meg nem is barátok, de már nem is ellenségek.
- Megható, amit a nagyapád mesélt. – lépett be a konyhába Kristóf
- Olyan szerelem története, mely csak egyszer adatik meg az ember életében – válaszolta a lány, miközben kitöltötte a csészékbe a teát, és Kristóffal leültek egymás mellé
- S úgy érzed, te már elveszítetted ezt a szerelmet? – Kristóf kérdésére Trini ösztönösen a nyakában lógó medalionhoz kapott, s válasza közben azt morzsolgatta az ujjai között
- Azt hiszem, igen. Számomra már semmi újat nem tartogat az élet.
- És Győző? Nagyon összemelegedtetek mostanában! – tette fel azt a kérdést Kristóf, mely már jó néhány napja ott bujkált benne
- Győző és én csupán nagyon jó barátok vagyunk. Semmi több. Ő még mindig a húgodat szereti, ahogy én... – Trini elharapta a mondat végét, képtelen volt ezt Kristóf szemébe mondani, de a férfi befejezte félbehagyott gondolatát
- Ahogy te még mindig Zénót szereted.
Trini csak némán bólintott, s a közöttük beállt csend kezdett kínossá válni. Ezért Kristóf gyorsan felállt, s indulni készült, de a nő megérintette a karját, könnyektől homályos szemekkel nézett a férfira, s úgy kérte:
- Kristóf, maradj! Kérlek, ma éjjel maradj velem! Nem tudok, nem akarok egyedül lenni! – Trini folytatni akarta, elmondani Kristófnak, hogy mennyire magányos, mennyire szeretné, de még sem találja a helyét a világban, s mennyire szüksége van egy férfi ölelő karjaira, de a kitörni készülő zokogás már fojtogatta a torkát, és képtelen volt megszólalni. Nem is kellett szólnia, hisz Kristóf pontosan tudta, hogy mi játszódik le a nőben.
- Semmi baj! Trini hallod, itt vagyok! Semmi baj! – Kristóf magához ölelte a nőt, aki a férfi mellkasához szorítva a fejét némán zokogott
Kristóf egész éjjel a lánnyal maradt. Nem történt köztük semmi, csak feküdtek a kanapén, egymás karjaiban, s a férfi őrizte Trini álmát.

Egyre nagyobb cseppekben esett az eső, mikor Győző hazafelé tartott a szanatóriumból. Gondolata egyfolytában Szabinán járt, s azon töprengett, ha nincs a baleset, az a nő már rég a felesége lenne. Nagyon boldogan élnének, s már legalább kettő-három gyermek szülei lennének. Szép lett volna, de a sors közbeszólt. Az évek alatt oly távol kerültek egymástól, hogy Győző már- már belenyugodott, a közöttük tátongó űr áthidalhatatlanságába, de ekkor Trini felnyitotta a szemét. Harcolnia kell a szerelméért, harcolnia kell mindkettejük boldogságáért.

Győzőt gondolataiból hatalmas égzengés rántotta vissza a valóságba, s a kitörő vihar eszébe juttatott egy régi, nyári estét. Akkor is hatalmas vihar tombolt. A kikötőből futottak haza ők hárman: Kristóf, Szabina, és Győző. Megfeledkeztek az időről, nem vettek tudomást az időjárásról, s így kénytelenek voltak a vad szélben és a bőrüket felsértő jégesőben gyorsan szedni a lábukat. A két fiú szaladt elöl, kissé lemaradva követte őket Szabina.
- Gyerünk, húgi, húzz bele! – kiáltotta Kristóf hátra a lánynak, aki lihegve válaszolt, igyekezve túlkiabálni a süvítő szél hangját
- Nem tudok gyorsabban futni, várjatok meg!
Ekkor hatalmas villám cikázott végig az égbolton, pár pillanatra világosságba borítva az egész környéket, s ezt egy iszonyú robajú égzengés követte, hogy Szabinának az volt az érzése, az ég is kettészakadt. A lány felsikoltott, mire Kristóf csak felnevetett:
- Figyeled, Győző, Szabina fél a vihartól!
- Én nem félek! – felelte dühösen a lány, majd mentegetőzve Győző felé fordult – Csak egy kicsit váratlanul jött, ennyi az egész
- Semmi baj, Szabina! Tudom én, hogy belevaló csaj vagy, bármit mond is Kristóf! – ezzel Győző átkarolta a lány vállát, és mindhárman megszaporázták a lépteiket hazafelé
Mikor Győző elért a gondolataiban idáig, hirtelen lefékezett az autóval, és megfordult, elindult vissza a szanatóriumba. Hisz Szabina fél a vihartól, nem hagyhatja őt egyedül! A zord időjárás félelmetessé tette a Szép Reményünk Otthon amúgy festői környezetét, de a férfi most nem foglalkozott az ezerarcú táj átalakulásával. Célirányosan megindult Szabina szobája felé. Az ügyeletes nővér valakivel elmélyülten csevegett telefonon, így nem vette észre a mellette elhaladó férfit, aki így gond nélkül bejutott a nő szobájába. A kis helyiségben sötétség uralkodott, Győző hiába erőltette a szemét, képtelen volt kivenni Szabina alakját, így a nevén szólongatni kezdte a nőt.

