Egy vámpír élete- X.

-Ha megszaporáznád a lépteid, talán még oda is érnénk a bevásárló központba!- pirítottam rá Eric-re.
Ígéretemhez híven elvittem vásárolni valami ruhafélét a számára, s ő készségesen hajlott is rá. Vagy talán csak nem merte megmondani valóbani akaratát. Mint írtam már az előző fejezetben, kicsit furcsán reagált rá, hogy be akartam jelentetni a hercegnél.
-És ki is a herceg itt jelenleg?- kérdezte ruhapróba közben, a paraván mögül.
-Ha jól tudom, Nathaniel Greenad. Nem volt nehéz időpontot egyeztetnem, de bevallom kicsit furcsa a fickó.
-Értem- mondta közömbös hangnemben.- Nos? Mi a véleményed?- lépett elő, s fordult meg.
-Nem rossz, tetszik?- kérdeztem, miközben felmértem ízlésének szerénységét: farmer, hozzá pedig egy fekete póló. -Hiszen ez szakasztott olyan, mint amilyet viseltél!- mondtam csodálkozva.- Persze, de ez egy kicsikét új és tisztább. Tudod, nem nagyon, csak egy icipicit.
-Gondot jelent?- kérdezte őszinte csalódottsággal.
-Nem, természetesen gond egy szál se, csak csodálkoztam. Na, de most már tényleg menjünk, mert be vagyunk jelentve 10 órára.

Megint egy kicsit meghúzta a száját. Mi a fene lehet itt a háttérben? Majd csak kiderül.....
Kifizettük a ruhákat, majd a lehető leggyorsabb repülési sebességbe kapcsolva indultunk el a székhely felé. (Elgondolkodtam közben, hogy milyen hasznos is ez a repülési lehetőség, régen nem is használtam ilyen sokat.)
Gyönyörű és egyben titokzatos is volt maga a hely. Leginkább egy 17. századbeli skót kastélyra emlékeztetett. A zöldövezetben épült fel, távolabb a sűrűn lakott részektől. Erdő övezte, s „áthatolhatatlan” kerítés védte az idegenektől.
-Sokan vagyunk ma este, úgy látom- nyugtáztam a kapun átlépve a parkoló autókat látva.
-Igazolást kérek kisasszony!- állított meg az őrkunyhóból kilépő férfi.
-Ez csak természetes- villantottam ki a nyakláncomon függő Ventrue klán jelet.
-Rendben van. És Ön?- nézett Eric-re.
-Velem van. A herceghez jöttünk, előre bejelentve.
-Ez esetben kövessenek.
-Ugyan, magam is odatalálok a bejárathoz, nem kell nekem díszkíséret.
-De a hercegnek......
-A hercegnek csak ne legyen egy rossz szava sem erre. Inkább védje a kaput!
-Igen is, kisasszony.
-Úgy legyen.
Pár métert elhaladva Eric izgatottan lépett mellém, s elkezdte sorolni, hogy ő csak pislogott a párbeszédünkön, meg hogy nem félek-e a herceg kérésének áthágásától.
-Miért kellene? Egész életemben szolgálom feljebbvalóim, ennyi lazaságot én is megérdemlek, avagy nem?

Választ nem kívántam rá kapni, mert ha az nem nekem tetsző lett volna, lerombolta volna az egóm a sárga földig.
A vaskos bejárati ajtóhoz érve megragadtam a rajta lógó aranyoroszlán (ezt azért megkérdőjelezném) szájában függő karikát, s 3 hatalmas ütést mértem vele az ajtóra. Semmi válasz. Még egyszer megismételtem, de erre már hála az égnek, jött is valaki.
-Szép jó napot kívánok Jenna kisasszony- mondta illendően az ajtót nyitó.
-Viszont kívánom. A herceghez jöttem, kérem, vezessen elé- mondtam határozottan.
Az ajtón beljebb kerülve nem sok újdonság fogadott engem, nem úgy, mint Eric-et. Neki természetesen új volt a hatalmas hall, a közepéről az emeletre vezető fa lépcsősor, a korai korokból származó festmények, antik bútorok, és az a rengeteg terem, amin keresztül mentünk. Elvétve láttam párvámpírt, akik ismerősebb arcok voltak számomra, mígnem elértünk egy nagy báli teremhez.
-És most sprint!- súgtam oda Eric-nek, s megszaporáztam lépteim, de...
-Jenna! Skacok, itt van Jenna!- ordította egy hang hatalmas lelkesedéssel.
-Na, lebuktam.
-Jenna, hát nem is üdvözlöd régi cimboráidat?- rohant oda hozzám Elementin, aki már jócskán a hangulat tetőfokán volt.
-Mi, én ilyet kihagyni? Így ismersz te engem?- néztem rá bűnbánóan.
-Dehogy is, épp ellenkezőleg! Nálad udvariasabb, szeretetreméltóbb- ezeknél a szavaknál kicsit kihúztam magam,- nem ismerek. Hol is vannak a többiek? Hé, Dave, Nick gyertek már ide!
-Ne, ne, ne! Nem kell idehívnod őket is- mondtam mentve, ami menthető.- Sietős a dolgom.
-De ugye- hajolt közel hozzám, mint a legnagyobb bizalmas a másikhoz- visszajössz inni pár kortyot a régi szép idők emlékére?
-Hát persze- veregettem meg a vállát, de igazából csak az alkoholos lehelet keltette szédülést akartam kiküszöbölni.

