Egy

2203. két nappal az űrhajó indulása előtt

Könnygáz marja torkomat. Hogy az isteni fatestápoló rendezné át ezeknek az angoloknak az arcát és helyezne fel valaki egy karót az összes végbelébe! Hogy a francba találhattak már megint ránk? Ha nem csal az emlékezetem, ez a rejtekhely már a harmadik a héten. De nem is ez a gond. Ott a bibi, hogy ezúttal én is a rajtaütés helyszínén vagyok. Hát basszus, már akkor sejtettem, hogy ez a nap nem életem legszerencsésebbje, amikor arra kellett ébrednem, hogy kedves öcsikém alvajárás közben átesett rajtam. Az sem túl kellemes, de azért egy angol kommandó kicsit más kategória.

- Suey! Hol a francban vagy?! Nem látok semmit ettől a szartól! – Suey, ez lennék én.
Vagyis nemcsak lennék, hanem vagyok is. Ha nagyon illedelmes akarok lenni, akkor úgy mutatkozom be: Suey Side. És persze mindenki hülyének néz, meg kiröhög. De tényleg ez a nevem. Legalábbis az egyik. A másikat a szüleimtől kaptam, de eléggé rühellem. Abigail Gael. Ugye, hogy milyen béna hangzása van? Na mindegy.
- Itt vagyok, Joey, a hálóban! – ordítom válaszképp, s remélem, hogy hangom el is jut a címzetthez, ami ebben a nagy hangzavarban egy kisebb csodával lenne egyenlő. Mondjuk, ha én meghallottam őt, akkor talán ezzel sem lesz gond. Ennyit a logikámról.
Épp a vállamra kapom fegyverem, amikor betoppan Joey, és idegesen néz ide-oda.
- Na, ugye most nem azt nézed, hogy nem bújt-e be egy kommandós a lámpabúra alá? Légyszi inkább kapd fel Tomot, úgy gyorsabban haladunk! Én megyek előre, körülnézni – adom ki gyorsan a legfontosabb utasításokat, és már meg is indulok a folyosó irányába.
Most totál úgy néz ki, mintha én lennék itt valami főmufti, pedig ez egyáltalán nem így van. Én vagyok a csapat tűzszerésze, ennyi. Joey pedig amolyan mindenes, azaz belekontárkodik, amibe csak tud, és nem ért semmihez. Szóval kb. egy szinten vagyunk.

Jobbra, balra üres, remek, még visszanézek, hogy mi a helyzet Tommal. Joey karjaiban van, ő pedig indulásra készen, szuper. Akkor hát nincs is más hátra, mint előre. Fegyverrel a kézben kezdek futni jobb kéz felé. Még véletlenül sem a lépcső irányába. Az túl egyértelmű lenne. Még jó, hogy van egy vészkijárat is, amiről remélhetőleg csak mi tudunk. Mondjuk épp ezt hittük a főbejáratról is. Ha megtudom, hogy egy spicli van köztünk, esküszöm, kikötözöm egy fához, letépem féltve őrzött férfiasságát, és megetetem vele. Aztán, ha ennyivel nem lakna jól, hát megkapja a lábujjait is. Szadista? Én? Á, dehogy, csak lojális. Nem úgy, mint egyesek. És nincs olyan, amit jobban rühellnék az árulásnál.

Hát igen, ha valamit, az összetartozás fontosságát megtanultam a szervezetben. Az angolok szerint terroristaszervezet, de persze megint tévednek. És persze az amerikaiak is ugyanígy gondolkoznak. Azok az idióták mindenkiben a terroristát látják, és minden megmozdulást fenyegetésnek vesznek. Hihetetlen, komolyan mondom. Még egy ilyen beszari népség, mint az amerikai, nincs széles e világon. Ez tény, ahogy az is, miszerint az átlag amerikai a világ leghülyébb élőlénye.
Sállal fedem arcomat, de ez nem sokat segít. A kijárat felé igyekezvén a szűk folyosókon alig látok valamit. A szemem könnyezik, folyamatosan köhögnöm kell, és minden vágyam, hogy végre vízhez jussak. Fegyverropogást hallok, méghozzá közelebbről, mint szeretném.