Szabina valóban félt a vihartól. Egészen kislánykora óta valami furcsa remegés jött rá, ha kitört az égiháború, s ezt nem nőtte ki felnőtt korára sem. Nagyon régen ilyenkor mindig az édesapja vette a karjaiba, s énekelt, mesélt neki, amíg el nem nyomta az álom, de már nincs vele az apja, s Szabina nagyon egyedül, és kiszolgáltatottnak érezte magát. Ez az érzés pedig csak erősödött benne az intézetben töltött évek alatt. Most a feje búbjáig a takaró alá rejtőzve várta, hogy a vihar elcsituljon. Mikor Győző először suttogta a nevét, meg sem mozdult, azt hitte, csupán képzelődik. Aztán hallotta a nevét még egyszer, s aztán még egyszer. Szabina a fejéről ledobta a takarót, felkönyökölt az ágyban, s döbbenten ejtette ki a férfi nevét:
- Győző, te vagy az?
- Szabina! Drága Szabina, hát megtaláltalak! – Győző megkönnyebbülve kiáltott fel, s megindult a lány hangjának irányába, aki egyfolytában csak a férfit szólongatta, s a sötétben tapogatózva találtak egymásra, s sírva-nevetve ölelték, csókolták a másikat.
- Tudtam, hogy egyszer eljössz! El kellett jönnöd! – sírta Szabina meghatódva, és az arcán hosszú idő óta először mosoly ragyogott
- Istenem, el sem tudom mondani, hogy mennyire hiányoztál nekem! Szeretlek, Szabina! Szeretlek! – suttogta megindultan két csók között Győző
- Én is szeretlek! Veled akarok menni! Kérlek, vigyél ki innen Győző! – könyörgött a lány, mire a férfi boldogan bólogatott
- Hát persze, hogy kiviszlek, édesem! Ahogy kivirrad, kijelentkezel ebből a börtönből, s meg sem állunk Hattyasig! Együtt fogunk élni! Most már örökre együtt! – Győző szavaira Szabina bizakodva elmosolyodott, s átkarolta a férfi nyakát:
- Ez minden vágyam, hogy veled éljek örökké!

Mindketten érezték, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mindketten a fellegekben jártak, mintha egy csodálatos álom részesei lennének, s egyikük sem akart felébredni. Mire a nap első sugarai besütöttek Szabina ablakán, a vihar elcsitult, és vele együtt Győző is elment, de megígérte, hogy dél körül visszajön, és akkor már a lányt is magával viszi. Szabina addig összeszedi a holmiját, kijelentkezik, és felkészül a nagy visszatérésre az életbe. Soha nem hitte volna, hogy ezt képes lesz megtenni, főleg nem ilyen hirtelen, az egyik pillanatról a másikra, de ha Győzőre nézett elolvadt, elveszítette a fejét, s tudta, bármit képes felvállalni, csak hogy a férfival élhessen. Le sem hunyta a szemét egész éjjel, még Győző távozása után sem, hanem átülve a tolószékébe elkezdte összepakolni a holmiját. Mire a nővér behozta a reggelijét, ő már útra készen, mosolyogva üldögélt a kerekes székében. A nővér csodálkozó pillantásokat vetett a lányra, s mikor az bejelentette, hogy elhagyja az intézetet, a nővér csak még jobban megdöbbent, s elsietett, hogy hívja a főorvos urat. Ezt a csodát neki is látnia kell: Szabina, aki tizenkét éven át élőhalottként tengette az életét, egyik napról a másikra kivirult, és haza akar menni.

