Életsziget 1.

Teaszínű alkonyba fullad a Nap szép lassan. Ha íze is lehetne, az is tea lenne. Ízes, zamatos fekete tea. Semmi citrom, semmi cukor, semmi tej. Szépiaszínű házak és fák. Emberek, akik sietnek. Komor, bezárkózó tekintetek, lehajtott fejek, lesütött szemek, olykor egy csodálkozó arc. Ha a gondolatokat hallani lehetne... Vajon miket hallanék? Számokat a havi kosztpénzről? Sérelmeket, amiket a szomszédasszony dobált szavanként? Esetleg hazugságokat, amikkel együtt lépdelnek át az életen néhányan? Beletörődést? Némi keserűséget? Közönyt? Nem lehet tudni mennyi mindent cipelnek magukkal egyesek. Csak nézem őket, amint sietnek... Mintha dolguk lenne. Az órámra nézek, késik. Nem meglepő, mindig késni szokott. Még a gondolat is alig suhan, már hátulról tenyerek a szememen. Meleg kezek, jól ismert hang.

- Na ki vagyok? Tudom, megint késtem...
- Ugyan, már megszoktam.
- De tudod, jöttek valami kerek csodák, zöld emberkékkel...
- Nem jóóó, ezt már hallottam.
- Telefonon hívtak a fehérházas pasik, hogy csak én oldhatom meg a...
- Ezt is.
- Ööö... A kígyókirály megkeresett, hogy a legkisebb sikló farkára ráállt egy trabant..
- Nahát?! Nem mondod?! Tudtál segíteni?

- Aha, szóval tudod, én elindultam otthonról időben, de nem hagyhattam azt a pici kígyócskát, hogy ott süsse szét a nap, és hát idő volt, míg megtaláltam a rendszám alapján a trabi gazdáját.

Imádom a vigyorát ilyenkor. Csak nézem, ahogyan gondolkodik, fülig ér a szája és mesél. Honnan ennyi badarság benne?

- Oké, oké elég már, meg vagyok győzve! Max. még annyit, hogy ismét teljesen önzetlen voltál, vagy ezúttal honorálták is az idődet?
- Honorálták. Azt mondta az öreg kígyóbegyó, hogy ha egyszer halálos veszedelembe kerülnék, kiáltsam azt, hogy: Kerrembulakordonáj. Akkor megkapom a segítséget.
- Mit terveztél mára? - kérdezi.
- Semmit. Gondoltam, ma megengedem, te legyél a főnök. Persze utólag úgyis megbánom majd, de most így ébredtem. Szóval? Hogyan tovább, te hős kígyóéletmentő?
- Nem is tudom. Ma valahogy nincs tippem. Kocsma?
- Nem szeretném.
- Ne izélj már, mondd, mit csinálnál szívesen?
- Hogy én? Hát mennék. Csak úgy bele a világba.
- Oké! Nyomás! Először is meghívlak egy fagyira, mert nem szeretném, ha a várakozás okozta energiaveszteség kiütközne rajtad, aztán előre, mint azt ős-hős úttörőink is megmondták!

Átvágunk a játszótéren, rohanunk, hisz lassan bezár a fagyizó. Alig tudom követni, úgy rohan. Mondanám, hogy hintázzunk egyet, vagy másszunk már fel a mászókára, de tudom, úgyis hiába. Ha ő rohan, mese nincs, követni kell. Végtére is hím a javából. Alig pár másodpercen múlik, hogy elfelejthessem a fagyimat, épp csak beslisszanunk, máris zárják az ajtót mögöttünk. Kikéri a szokásost: 2 vanília és egy citrom vagy eper. Míg a lány vizezi a kanalat, fülembe súgja:
- Úgy vigyázz, hogy túszok vagyunk. Mikor becsukták mögöttünk az ajtót, láttam, hogy leadták a jelzést.
- Ühüm, logikus. De majd jön kígyóbá és megment minket. Nemdebár?
- Igaz – mondja.

Megköszönöm az ízes jégkupacot és fulladozva a nevetéstől odaállok az ajtó elé. Jön is a kislány, kinyitja az ajtót. Huncut vigyorral a szemében enged ki minket. Na ez megint idétlenkedett a hátam mögött – gondolom. Mindig ezt csinálja. Nem is értem hogyan csinálja, de esznek a tenyeréből. Férfi-e, nő-e, idős vagy fiatal, mindegy. Egyszerűen mindent elér náluk.

