Egyiptomi kaland

Holt fáradt volt, mire a szállodához ért. Azon gondolkodott, talán pályát tévesztett, talán nem fogja bírni ezt a mentális megterhelést. A repülőtéren a kérdezősködés, hogy állandóan attól retteg, rontani fog a betanult szövegen. Az iratok vizsgálatánál a gombóc a torkában, amit persze igyekszik magabiztossággal leplezni. Évekig képezték, hogy a legváratlanabb helyzetekben is természetesen vagy épp találékonyan tudjon viselkedni, de mégis… ebből a szakmából hamar kiöregszik az ember, ha egyáltalán megéli a „nyugalmazást”.
Mindig más és más szerep, ezúttal egy vagyonos német vállalat tulajdonosának lánya. A portán kicsit remegett is a keze mikor aláírta a szobafoglalást igazoló papírokat. Még jó, hogy a portás a kulcsokkal bíbelődött, így nem nézett rá.

Miután túl volt a formaságokon végre felmehetett a szobájába. A fülledt melegtől, az állandóan kavargó portól mocskos és izzadt volt. Nem vágyott másra csak egy langyos fürdőt venni. Előkapott a minibárból egy kisüveg pezsgőt és elnyújtózott a habok közt. Épp csak lenyugodott kicsit, mikor váratlanul megcsörrent a telefon. Csodálkozott, hisz határozottan megtiltotta, hogy bárki is zavarja. Kimászott a kádból és egy törölközőbe csavarva átsietett a hálóba, az ágy mellett lévő éjjeliszekrényhez. Mikor felvette a kagylót, eleinte senki nem szólt bele, már épp le akarta rakni, mikor egy mély, kissé rekedtes hang ennyit mondott:
Lehallgatnak! További utasítások a szokott helyen. Ne késlekedj!
A vonal megszakadt…

Tudta mit kell tennie, azonnal a táskájához rohant és rövid kutatás után, egy papírvágóra emlékeztető, rejtett-pengés kiskést vett elő és visszasietett az ágyhoz, hogy a huzatot levéve felhasítsa a párnát, a varrás mentén. Benyúlt a résen és, a tollrengetegből egy kis tekercset húzott elő. Levette a rolnit összetartó madzagot és kisimította a papírt. Ugyanezzel a mozdulattal egy műanyag tok pottyant az ölébe, benne egy fekete kapszulával. Az ágyra tette és olvasni kezdett:

„Ma este egy kis összejövetelt rendeznek a hallban. Csupa nagyhatalmú fejes, a vezérkar, politikusok és a jó kapcsolatokkal rendelkező „felső tízezer”, afféle sznob pofavizit. Egy magas, vállas, középkorú férfit kell keresned. Német tisztnek adja ki magát, de a mi emberünk. Napraforgót mintázó kis ezüstkitűző lesz a zakója zsebén, nem tévesztheted el. Odamész hozzá, a jelszó: Rozsdatemető, tudni fogja ki vagy. Sok sikert: M.”

A lány tekintete az ágyon heverő fiolára tévedt, aztán ismét a levélre:

„U. i.: A bogyó mindig legyen nálad, ha elkapnak, ne várd meg a vallatást! Ezt az üzenetet pedig azonnal égesd el!”

Így is tett, az írást kandalló tüzébe dobta, a pasztillát pedig az éjjeliszekrény fiókjába rejtette.
Ekkor kopogtattak. Egy pillanatra összerezzent.
- Ki az?- kérdezte hangosan.
A londíner, csomagot hoztam - jött a válasz.
- Csak hagyja a portán, mindjárt lemegyek érte - mondta, és már öltözött is.
Mikor hallotta a fiú távozó lépteit, óvatosan kinyitott az ajtót és a lifthez sietett. Leérve, a portás csodálkozva nézte zilált külsejét, aztán kelletlenül odatolta elé az „aláírnivalót”. A lány visszasietett a szobájába, és az ágyon ülve kibontotta a termetes méretű küldeményt. A doboz tetejét levéve először egy borítékra lett figyelmes, a benne lévő cetlin mindössze ennyi:

„Ezekre szükséged lesz!”

