Egy új élet küszöbén

Nem akarom, de mégis…
Hullnak, mint ősszel a falevelek…
Ők sem akarják, de ez a természet rendje, s ők hiába tiltakoznak…
Én is tiltakoznék, de ez a megfogalmazhatatlan érzés most erősebb nálam…
Nem tudom abbahagyni…
Sírok, egész testem remeg, szinte görcsösen húzlak magamhoz…
Könnyeim csak peregnek, majd meghalnak édes ajkadon…
Érzem, hogy szeretsz…
Átölelsz, és már szinte iszod a könnyeimet…
Tudom, hogy Neked sem esik jól, tudom, hogy nem akarsz sírni látni, de nem tudok megálljt parancsolni a belőlem kiszakadó fájdalomnak…
Nem érdekel, hogy körülöttem táncol mindenki, hogy villognak a fények…

Talán örülök is, hogy szinte süketítő a zene, így legalább nem hallod annyira, ahogy zokogok…
Nem akarom, hogy gyengének láss…
De talán nem is érzem magam annak…
Nem akkor vagyok erős, ha visszatartom a könnyeimet és magamba zárom a fájdalmat, hanem akkor, ha megteszem azt, amit sokan talán nem tennének meg…
Hogy vállalják a felelősséget, hogy nemet mondanak, hogy ellenszegülnek, hogy nem hajtanak fejet, hanem felvállalják az érzéseiket, a gondolataikat, az elveiket, a céljaikat…
És kitartanak mellettük…
Még akkor is, ha szinte egyedül maradnak…
Magukra maradnak az álmaikkal, amik a világot jelentik számukra…
Én megtettem…
És remegtem, amikor veszekedtem…
Amikor hátat fordítottam és leültem a padkára, sírtam… Sőt, talán bőgtem…
És gombóc volt a torkomban, amikor azok a pillantások lyukacsosra szurkálták a lelkem…
Ordítani tudtam volna, amikor azok a szavak tőrként hasítottak a szívembe…
Millió néma sikoly hagyta el lelkem…

Próbáltam „jó” lenni, de nekik semmi sem elég jó…
Próbáltam megfelelni, de nekik nem lehet…
Próbáltam megbeszélni, de velük nem lehet…
Halkan, óvatosan, kedvesen, hangosabban, céltudatosabban, de csak lekezelő, semmibevevő válaszokat kaptam…
Próbáltam elmondani a terveimet, a céljaimat, és mi volt a válasz?
„- Én már csak nevetni tudok rajtad!”
Ez volt az a mondat, ami édesanyám által megforgatta a szívemben azt a bizonyos tőrt…
Ez az a mondat, amit sohasem fogok tudni megbocsátani…
Soha…
„Nevelőapám” 12 éve szította bennem az ellenállás tüzét, amit próbáltam csak parázsként kezelni, de már nem bírtam tovább…
Fellobbant a láng, de olyan erővel, amilyenre ők sohasem gondoltak volna…
Nem hitték, hogy képes leszek rá…
Nem feltételezték rólam, hogy lesz hozzá elég merszem…

Engem már nem fog egy ilyen férfi sakkban tartani…
Nem fog zsarolni, mint az anyámat…
Nem emel rám kezet, mint annyiszor…
Nem! Soha többé! Elég volt!
Ha én nem teszem meg, senki sem fogja megtenni helyettem…
Az én életem…
Nekem kell a kezembe venni…
Azt hiszem, komolyodtam annyit ez alatt az egy év alatt, hogy a sarkamra tudjak állni, és azt mondjam, hogy márpedig nem fognak beskatulyázni…
Nem fogják megmondani nekem, hogy mit csináljak…
Nem fogják minden lépésemet ellenőrizni…
Az én életem…
Nem hagyom, hogy lenézzenek, hogy lebecsüljenek, mint sok éven át…
Semmivel sem vagyok rosszabb, kevesebb, mint bárki más, egy „ilyennél” pedig végképp többre tartom magam…
„- Milyen ember az, aki megveri a feleségét?” – kérdezte műfaterom anno, s meg is válaszolta: „- Szar!”
Ez így szép és jó, csak volt egy aprócska baj: meg is mutatta, hogy milyen is valójában…
Nemegyszer remegő kézzel ettem a levest, csukott szemmel emeltem a számhoz a kanalat, mert már vártam a következőt…
Volt, hogy nem tudtam, hogy az ételtől vagy a sírástól fuldoklok-e jobban…
Mennyit fájt a fejem…
Gyűlölöm az agresszív embereket…
Nem értem, hogy miért jó még egyszer belerúgni a konyhaasztal mellett a saját vizeletében fekvő lányba…
A felesége lányába, aki megetette, tisztába tette a fiát…
Azt az elkényeztetett kölyköt…
Mindennek ellenére a mai napig szeretem az öcsémet…
Pedig rengeteget kaptam miatta…
Bármilyen apróságért…
De nem ő tehet arról, hogy ilyenné nevelte, vagyis inkább nem nevelte az apja…
Mert amit ő művelt velem, és művel a kissráccal, az minden, csak nem nevelés…
Én szó szerint a mostohalánya voltam, ő és az öcsém pedig mindenek felett…

A második anyja voltam…
Jól tanultam…
De ez „természetes”…
Hiszen mindenki osztályelső, és neveli az öccsét…
De semmire sem voltam jó…
Engem majd mindenhol ki fognak röhögni…
Én mindent elrontok…
Az én munkámat mégcsak megnézni sem érdemes…
Engem mindenhonnan ki fognak rúgni…
Engem mindenhol ki fognak közösíteni…
Ezt kaptam, éveket, melyek bővelkedtek a hasonló stílusú önbizalom-építésben, nevelésben, bíztatásban…

Amit olvasol, egy 20éves lány gondolatai…
Aki a tanulásba menekült…
Aki fellélegzett, amikor elkerült otthonról, és egyetemista, kollégista lett…
Aki élt egy kicsit…
Aki sokat hibázott…
És aki tanult a hibáiból…
Ez alatt az egy év alatt rengeteget változtam…
Komolyodtam…
Nagyon sokat…
Magabiztosabb lettem, és céltudatosabb…
Az élet sohasem bánt velem kesztyűs kézzel…
Kaptam tőle egy olyan „nevelőapát”, amilyet senkinek sem kívánok…
Aki a mai napig semmibe vesz, és alárendelt valaminek tart…
Talán nem is nevezne embernek…
De már nem érdekel…
A múlt millió fájó sebét magammal cipelem, de ez már egy új élet…
Amikor otthon nagyon elviselhetetlen volt a légkör, Rád gondoltam…
Arra, hogy mit fogok elérni az életben…
A terveimre, a céljaimra, az álmaimra…
Azokra az álmokra, amik elég erőt adtak ahhoz, hogy felálljak, leporoljam magamról az elmúlt évek szenvedéseit, és továbblépjek…

Magam mögött akarom hagyni az átélt kínokat, és a saját életemet fogom élni…
Szeged helyett Pest, tanulás helyett most egy évig munka vár rám, de…
…boldog leszek…
Végre…
És nem a fájdalom könnycseppjeit fogod lecsókolni az arcomról…
Te vagy talán az egyetlen a régi életemből, aki az új életem része vagy…
Te vagy az új élet…
Miattad…
Érted…
Veled…
Az új életem…
Az új életünk…
A vágyaink, a céljaink, az álmaink…
Amik teljesülni fognak…
Amiket el fogunk érni…
Amiket valóra fogunk váltani…
Együtt…
Te és én…
Mert összetartozunk…