- Suey! A többiek… segítenünk kell nekik!
- Az öcsém, Joey, nem élné túl. Tudod, hogy vacak a tüdeje, már csak a gáz is végezhet vele! Ki kell vinned innen. Én visszamegyek, közel a raktár, talán van még pár S12-es meg egy kis koktél.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
Hát persze, hogy nem, ne kérdezz már hülyeségeket, Joey, mégis ki szeretne öngyilkos lenni csak azért, hogy a barátaival együtt haljon meg? Jó, hát ha valaki, hát én ilyen vagyok, de Tom elég ok arra, hogy éljek. Az én drága kis öcsikém, aki még csak nem is vérszerinti tesó, de úgy a szívemhez nőtt az évek során!
Intéztünk még egy pár szúrós pillantást egymás felé, és mindketten elindultunk a magunk dolgára. Istenem, kérlek vigyázz rájuk!
Vajon jól döntöttem? Én többet tudok segíteni a csapatnak, mint Joey, ő pedig könnyebben kimenekíti Tomot, hisz mégiscsak ő a nagy és erős férfi. Legalábbis, ha kettőnket nézzük.
A raktár tényleg közel volt, és nem kis szerencsémre még robbanószert is találtam. Felpakoltam magam néhány gránáttal és egy kis S12-vel, majd visszaindultam a hálók felé.
- Ó, basszus – suttogom, mikor meglátom a sarkon beforduló egyenruhásokat.
Ahogy a füst eloszlik, észreveszem, hogy valamit felém dobnak, nekem pedig már nincs időm fedezékbe vetődni. Kész, vége, a repeszek darabokra szaggatnak. De nem… a robbanás elmarad, és fehér fény áraszt el mindent. Tenyeremet ösztönösen a szemem elé rántom, de már késő, nem látok semmit.

Négy évvel korábban, 2199. nyarán

A francba ezzel a nappal! Muszáj ennek egész nap úgy tűznie, hogy az ember lánya megvakuljon? Kézfejemmel igyekszem fedezéket nyújtani retinámnak, nehogy ideje korán kiégjen, de ez valahogy nem az igazi. Kellene már egy normális szemüveg.
- Suey! Suey!
Egy gyerekhang engem szólít, s én a hangforrását keresve tekintek körbe. Drága, kicsi, Tom, merre jársz? Már órák óta itt vagyunk a parton, remélem, azért ordibálsz, mert szeretnél már végre hazamenni.
- Suey! Suey!
- Itt vagyok, Tom! – integetek felé, miután felálltam, hogy észrevegyen a sok szikla között.
Hát, ha nekem valaki két éve azt mondja, hogy száznégy héten belül egy hatéves gyerekkel fogok a parton nyaralni s nap, mint nap azt játszani, hogy a nővére vagyok, én tuti képen röhögöm, de úgy, hogy még az ő arcizmai is eltorzulnak a váratlan szónikus támadástól. És tessék, itt vagyok. Mondjuk nagyon valószínű, hogy arra a robbantásra és a rákövetkező ellencsapásra sem számított senki, ami 2195 őszén történt Falmouth-ban.

Tisztán emlékszem arra a napra. Esett az eső, én pedig mit sem sejtve a perceken belül bekövetkező robbanásról, menedéket kerestem egy kis italboltban. Néhány ismerősöm miatt jártam a városban, és már épp elhagyni készültem, amikor elkezdődött a zivatar. Azt hittem, ennél rosszabb már nem történhet, mivel totál ronggyá áztam, mire beértem valami fedél alá. És akkor meghallottam azt a hatalmas robajt, és megláttam a távolban kígyózó füstöt. Aztán kitört a pánik. Emberek futkároztak föl-alá, katonai helikopterek és csapatszállítók érkeztek, én pedig a bolt ablakából figyeltem, mi történik.
- Suey, nézd mit találtam!
- Te, öcsi… ugye tudod, hogy ezek a kagylók mérgezők, és már abba bele lehet halni, hogy az ember megérinti őket? – kérdezem Tomot szemrebbenés nélkül.
Amikor pedig már épp elkezdene pityeregni, felnevetek és a hajába túrok.
- Na nem kell ám mindent elhinni, még a csodálatos nővérkédnek sem. Hazamehetünk, vagy keresni akarsz még egy veszett tengeri sünt is?

Tom persze rögtön bevágja a durcát, úgyhogy ellentmondást nem tűrőn megragadom a karját, és elindulok vele a szállásunk felé.
Azon a bizonyos napon is így bandukoltunk az úton, míg fel nem vett minket néhány katona a szervezet emberei közül. Alig egy órával előtte történhetett az a bizonyos bombázás, mely a válaszcsapás volt a „terroristák” robbantására. Igen, bombázás. A Cég tudomást szerzett a támadásról, és csak azért, hogy elintézzen néhány tagot, képes volt porig romboltatni Falmouth egyik kerületét. Persze pont azt, amelyikben én is épp menedéket kerestem.

Kissé leblokkoltam, így mozdulni sem bírtam, amikor a szomszéd háznak a fele eltűnt, én pedig nem hallottam mást csak sípolást. Egy nő botorkált ki a romok közül, karjaiban egy gyerekkel, s ez a látvány kellően észhez térített ahhoz, hogy megfeledkezve a sokkról hirtelen Superwomanné avanzsáljak, és az utcára rohanjak. Az asszony testén alig láttam sértetlen felületet, de a kisfiú első látásra egészségesnek tűnt. A segítségemet kérte, azt akarta, hogy vigyem a gyereket minél messzebb, és bár néhány pillanatig még haboztam, végül magamhoz vettem a kis Tomot, és megindultam egy sikátor felé. Visszapillantva még láttam, hogy katonák érkeznek a nőhöz, és tüzelnek valakire, majd egy molotov koktél repült közéjük, és az asszony lángra lobbant. Tom fejét a vállamhoz nyomtam, hogy ne kelljen végig néznie a jelenetet, majd futottam, ahogy csak az erőmből tellett.

