Életem romlása

Aznap kezdődött minden. Szokványos reggelnek indult, de szörnyen végződött. Korán felébredtem de nem tudtam visszaaludni. Nna végre indulás reggelizni, utána futás suliba.
Első óra matek. HuH! Kikaptuk a dogát. Imádkoztam, hogy ne 3-as legyen. Nem jött be.
3-as méghozzá alá. Meg leszek nyúzva gondoltam. Még négy óránk volt de azokon semmi érdemeges. A családomról annyit, a szüleim elváltak kiskoromban anyukámmal éltünk. Tesóm, anyu nagyim és +anya barátja. hazafelé tekerek, és azon gondolkoztam, mit is mondjak. Úgy döntöttem semmit. Rosszul döntöttem. Benyitok köszönök és próbálok elslisszolni de megkérdi jegyet kaptam-e?Válaszom természetesen:Nem.
mondja, hogy mutassam az ellenőrzőmet. Hmm. Szarügy. Anyukám sohasem ütött meg, de ha leordítja az ember fejét, még rosszabb, mintha ütné. Most is ordított, hogy miért nem 4-es annyiszor átvettük azt az anyagot.

Aznap menne anyukám meg a barátja a testvéremért a koleszba. Nekem meghagyja, hogy tanuljak és még mindig mérgesen, köszönés nélkül elment. Nem érdekel - gondoltam. Akkor harag.
Tanulok aztán haverokkal, mentem fél órát kacajozni. Este leültem nagyimmal tv-t nézni, de nem nagyon ment, mert mindkettőnk mást akart nézni.
Fél tíz környékén a mamám fel akarja hívni anyáékat, de nem veszik föl. Telnek a percek egyre idegesebb. Én nem aggódtam. Biztos lemerült az akkujuk. Pár perc múlva csörren a vezetékes, hogy valami baleset történt, nem tudják mekkora a baj. A mamámmal átrohantunk a szomszédba, ahol anya régi barátja lakik. Megkérdezte a mamám, hogy elvinné-e a férje a baleset színhelyéhez.
- Persze.
- Én mehetek? - kérdem.
- Ne, ne gyere, hogyan fogunk még így is beférni 5-en az autóba?! - sopánkodott nagymamám.
Nem tettem szóvá hogy simán elférnénk a szomszédnak a új autójában csak kicsit morogtam.
Aztán jött a nyugtatás hogy: - Mindjárt itthon leszünk, fél max. egy óra.
Leültem a tv-elé, szinte gépiesen kapcsolgattam, mintha azt várnám, megmondja mi történt.
Egyszer csak jó idő múltán, hallom, hogy begördül az autó. Rohanok az ajtó elé. Megálltam. Valami visszatartott, mintha egy belső hang mondta volna, hogy rohanjak el a világ végéig. De nem mozdultam. Hallottam mintha valaki ordított volna fájdalmában, vagy kínjában. Nyitódik az ajtó gépiesen félreállok, magamban azt gondoltam vajon ki halt meg?!
Végigpörgött előttem a testvérem arca, akivel sokat veszekedtünk, de nagyon hiányzott volna, anyu barátja, akivel sokat autóztunk és végül anyámé. Lehet, hogy összevesztünk, de azért még szerettem.

Folyt. köv.