Szabina oly boldog volt, hogy az anyja, és az ő véleménye eszébe sem jutott addig, amíg Ibolya alakja fel nem tűnt a szobája ajtajában. Ibolya szemmel láthatóan dühös volt. Berontott a lányához, levágta a táskáját az ágyra, és kiabálni kezdett a máris megszeppent Szabinával:
- Mi az ördögöt művelsz, te? A főorvos azzal hívott fel, hogy el akarod hagyni az intézetet! Hát, eszednél vagy? Ezt mégis hogyan képzelted? Csak szépen kigurulsz innen, mintha semmi sem történt volna? Gondolkozz Szabina!
- Anya, kérlek! Ne beszélj így velem! Nem őrültem meg! Győző jön értem, és elvisz...
- Micsoda? – kiabálta felháborodva, lányát félbeszakítva Ibolya – Szóval így állunk? Egyik napról a másikra hirtelen megjelenik egy férfi, s te ugrasz, és lelépnél vele, az én beleegyezésem nélkül?
- Anya szeretem őt! És ő is szeret engem! És ő nem akárki, hanem életem nagy szerelme! – erősködött Szabina egyre kétségbeesettebben
- Életed nagy szerelme? – nevetett fel Ibolya – Ugyan, Szabina, ne csinálj magadból teljesen hülyét! Mit gondolsz, mi lesz, ha elmész vele? Boldogan éltek, míg meg nem haltok? Ébredj fel kislányom, nyomorék vagy!
A „nyomorék” szó éles tőrként fúródott a szívébe, s könnyei lassan megindultak, s kövér cseppekben végigfolytak az arcán. Az éjjel, Győző mellett, egy rövid időre képes volt elfeledni fogyatékosságát, de most az anyja kényszeríttette, hogy erre összpontosítsa a figyelmét.
- Anya, ne! – suttogta a könnyein át erőtlenül Szabina, de Ibolya csak folytatta
- Jól van, tegyük fel, hogy ő is valóban szeret téged. De meddig, Szabina? Gondolod, hogy örökre össze akarná kötni az életét egy deréktól lefelé béna nővel? És, ha még ki is tartana melletted, hogyan tudnál a tükörbe nézni azok után, hogy tönkretetted a szerelmed életét? Magadhoz láncolnád, egy nyomorékhoz, s megkeserítenéd őt! Hát valóban ezt akarod?
- Nem, nem, nem! – zokogta Szabina – Ő szeret engem! Szeret!
- Szeret, de milyen élete lenne egy nyomorék mellett? – ezzel Ibolya elindult kifelé a lánya szobájából, de mielőtt becsukta volna a szobaajtót, még visszaszólt – Csak gondoltam, jó, ha tudod ezt a kis apróságot, mielőtt döntesz!

Az anyja távozása után Szabina még órákon keresztül csak ült, és zokogott, majd a könnyei is elapadtak, és csak megsemmisülten nézte a szobája ajtaját, és várta, hogy mikor lép be rajta Győző. Már tudta, hogy mit kell a férfinak mondania, már tudta, hogy mi a helyes. Szerette Győzőt, és nem akarta őt tönkretenni, nem akarta őt leláncolni egy nyomorékhoz. Az anyja rádöbbentette az igazságra, visszarántotta a valóságba. De nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Ahogy belépett Győző, s pillantása találkozott a férfiéval, a szíve összeszorult, majd belehalt, de nem engedte könnyeit előtörni. Rezzenéstelen arccal nézett a férfi sugárzó tekintetébe, s beleremegett, mikor az közelebb lépett hozzá, hogy megcsókolja. Szabina elfordította a fejét, s Győző ekkor vette észre, hogy valami megváltozott, valami történt a távollétében.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte hangjában teli aggodalommal, miközben megérintette a nő kezeit
- Semmi Győző, csak volt időm gondolkodni, és rá kellett döbbennem, hogy mi nem illünk egymáshoz, s hogy én nem akarom elhagyni az intézetet. Jó itt nekem, nem hiányzik semmi. – Szabina miközben ezeket mondta, nem nézett a férfira, képtelen lett volna a szemébe hazudni. Elhúzta a kezeit, s keményen Győzőre parancsolt:
- Most menj el! És kérlek, ne gyere vissza! Éldd az életed!
Győző először szóhoz sem tudott jutni. Nem hitt a fülének, hogy az a nő, aki pár órája még szerelmet vallott neki, most egyszerűen eltaszítja magától!
- Szabina mi történt veled? Mi ez az egész? Miért gondoltad meg magad? Nem értelek, hiszen szeretjük egymást! Pár órája még velem akartad leélni az életedet!
- Kérlek, menj el! Győző, menj el! – könyörgött Szabina. Fájt számára a férfi látása. Fájt, hogy Győzőt szenvedni látja, ráadásul ő okozza neki a kínokat, de tudta, hosszútávra csak így mentheti meg a férfit a szenvedésektől
- Az anyád volt igaz? Mivel beszélte teli a fejedet az a nő? Kérlek, kicsim ne higgy neki! Szeretlek!
- Ez a saját döntésem Győző! És utoljára kérlek, menj el, vagy hívom a biztonságiakat!
Győző lassan felegyenesedett, még mindig nem fogta fel egészen a hallottakat, a nő tekintetét fürkészte, aki mereven bámulta a padlószőnyeget, s némán kihátrált a szobából. Képtelen volt megszólalni, képtelen volt elbúcsúzni a nőtől. Mikor becsukódott az ajtó Győző után, Szabinából kitört a zokogás. Megállíthatatlanul, szinte már hisztérikusan zokogott, s csak jó néhány nyugtató segítségével vészelte át ezt a napot.