Végül, amikor már a lábamat is alig éreztem, viszonylag biztonságosnak tűnő helyet találtam a tomboló káosz közepén. Lerogytam egy fal mellé, ziháltam a kimerültségtől, és csak percek múltán vettem észre, hogy Tom sír. Azok a percek nekem viszont óráknak tűntek, így elképzelni sem tudtam, meddig tarthat még a körülöttünk folyó leszámolás. Merthogy leszámolásról volt szó, ez nem vitás. A szervezet próbálkozik, a Cég pedig eltipor mindent. Természetesen úgy, hogy hősként állítsa be saját magát, és az emberiség ellenségének mindenki mást, aki valami újat akar. Akkor ott, abban a sikátorban, talán még nem láttam ilyen tisztán, de most már igen. És még azon a napon tudtam, hogy tenni kell valamit. A sikátorban pedig… nos, fegyverropogás, és halálhörgések közepette, énekelni kezdtem. Egy régi gyerekdalt, amit édesanyámtól hallottam még kiskoromban, amikor egyszer elestem, és nem akartam abbahagyni a sírást. „Csitt, kicsi kincsem, ne sírjál, itt van a Suey, vigyáz Rád…” Na jó, a mamit lecseréltem a nevemre, hogy passzoljon a szituhoz. Csodák csodájára Tom megnyugodott, és rám mosolygott.

2203. egy nappal az űrhajó indulása előtt

- A rohadt életbe! Hogy a francba történhetett ez?! Térj magadhoz, Logan! Hallasz? Legalább pislogj, vagy valami!
Hiába kiabálok, hiába rázom a testét, Logan nem tér magához. Elém ugrott, hogy felfogja a repeszeket, és most itt fekszik előttem mozdulatlanul.
- Szemetek! Rohadékok! – ordítom szinte már önkívületi állapotban.
Nem akarom elhinni. Nem merem elhinni, hogy Logan is itt hagy. Charlie cafatokra robbant még a rejtekhelyen. Seant leszedte egy mesterlövész, amikor végre kiértünk, Julie taposóaknára lépett, majd a sikátorban vívott tűzharcban odaveszett még Clive és Joey is. És most Logan. Mindegyikük azon voltam, hogy Tom és én biztonságba kerüljünk, nem törődtek semmi mással, de miért? Mivel szolgáltam rá erre? Hisz most sem tudok mást csinálni, csak bőgni egy barátom teste felett, miközben Tom a falnál kuporog és arra vár, hogy megmentsem. A veszély nem múlt el, a Cég emberei még mindig a környéken járőröznek, és tudják, hogy elszöktünk. Végünk van, ezt nem éljük túl.
- Suey… félek – hallom az öcsém nyöszörgését, és ez végre kitép a sokkból.
- Nem lesz semmi baj, Tom, minden rendben lesz. Gyere!
Felveszem a hátamra, és futni kezdünk. Nem hagyom, hogy fölösbe menjen az áldozat, amit a többiek hoztak értünk, kijutunk innen, ahogy azt ők is szerették volna. De mit tehetnénk? Daze, ő még életben van, talán tud segíteni. Ehhez viszont meg is kellene találni. Futok, zihálok, mint akkor régen, és abban reménykedem, hogy az a táskányi vacak, ami nálam van segíthet a túlélésben. Persze tele van csupa személyes holmival, ami semmire se jó, de hát az ember már csak ilyen. Ha megkérdeznének, hogy mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, tuti, hogy előbb jutna eszembe a laposüveg, mint a bozótvágó.
- Suey?
- Igen? – megállok egy pillanatra, és felmérem a terepet.
- Szeretlek.
- Én is, öcsisajt – mondom, és futok tovább.

Nem telik el félóránál több, és már Daze lakásánál vagyunk. Ez amolyan alternatív szálláshelyként szokott működni a tagok számára, mivel ez a csaj az egyetlen, akinek rendes munkája és személyazonossága van köztünk, azaz ő nincs nyilvántartásba véve, mint terrorista.
Újabb félóra, és már azon vagyok, hogy felfogjam mindazt, amit Daze mondott. Holnap felszáll egy űrhajó, és el tudja intézni, hogy rajta legyünk. Remek. Hagyjunk itt mindent, és talán új életet kezdhetünk, ami vagy jobb vagy rosszabb lesz, mint ez. Remélem, Daze nem haragszik meg, hogy nem bontok örömömben pezsgőt. Helyette inkább lehúzom a flaskám tartalmának a felét, és elfogadom az ajánlatát.
- Hallod, öcsi? Utazunk.