Egy hosszú fekete selyem estéji, hozzá tartozó cipő, valamint fehérarany karkötő és nyaklánc, utolsónak pedig egy –a zártkörű rendezvényre szóló- meghívó kerültek elő rejtekükből. Ekkor jutott eszébe, hogy nincs nála alkalmi ruha, a célzás tehát egyértelmű. Az órájára pillantott, délután hat. Ideje készülődni.

Már sötét volt, mikor bevetésre készen elindult a hallba vezető lépcsőn. Amint megérkezett néhányan felfigyeltek rá, de ő finoman hárított minden próbálkozást. Felszínesen csevegett és mosolygott a favicceken, közben tekintetével az összekötőt kereste. Már vagy 20 perce nézelődött tanácstalanul, ekkor valaki megkocogtatta a vállát. A lány hirtelen hátrafordult és nagy megkönnyebbülésére az ezüstkitűzős alakkal találta magát szembe.
- Tudja Hölgyem itt Egyiptomban, két dolog kell a túléléshez: egy jó teve és egy légmentesen zárható kulacs, tele vízzel – mondta a férfi és alig észrevehetően végigsimított a zakója zsebén.

Igen, egyetértek Önnel, emberi kéz alkotta szerkezet, aligha bírja ezeket a mostoha körülményeket. A mostanában oly divatos finom angol kocsiknak pusztán rozsdatemető a sivatag forró homokja – felelte, és elindultak a kijárat felé.
Mikor kint voltak az épületből, a férfi balra fordulva gyorsított.
- Hova megyünk? – kérdezte a lány zihálva, úgy két percnyi futás után, de nem kapott választ.
Nagyjából három háztömbnyire lehettek a szállodától, mikor befordultak jobbra, végig egy sötét utcán, aztán balra egy szűk sikátorba. Itt megálltak és egy ócska konténer mögé bújva kifújták magukat.

Most nem beszélhetek, legyen ezen a címen holnap délelőtt 9-re, ott megkapja amiért jött – mondta a férfi, és egy fecnit nyomott a lány kezébe, azzal eltűnt az éjszakában.
Hősünk visszabotorkált a szállodába, a szobájában, levetette magát az ágyra és rövidesen álomba merült. Reggel korán ébredt, kicsit rendbe szedte magát és indult a találkozóra. Fogalma sem volt hova kell mennie, hát fogott egy taxit. Meglepetésére igen elhagyatott környéken kötöttek ki, még egyiptomi viszonylatban is elég lerobbant és romos volt minden. Aztán egy kalyiba szerűségnél megálltak. Már épp szólni akart a sofőrnek, hogy ez biztos nem a megfelelő hely, mikor meglátta a férfit a viskó ajtajában. Fizetett, kiszállt és intett a taxisnak.

Bementek. A lány leült valami szalmazsák félére a férfi pedig kutatni kezdett mindenféle lim-lomok, törött gerendák, fémhulladék között. Mindent belepett a por. Kisvártatva rongyos csomagot húzott elő és a nő felé fordult. Ahogy kibugyolálta valami írógépre emlékeztető szerkezet került a szemük elé.
- Mi ez? – kérdezte a lány.
- Ez egy enigma, kódfejtő – felelte a férfi - az utolsó darab. Vissza kell vinnie Angliába, különben esélyünk sincs. Csak néhány volt belőle, mind itt készült. Pamutüzemnek álcáztuk a helyet, de volt köztünk egy áruló, így a németek rájöttek. A gyárat lebombázták, rajtam kívül mindenki meghalt. A technológiát magukkal vitték. Szükség van a prototípusra, hogy otthon tovább tudják fejleszteni a műszerészeink, különben az ellenség mindig egy lépéssel előttünk jár majd. Önben van minden reményünk, hát vigyázzon magára…

To be continued…