-Elnézést, hogy megzavarom beszélgetésüket, de kisasszony....
-Ó, hogy elrepült az idő.....lám, lám mennem kell- s már hátra se nézve loholtam a komornyik után.
-Te aztán szívélyes vagy- mondta Eric kicsit csalódottan.
-Ha az illető bűzlik az alkoholtól, ha rám akaszkodik, ha a világon minden embernek elordítja, hogy mi a nevem és, ha nem lehet le rázni, akkor....... valóban- foglaltam össze.
Egy morgás jelezte, hogy a választ ugyan elfogadták, de nem volt túl meggyőző.
Utunk felvezetett az első emeletre, ahol több kanyargás után végül megállapodtunk egy ajtónál.
-Itt várjanak, kérem.
-Rendben.
Ezzel a komornyik bekopogott, majd belépett a szobába. Közölte jöttünket, s már intett is, hogy be fáradhatunk, de hirtelen egy hang hozzátette:
-Csak Jenna jöjjön be.

A szemem sarkából láttam, hogy Eric kíváncsian rám nézett, de én csak összevonva a szemöldökömet az ajtóra meredve elindultam. Bent a komornyik meghajolt, majd helyét átadva nekem kisietett a szobából.
Szépen berendezett helyre kísértek be, mi tagadás. Királyi lakosztály- mondhatnám így is. A falakon régi festmények függtek, oldalt egy kandallóban ropogtak az égő fahasábok, fényük betöltötte az egész szobát. Szemben velem egy tölgyfaasztal állt, rajta könyvek, papírkupacok rendezve, lefűzve. A szoba másik oldalán ablakok voltak, melyek a belső udvarra néztek, s azok egyikén bámult ki Nathaniel.
-Szervusz Jenna. Már vártalak-mondta, de nem nézett rám.
-Igen, én is valahogy így vagyok ezzel, de nem teljesen értem fogadásod.
-Mit nem értesz rajta?- bámult továbbra is ki az ablakon.
-Megmondtam, hogy egy vámpírt hozok bejelentésre hozzád, jó lenne, ha behív...
-Ennyire nem kellene ragaszkodnod a hagyományokhoz, de ha már így akarod.......legyen, nem bánom. De szívesebben elviseltem volna, ha egyedül jössz.
-Itt fejezd be.
-Kár, még bele sem lendültem igazán- fordult mostmár végre felém, s szemében furcsa csillogást véltem felfedezni.
-De, hogy ne vesszen kárba jöttöm- tereltem gyorsan a szót,- elmennék a Könyvek Házába.
-Felőlem rendben van, de hasznosabban is eltölthetnénk az időt- lépkedett nagyon lassan felém.
-Azt hittem ezt már megmondtam neked: csak barátként tudok rád tekinteni.
-Én viszont ennél többre is tartalak téged- állt meg előttem, s két karját az ajtóra támasztva bekerített.
-Hagyj békén!
-Ha békén hagynálak, félek, hogy megölnélek még.....
Elkerekedtek a szemeim.
-Ezt hogy érted?
-Mondjuk úgy, rád állítanék valakit, aki lépten-nyomon végezni akarna veled.
-Mi értelme volna?
-Tudd meg, előbb látlak halva, mint más karjaiban!
A hideg rémület végig futott a testemen, de erőt véve magamon ellöktem Nathaniel-t, s kirohantam a szobából.