Az újszegedi Sportcsarnok egész épületét betöltötte az úszókat bíztató szurkolók kiabálása és örömsikolya. Blanka az első sorban ült, de nem bírt nyugton maradni, s folyton felállt a korlátra, és buzdító szavakat kiabált az élvonalban úszó Dávidnak. Mellette foglalt helyet Vecsés Tivadar, Dávid és Győző edzője. A férfi ugyanúgy izgult a fiúkért, mint Blanka, hisz hatalmas tehetséget látott bennük, mégis valahányszor a lány felmászott a korlát tetejére, visszahúzta őt, hogy üljön le. Tivadar nem csak a fiúk edzője volt, annál jóval több. Számára az egész életet ez a két kamasz jelentette. Soha nem nősült meg, s nem is akart mást tenni, mint gyermekeket oktatni az úszásra. Aztán egy nap minden megváltozott. Egy kisfiú került a csoportjába. Egy szerény, visszahúzódó négy éves kisfiú, aki az első órákon bele sem merte tenni a lábát a medencébe, annyira félt a víztől. Tivadar különös figyelemmel törődött ezzel a fiúcskával, közelebb szeretett volna hozzá kerülni, szerette volna, ha a gyerek megnyílik neki, s végre mosolyogni látja. De erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.

A kisfiú egyszer csak elmaradt az edzésekről minden ok, vagy előrejelzés nélkül. Tivadar nem hagyta annyiban, s felkereste a gyerek otthonát. Akkor tudta meg azt a szörnyű hírt, mely örökre megváltoztatta az életét. A kisfiú szülei autóbalesetben meghaltak, s a gyermek teljesen egyedül maradt. Tivadar maga is intézetben nőtt fel, így tudta, milyen sanyarú sors várna a kis Dávidra, ha nem tesz gyorsan valamit. Cselekedni kellett, s Tivadar nem is habozott: bejelentette, hogy adoptálni szeretné a fiúcskát. A hivatalos procedúrára ráment egy teljes évük, de azután végre Tivadar boldogan ölelhette magához a kisfiát. De nem sokáig élhettek kettesben, ugyanis a sors megint közbeszólt: gyógyíthatatlan betegségben elhunyt Tivadar húga, aki egyedül nevelte Dáviddal egykorú kisfiát, Győzőt. Tivadar lett Győző gondviselője, s magához vette a húga árváját is.

Egy család voltak. Nem hétköznapi, különös, de boldog család. Tivadar imádta a két fiút, mindent megadott nekik, amit csak megadhatott, s Dávid és Győző is ugyanolyan szenvedéllyel hódolt az úszásnak, mint az édesapjuk. Ők lettek a legjobbak. Számtalan arany érmet zsebeltek be az évek alatt, szinte verhetetlenek lettek. Dávid, a hajdani visszahúzódó fiú, mára már nem kevés önbizalommal bír, tisztában van a képességeivel, élvezi a sikert, hiszen keményen megdolgozott érte. Győző soha nem kérkedett remek eredményeivel, s nem is zavarta, hogy testvére néhány másodperccel mindig jobb időt úszik nála. Számára ez csak egy játék volt, egy nagy kihívás, mely kikapcsolódást jelentett a tanulás mellett. Dávid más volt. Ő nem tanult valami fényesen, mindent egy lapra tett fel. A sport volt az élete, s nem is akart mást, csak a dobogó legtetején állni, s egyszer kijutni az Olimpiára. Tivadar büszkén tekintett mindkét fiára, s hitte, valóra válhatnak a legmerészebb álmaik is. Csak akarniuk kell.