Kinn közben egyre sűrűbb és feketébb a tea, amiben olvad a világ. Szeretem az estéket. Főleg ilyenkor nyáron. Bár a hőséggel nem éppen vagyok nagy barátságban. Már működik a közvilágítás, meleg fényben fürdik a rakpart.
- Sétáljunk végig? - kérdezi.
- Öhöm, boff tei vam a fám. Pianat.
- Hemmi ba va aanofkám éhte én ühbeiftánú - mondja és a fenekemre csap.

Nyelek pár nagyot, égeti hideg a torkom. De fura, szalad át a gondolat. Jegeset nyelni hirtelen, nagy mennyiségben, ugyanolyan érzés, mint a forrót.

- Jóvanna! Olyan hülye tudsz lenni, hátha belement egy nagyobb darab fagyi a számba és fázott a szám meg a nyelvem.
- Aha, értem én. Belegyalogolt, miután elhatározta, hogy a szádba öngyilkolja magát. Persze, hát ez így tök normális.
- Eh, dilis vagy már megint! Na merre megyünk? Van már elképzelésed?
- Mittomén. Csak előre egyenesen.
- De arra a sziget van.
- Szerinted én nem tudom? Hát menjünk oda!
- Izé... őőő... ott volt valami..
- Nemtán félsz? - vág a szavamba.
- Nem!
- Na, most kiderül.

Hogy én mennyire utálom, mikor direkt provokál! Csak azért is megmutatom! Szó nélkül követem. Éppen elfogy a fagyi, mire a rakpart végére érünk. Nézem a feljárót. Valahogy fura érzés fog el, jó lenne felmenni rajta és nem besétálni a szigetre. Itt csúf dolog történt, nem is olyan régen. De nem lehet, ő csak csörtet előre, szinte húz maga mögött, ahogy fogja a kezem. Baljóslatúan susognak a fák, fekete körvonalba burkolózva. Amilyen piszok, még „szórakoztat” is némi rémmesével. Mikor máskor mesélné el, ha nem most, hogy anno ezen a helyen égették el a boszorkányokat? Sejtelmesen, suttogva sztorizik, elképzelve, ahogyan jajgatnak a forró lángokban a nők, akiket boszorkánynak tituláltak.

Ne legyél hülye, nem kell félni, nincs mitől, nem jár itt ilyenkor senki és semmi... - nyugtatgatom magam, de nem vagyok túl meggyőző még önmagamnak sem. Beérünk a fák közé. A levegő is lehűlt. Otthon örülnék neki, de most borzongok. Valahogy az az érzés kerít hatalmába, hogy a parton most is meleg van. Na, ha visszaérünk, ki fog derülni, hogy tévedtem – mondom magamnak.
- Félsz? - kérdezi.
- Nem - mondom, de persze, hogy félek.
- Akkor mehetünk beljebb?
- Öhöm - vágom rá, és nem értem, miért, hisz állatira nem erre vágyom.

Még jó, hogy nem engedi el a kezem. Legalább lassít. Már sétálunk. Normális esetben imádom a fákat, de most valahogy ez sem jó. Fura a hangjuk. Tisztásra érünk. Kékesen ezüst minden, amitől megijedek, mert akkor szokott ilyen lenni a fény, mikor telihold van. Csakhogy most épp el van fogyva, tehát valami nincs rendben ezzel.

- Tee, figyusz, nem jól van ez.
- Micsoda?
- Hát ez a hely.
- Mi a baj vele? Szerintem szép. Már nem is bánom, hogy nem kocsmázni mentünk. Még sosem voltam éjjel erdőben.
- Elviszlek majd egyszer éjszaka erdőben, de most menjünk innen!
- Mégiscsak félsz? - vigyorog pimaszul...
- Igen, félek. Beismerem, nagyon is rossz érzésem van. Nézd már! Itt minden olyan, mintha telihold lenne.
- Miért, nincs?
- Hát nincs.
- Biztos vagy benne?
- Nem is tudom, de szerintem épp újhold van.