Úgy becsaptam magam után az ajtót, hogy valósággal megremegtek a falak. Hátrálni kezdtem, mint aki fél az ajtótól, s szinte ziháltam idegességemben. Eric köpni-nyelni nem tudott a produkcióm láttán, de miután látta, hogy valami nagy baj történhetett, odahajolt hozzám, s megkérdezte:
-Jól vagy?
-Eric............Eric..........menjünk le innen az emeletről kérlek-hebegtem, s már rángattam is a karjánál fogva.
-Jó, jó, de mi bajod?- kérdezte szegényke kétségbeesve.
-Majd elmondom, csak menjünk már- vonszoltam le a lépcsőn.
A lépcsőfordulóban jártunk már, amikor egy hang megtorpantott minket:
-Ne feledd Jenna: a játszmánk, mihelyt visszaérsz a Könyvek Házából elkezdődik- mosolygott gúnyosan.
Tovább akartam menni, minél előbb dolgom végére érni, de újra jött a hideg gúny:
-Ja, igen......elfelejtettem említeni, hogy egyedül mehetsz csak a Házba.
A hideg kirázott ettől az eszelős, beteges vámpírtól.
-Megkérem addig a mélyen tisztelt Eric úrfit, hogy csatlakozzon a többi vámpírhoz- ezzel őrök léptek elő, s eltessékelve mellőlem elvezették. Hátrafordult, hogy ellenkezzen-e, de intettem neki, hogy hagyja, hadd vezessék csak el.

Hosszan néztem Eric után újból, majd indulás előtt még felnéztem a lépcsősor tetejére. Nathaniel még mindig ott állt, s mosolyogva figyelt engem. Tekintete átható, fagyos és gúnyos volt. A szívemig elért. Nem tétováztam hát, elindultam ki a házból a már ismert úton.
Időközben már az éjleple egyre sűrűbb lett a tájon, koromfeketébe öltöztetve mindent. Fújt a szél is, sokkal erősebben az eddigieknél. Összébbvontam magamon a kabátot, s úgy indultam el az emberi lény számára félelmetes úton. Miért illetem ezzel a szóval? Nos, a szűk kis beton út, ami egy rövid időn belül földessé válik egy sűrű erdő közepére vezet. Itt építették fel ugyanis elődeim a Könyvek Házát, ami minden könyvet birtokolt, ami a vámpírok nemzetségével, kultúrájával, eredetével, törvényeivel foglalkozott.
Józan eszű nem ment volna ilyen helyzetben, mint az enyém is egyedül oda, de muszály volt találnom valamit, amivel véget tudnék vetni ennek az őrületnek, ami még csak most született meg.

A cipőm kopogása egy idő után valóban megszűnt, jelezve, hogy elhagytam a beton utat. Az erősen fújó szél a fák között megszűnt, könnyedén tudtam haladni. De egyre beljebb érve a sűrűbe félelmem, melyet eddig alig érzékeltem újjászületve erősödött bennem. Minden egyes zaj hallatán összerezzentem, s megfordulva pásztáztam végig mindent. Nyugodtan tapasztaltam azonban, hogy nem üldöz senki sem. Egyelőre. Ráadásul még az ,,egyezmény” is úgy hallatszódott, hogy addig nem támadnak meg, míg vissza nem értem. Ha el is hittem volna ezt, nem lett volna gondom, úgy hiszem. De minden arra engedett következtetni, hogy itt bizony baj készülődik: a sötét; az a sejtelmes csönd, ami viharok és egyáltalán is minden rosszat megelőz. Végtére is épen érkeztem meg az első látásra torony nélküli kolostornak tetsző épület bejáratához.

Az ajtaja különleges mintázatot kapott, egy embert lenyűgözött volna a mesterien megmunkált csoda. Ám engem jelen pillanatban nem. A kilincs alatt egy gazdagon díszített, forgatható korong volt található. Ennek szélén különböző, szinte már giccsesen díszített betűk szerepeltek, melyek kidomborodtak a sima felületből. Névszerint a következők voltak: T; B; V; M; N; G; Tr; L; Tz; R; S; Gi; A (*). A vámpír-klánokat jelölték.
A megfelelő betűhöz fordítottam a súlyos korongot, vagyis a V betűhöz, s ekkor a betű-dombormű megfordult. Másik felében egy mélyedés lett látható, méghozzá egy jogar alakú. Ide kellett beillesztenem a nyakékemet, s már ki is tárult az ajtó. Belépés előtt gondosan körbe néztem, nincs-e valaki a hátam mögött, s bementem.