Most sem csalódott a fiúkban: elsőként Dávid ért a célba, majd pár másodperc eltéréssel követte őt Győző. Blanka örömujjongása majd megsüketítette Tivadart, s meg sem próbált a lány útjába állni, ahogy az átvetette magát a korláton, s futva megindult a medence irányába. Tivadar, s a mögötte helyet foglaló Zénó, Trini, Kristóf és Szabina követték Blanka példáját, s ők is megindultak a győztesek felé. Blanka vidáman kacagva kedvese nyakába ugrott, aki megpörgette őt a levegőben, majd követelve megérdemelt jutalmát megcsókolta a lányt, aki boldogan viszonozta a meleg fogadtatást. Ekkor értek oda a többiek is, s a sok gratuláció közepette magukhoz ölelték Dávidot, és Győzőt. Szabina kissé tétován állt Győző előtt. Legszívesebben ő is Blankához hasonlóan a fiú karjaiba vetette volna magát, csak hogy jól tudta, neki ehhez nincs joga. Győző éppen csak azért tud egyáltalán a létezéséről, mert ő a barátjának, Kristófnak a húga. Már majdnem visszakozott, s elsomfordált volna Győző közeléből, mikor Trini oldalba bökte, s halkan suttogta:
- Mire vársz még? Gyerünk, gratulálj neki!
- Rendben – nyelt egyet Szabina, majd Trini bátorító mosolyára határozottan odalépett Győző elé, a fiúra villantotta legszebb mosolyát, s így szólt:
- Fantasztikus voltál Győző! Gratulálok!
- Kösz, Szabina! – mosolygott vissza a fiú a lányra, s miközben elhaladt mellette összekócolta Szabina haját

Szabina úgy maradt, mozdulatlanul, kócos hajjal, s leforrázva nézett Győző után, aki éppen nevetve kezet rázott Dáviddal. Trini lépett oda mellé, s kedvesen eligazgatta Szabina fürtjeit.
- Fel a fejjel! A fiúk néha nagyon ostobák tudnak lenni, s érzéketlenek. Mindent meglátnak, csak azt nem, ami ott van az orruk előtt, majd kiszúrja a szemüket! Mintha szemellenzőt viselnének, akár a lovak.
- Akár a lovak! – nevetett fel keserűen Szabina
A díjátadást követően Tivadar valamennyiüket meghívta egy-egy hamburgerre, és kólára, és a társaság vidáman, nevetgélve fogyasztotta az ebédjét.
- Győző, ugye tudsz arról, hogy ma az eddigi legjobb idődet úsztad? Nem kellett volna sok ahhoz, hogy megelőzd Dávidot! – szólalt meg Tivadar, mire mindenki büszkén a megszólítottra emelte a tekintetét. Kivéve Dávidot. Őt megdöbbentette annak a lehetősége, hogy esetleg veszíthet is.
- Hallottad, édesem? – fordult Blanka incselkedve Dávid felé – Jobb lesz, ha iparkodsz, mert vesztesekkel nem járok!
Ezen mindenki felnevetett, csupán Dávid maradt komoly.
- Ugyan, csak vicc volt! – nevetett Blanka a fiú láttán, s megcsókolta őt, mire végre Dávid is elmosolyodott
- Nagyon rossz vicc volt!
- Egy kis figyelmet kérek! – szólalt fel ekkor Trini – Zénó a hétvégén ünnepli a tizenkilencedik születésnapját, s ez alkalomból mindenkit szeretettel meghív hozzájuk egy nagy bulira!
- Ó, ez remek! – örvendeztek a többiek – Boldog szülinapot!
- Köszönöm. – mosolygott Zénó, majd Trini felé fordulva suttogta a lány fülébe – Miért kellett meghívnod őket? Azt hittem, kettesben ünnepelünk.
- Zénó, ez a te születésnapod! Ezt meg kell osztanod a barátaiddal, s hidd el, lesz még alkalmunk kettesben lenni!
- Rendben, meggyőztél! – mosolyodott el Zénó – De meg kell ígérned, hogy egy órával hamarabb jössz, mint a többiek!
- Kívánságod számomra parancs! – nevetett fel Trini, s megcsókolta a kedvesét

Folyt. köv.