Miért van az, hogy ha biztos voltál is valamiben eddig, azonnal bizonytalanná válsz, amint rákérdeznek, biztos-e? Ezen agyalok, miközben ő csak húz maga után. Ahogy haladunk egyre beljebb, úgy változnak a színek egyre hidegebbé. Szédülök is már. Mintha vibrálna kicsit minden. A filmek jutnak eszembe, ahol másik idősíkba gyalogolnak át a szereplők. Mondom is neki, de ő csak leint egy ne légy már kislány szólammal. Hallom, ahogy mellettünk csobog a folyó vize. Miért ilyen ijesztő itt ma minden? Szép tisztás, egyetlen kiszáradt fával a közepén. Megáll, magához húz, átölel. Már sokkal jobb. A karjai között biztosabb minden. Kapok egy puszit a homlokomra.

- Gyere, üljünk le itt! - súgja.
Szó nélkül engedelmeskedem. A fű puha, szinte simogató. Végre valami, ami jó. Lehet, hogy tényleg én vagyok lüke, és nincs itt semmi baj. Elmosolyodom. Kinyújtott lábbal ül a földön, megfogja a fejem, az ölébe hajtja, játszik a hajammal szótlanul. Szeretek az ölébe bújni, lehunyom a szemem, picit szédülök.... Álmos vagyok, ólomsúllyal nehezedik rám az éj...

Hangokat hallok, először halkan, majd egyre erősebben. Kinyitom a szemem, Gábor alszik. Szétnézek, nem látok senkit. Hozzábújok, próbálom ébreszteni, de hiába. Magához húz, szorosan átölel, de nem ébred. Félek... A hangok egyre közelednek. Egy férfi és egy nő beszélgetnek magyarul, de számomra idegenül. Lélegzetvisszafojtva figyelek, elbújva a karjaiban. Már ki is lépnek a fák közül. Fiatal lány fehér ingben, hosszú szoknyában és egy férfi. De mintha rajta is szoknya lenne. Tisztára, mint egy filmben. - gondolom. A lányka kacarászik, hízeleg. Nem értem mit mondanak, de a hangsúlyból pontosan tudom, a lány csábítja a férfit. Leheverednek jó messzire tőlünk, és csókolóznak, majd a férfi meghágja a nőt. Kéjes nyögések, sikkantgatások szállnak felénk.

Gábor meg csak alszik, mélyen, mint egy kábult csecsemő, én pedig egyre jobban félek...
Vitatkozni kezdenek, a hangjuk fenyegető. Uramisten, csak meg ne lássanak! - rimánkodom magamban.
A lány feláll, indulatosan magyaráz valamit. Erre a férfi is felkel, pofon csattan és a lány elterül a földön. Fenyegető hangok a lánytól, mire a férfi letérdel mellé, nyugtatgatja, vajmi kevés sikerrel, ha jól hallom.

Már kíváncsi vagyok, picit megemelem a fejem, hogy lássam, mi történik.

Heves vitában vannak, a lány egyre indulatosabb. A férfi is kezdi elveszíteni a türelmét, hiába, nem tud mit kezdeni a lánnyal. Valami csillan a holdfényben, majd halkulnak. A lány ismét virgonc, de a férfi feszültnek tűnik. Leheveredik mellé, megcsókolja.

Na végre! - gondolom, kibékülnek, és majdcsak elmennek már. Leteszem a fejem, várok. Tök ciki lenne, ha észrevennének minket.

Egyszer csak a lány rémülten sikít egyet, aztán fura hangok. Felnézek, és megáll bennem a vér. Ez fojtogatja, atyavilág ez fojtogatja...

- Jézusom! - kiáltok fel, de rögtön meg is bánom, mert a hangomra felém néz a férfi. Mi lesz, ha idejön? Rázogatom Gábort, de hiába! Nem merek felnézni, mégis látom, egyre felénk néz a férfi, de nem lát semmit, közben távolodik. Rohan, hátra-hátra bámulva értetlenül. Ugyanakkor éles, szúró fájdalmat érzek a hátamban, szédülök, mindjárt elájulok... Próbálom Gábort ébresztgetni, de nem megy. Örvénykényt szív magába a sziget. Már értem, értek mindent. El kellene innen menni, mert olyan dolgokat látok, amik régen történtek. Ha most elájulok, vagy elalszom, a következő ébredésnél, megint valami borzalmat fogok látni. Ébren kellene maradni, de húz az álom.

Nem akarok aludni, nem! Tudom, nincs még vége, ébren kell maradnom, de nem bírok... Süllyedek, egy óriási fekete lyukban. Képek villannak, hangok töredeznek, próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Az utolsó gondolatom, mielőtt elájulok, vajon mire ébredek? És miért történik ez velem? Mi végre? Forgó álomba szédülök, nem várva az ébredést...