Sötét és dohos szag fogadott engem, ám imádtam ide járni, mert a helynek volt egy különleges varázsa, talán azért, mert maga is kívül-belül különleges volt. Az ajtó után egy faragott korlát volt vízszintesen elhelyezve, mely közepénél lehetett lejutni a könyvesekhez. A könyvespolcokat magukba foglaló polcok ugyanis hihetetlenül magasak voltak, s nem sorokban, hanem különös módon felülről négyzetet alkotva voltak összetolva. Minden könyves polc tehát ilyen elrendezésben feküdt, a tömbök között pedig utcácskák vezettek. A terem közepén egy kis részen pedig hat asztal volt elhelyezve székekkel, ott lehetett elmerülni a tudományokban.

Magam után becsukva az ajtót már biztonságban éreztem magam valamennyire. El is indultam kutató utamra, s szinte már rohanva néztem át a könyvek gerincét. Sehol nem találtam azonban semmi érdemleges dolgot és ez jócskán elkeserített engem. Nem létezett, hogy nem írtak semmit sem ilyen furcsa helyzetekről, vagy valamit a törvénygyűjteményben.
Nem sokára azonban találtam valamit. Valamit, ami hasonlatos (de csupán kb. 100 oldalas) az Illemkódexhez, s érdekes dolgokat írtak benne. Hosszas lapozgatás után észrevettem egy bekezdést, ami a következőket tartalmazta: ,,Kijelentetik, hogy valamennyi város elöljárói- hercegek, helytartók, kormányzók- leváltassanak, mihelyt munkájukat nem az előírtaknak megfelelően végzik, a hagyományok és törvények eltiprására, semmibevételére.”
-Nos, úgy látom jól állok- nyugtáztam magamban, s rögtön tovább olvastam: ,,Ha ezen elöljáró nem hajlandó a törvénynek eleget tenni, avagy a bizonyítékok megsemmisítése, a tanúk elhallgattatása megtörténik, az elnök jóváhagyása nélkül törvényszegést hajtott végre, s az illető azonnali hatállyal kivégeztetik a büntetés mértékével egységesen.”

Nem haboztam hát, s a belső zsebembe mélyesztettem a könyvet. Ez lehet a vádjaim egyik alappillére. Indulásra készen kiléptem az addigi tartózkodási helyemről a fő utcácskára, amikor hirtelen a messze mögöttem levő könyves polcból kiesett pár darab könyv. Megdermedve álltam, s alig merve hátrapillantottam. Nem láttam mögöttem senki mást csak a lehullott könyveket. Minden érzékemmel figyelni kezdtem, hátha megérzek valamit. Vagy valakit. Semmi nesz nem törte meg a feszült csendet, lépések zaja sem hallatszódott, csupán a lélegzetvételem hallottam.
-Most mi tévő legyek?- kérdeztem tanácstalanul magam.
Legszívesebben elfutottam volna, de eszembe jutottak Marius szavai: ,,Halottak vagyunk ugyan, de lehetőséget kaptunk, hogy élhessünk. Halhatatlanok vagyunk, s lehetőséget kaptunk, hogy életet adhassunk. Kárhozottak vagyunk, s lehetőséget kaptunk, hogy visszatérjünk oda, ahonnan kiszakítottak minket. Vagyis a halálba. Ne feledd soha gyermekem: esendők vagyunk, s korunk vége eljön majd. Az már más kérdés, ez mikor jön el.”

Erőt vettem magamon, s lassan visszaindultam. Lassan, óvatosan, csak arra összpontosítottam, hogy elérjek élve a könyvekig. Csak őket néztem, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy a tőlem jobbra a tömbök végén valaki elsuhan. Összerezzentem, de nem álltam meg. Tudtam, hogy szembe kell néznem azzal, aki vadászik rám, bármi illetőleg bárki is legyen az. Egyre közelebb kerültem a könyvekhez, de elérésük előtt óvatosan kiemeltem a kabátzsebemből a nyílpuskámat, odaérve körbepillantottam. Pontosan az olvasó asztaloknál álltam meg, s miután nem láttam senkit lehajoltam a könyvekhez. Mindegyiken vércseppek voltak. Egy kósza gondola a fejembe ötlött, s hogy megbizonyosodjak igazamról, felemeltem a legfelső könyvet. Óvatosan tartottam, hogy a még be nem szívódott vér ne csöpögjön le, s a számhoz emelve megnyaltam. Amilyen lassan tettem meg ezt a műveletet, olyan gyorsan is dobtam el a könyvet, mert a vér nem volt másé, mint: ERIC-É!

