Elveszett lelkek

Érzem a hideg szellőt az arcomon. A kocsiban ülök, megy a fűtés, mégis fázom. Egész testemben didergek. Éjszaka van, valahol Colorado felé tartva, eltévedtem. Csupán egy kietlen mező tárulkozik a szemem elé, annak közepén pedig egy romos kápolna áll. A Hold sejtelmesen megvilágítja, a körvonalai egyre csak nyúlnak felém, szinte látom az árnyékban, ahogy lassan kinyitja szemeit, széles vigyorra húzva száját, és kajánul felnevet. Gyorsan elhessegetem a gondolatot. Kezd egyre hűvösebb lenni a kocsiban, már a rádió sem működik. Édesanyámhoz indultam Colorado-ba, az utóbbi időben sokat betegeskedik. Szeretném minél előbb viszontlátni, és most nemcsak, hogy eltévedtem, de hirtelen a kocsi is lerobbant, egy ideig még tudtam fűteni, a zene is ébren tartott, de most nem működik semmi, és térerő sincs, segítséget egyáltalán nem tudok hívni. Ez a hely pedig minden életerőmet leveszi, a félelem teljesen elhatalmasodott rajtam. Egy pillanatra el is bóbiskolok, aztán...


Hirtelen egy alakot látok elsuhanni az autó előtt. Még a fényszórókat sem tudom bekapcsolni, hogy jobban lássak. Nagyon sötét van, a köztéri lámpa csak keservesen pislákol néhány méterre tőlem. Talán csak a képzeletem játszik velem, vagy csak álmodom ezt az egészet?


Órák teltek el, és én még mindig itt ülök arra várva, valaki hátha a környékre kóborol, és megment engem. De hiába várok, nem jön senki. Egyedül vagyok, a végtagjaim már teljesen átfagytak. Megint elbóbiskolok, és megint feltűnik egy alak a sötétben, mozdulatlanul, kísértetiesen. Folyamatosan engem néz, a szemei szinte világítanak a sötétben. Csak bámul, és vár. De vajon mire vár? Mit akar tőlem? Talán csak segíteni szeretne, de nekem valahogy nem tetszik ez az egész. Nem merem megszólítani. A szüntelen rám szegeződött figyelme nem hagy alább. Mintha mondani akarna valamit. A szívem vadul kalapál, úgy érzem, mindjárt kiugrik a helyéről. A félelemtől való zihálásom sem segít a dolgokon. Aztán hirtelen eltűnik, mintha köddé vált volna. És ugyanebben a pillanatban hangokat hallok kiszűrődni a kápolnából. A hideg futkos a hátamon. Olyan erővel törnek ki a hangok, hogy szinte megsüketülök. A kápolna ajtaja hangos csapódás közepette kivágódik. Hatalmas erejű szél támad fel. Valamik szállingóznak a levegőben. Szellemek, ezek biztos szellemek. Több száz lehet belőlük. Némelyikük felém tart, bejutnak a kocsimba, és nem tudok tenni ellene. Minden elsötétül körülöttem.


Kinyitom a szemem, a kápolnában találom magam, a pódium mellett ott áll egy szellem, ismerősnek tűnik, de valahogy mégis más. Bár ne fordulna meg, de megfordult. A látvány, ami elém tárult, rosszabb volt mindennél. Én álltam ott, én voltam az a szellem. De hogyan? És miért? Egy könnycseppet látok lefolyni arcomról, és ez volt az utolsó emberséges dolog, amit tettem. Melegséges érzés öntött el, ami egyre csak melegedett, és a végén tűzforróvá vált. Akkor jöttem rá, hogy meghaltam. Testem porrá égett. Egyesültem a szellememmel. Az ajtók bezárultak, és én örökre itt ragadtam.