Ebben a percben kirúgták a kezemből a nyílpuskát, s én magam pedig a padlón csúsztam több méteren keresztül. Időm sem volt feleszmélni, újra támadásba lendült bérenc, s ezúttal egy tőrrel akart odaszegezni a padlóhoz. Gyorsan talpra ugrottam, s döfésre emelt kezét megfogva próbáltam kicsavarni a kést. Azonban hihetetlen ellenállást tanúsított, s ahelyett, hogy megtudtam volna állítani, szélsebesen elkezdett a fal felé tolni maga előtt, neki is préselt egész testével, s alig jutottam levegőhöz. Továbbra is fogtam a tőrt tartó kezét, s közben a másikat is megpróbáltam lefoglalni. Egy hirtelen lökéstől ugyan sikerült kicsapnom a kezéből a tört, de én is megszenvedtem az árát: a csuklómra kulcsolta az ujjait, s elkezdte hátra feszíteni. Képtelen voltam ellenállni, s csak éles, mindent felülmúló fájdalom jelezte: eltört a csuklóm. Felordítottam fájdalmamban, s ő kihasználva gyengeségemet egyszerűen a falnak dobott, mint egy rongylabdát. A bejárati ajtónak dobott, így reménykedve felpattantam, amennyire gyorsan csak tudtam, s kirohantam a szabadba.

Arcomba csapott az eső, mivel időközben vihar kerekedett, de dacolva vele futásnak eredtem. A sáros úton a lábam néhol meg-megcsúszott, de nem tudtam mást csinálni, csak futottam és futottam. A hideg és a fájdalom elémelyített, érzékeimet letompította, de foggal, körömmel küzdöttem az életemért. Nem tudtam pontosan, hogy merre is lehet az üldözőm, ezért hátra néztem, de az eső sűrű függönyén sokat nem láttam. Visszafordulásomkor muszály volt megállnom egy fa terebélyes lombjánál, mert már képtelen lettem volna bármit is tenni.
-Szia cicus!- fordult ki üldözőm az előttem lévő fa mögül, s máris a hátam mögötti fának nyomott.

Esélyét nem láttam az ellenkezésnek, de a még épen maradt kezemmel megkíséreltem eltolni a fejét. Ő persze könnyedén elfordította a fejem, s ajkait a nyakamra tapasztotta. Éles fájdalom tört rám, de már alig éreztem valamit belőle, mivel kiszenvedtem eddigi kínlódásom alatt. Kezem egyre erőtlenebbé vált, s már erőm se volt arra, hogy a fejét eltoljam. A grabancát sem voltam már képes karmolni, teljesen lebénultam, s megérezve ezt átölelt, nehogy belém törjön a foga. Pár másodperc múlva már a hűvös avarban feküdtünk, s még mindig itta belőlem az életet jelentő nedűt. Hideg teste fokozatosan melegedett, mellkasában megdobbant a szíve, de utána már többet nem. Teljesen átvette tőlem az életet, míg én halottá váltam. Kezem, melyre ráomlott angyalszőke hajának vége lecsúszott a hideg és vizes bőrkabátjáról, egyenesen le a földre.
Dolga végeztével kiemelte bőrömből szemfogait, s a fejem mellé lehajtva fejét mély levegőket vett, minden bizonnyal kifárasztotta a harc és az izgalom egyvelege. Majd rám nézett, s az arcomba csapódott hajfürtöket eltűrte. Így láttam meg azt a zöld szempárt, mely az örök sötétségben is mutatta számomra a fényt és a reményt az életre.


(*)= a rövidítések a következő klánokat tartalmazzák: Toreador, Brujah, Ventrue, Malkavita, Nosferatu, Gangrel, Tremere, Lasombra, Tzimisce, Ravnos, Setita, Giovanni, Asszamita.