Egy rossz lány naplójegyzetei 2

„A lázadó
 
Ostorfák alatt ülünk. Barátaim szétszéledtek. Van, aki már berúgott, és most a füvön fekve próbál nem maga alá hányni, mások pedig elmentek valaki mással. Hárman maradtunk. Márk pofázik, én hallgatom, M. pedig feltételezhetően azon agyal, hogy a barátnőjét az épületek mögött valaki éppen dugja. Ez amolyan nyílt titok. Ha Márk nem pofázna annyit, talán még hallani is lehetne a mű-nyögéseket.
Tudom, pontosan tudom, hogy mit csinálnak. Szemem előtt sajnos akaratlanul is peregnek a képkockák, mert Márk is erről beszél, és nem veszi észre, hogy M. már kezd kiborulni. Előtte a sör egyre jobban fogy. Szerencsétlen, nem tudja, mit tegyen. Én mondom neki, hogy a helyében odamennék, és mindkettőnek lebasznék két emberséges pofont. De M. talán gyáva, talán… nem tudom.
Kézen fog, és azzal egyáltalán nem törődik, hogy Márk szája tátva marad. Megyünk. Hová? És minek? Istenem, hát megint.
A teste világít az éjben. Látom. Megérinthetem. Nem akarom. Ez nem az enyém, ehhez nincs jogom. Dehogynem. Van! Minden kell. Ő is.
Nem veszít időt az előjátékkal. Nem óvatos. Tudja, mit kell tennie, és teszi is, én meg várok, mikor jön már a katarzis? Nem jön. Még mindig nem. De talán, ha eljátszanám, hogy jó… Igen, neki tetszett, de az én katartikus élményem megint elmaradt. Megint nem élveztem, csak eljátszottam azt, amit még meg sem tapasztaltam.
Márk kérdez. Válaszolok. Elmesélek mindent, de úgy, ahogy hallani akarja. Hazudok? Na és? Százezren hazudják ugyanazt. Egy hazugság nem hazugság.
 
M. és én titokban hetente többször is lefekszünk egymással. Én minden alkalommal úgy indulok neki, hogy hátha majd most jön a katarzis, talán a parkban, talán a régi vágóhídnál, vagy a szobámban, vagy az erdőben. Aztán mégse. Talán a titok miatt. Mert titkolni kell, a szüleim nem hagynák, hogy bármi közöm legyen hozzá, vagy neki hozzám. Nem. Azt már nem. A legrosszabb pedig az, hogy kezdem megszeretni. Hogy mit szeretek benne, azt nem tudnám megmondani. Jól érzem magam vele. Néha azt hiszem, ő is így van ezzel, de aztán rájövök, hogy nyáron ennek úgyis vége lesz.
Mondanám, hogy nem, nem adom! Hiszen ha a közelemben van, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzám, ezt már észrevettem. Ki tudom ezt használni könnyedén. Vagy hagyjam inkább, hadd menjen minden a maga útján?
 
Nyilvánosságra hoztuk a kapcsolatunkat, de épp a legrosszabbkor, amikor Inez és Irisz ismét lejöttek nyáron. Inez eddig csak szórakozott, hülyítette M.-t, de most, mikor megtudta, hogy együtt vagyunk, kiakadt. Szerintem bosszút esküdött. Legalább is pontosan úgy nézett rám.
Semmi sem változott. Ugyanazt csináljuk, mint eddig, és szinte ugyanolyan titokban, ahogy eddig. Részben teher számomra ez a kapcsolat. Otthon ez miatt haragszanak rám. Abbahagyni viszont nincs erőm. Kell valaki, aki mellettem van.
 
Aztán mégis elmúlt. Egyik percről a másikra ő lépett ki az életemből. Azt sem tudtam, mi a teendő ilyenkor. Csak hallgattam, amint Márk elmondja, hogy visszament Inezhez. Csak éppen engem nem értesített arról, hogy feleslegessé váltam. Két hónap. Ennyi volt a világ.
Persze, verseket írkáltam arról, hogy mennyire fáj a hiánya, de a sorok valahogy üresek maradtak. Csak én akartam, hogy fájjon.
Abba kell hagyni! Fel kell nőni! A férfiak ilyenek. Ugyanilyennek kell lenni, mint ők. Menni tovább rezzenéstelen arccal, nem törődve semmivel, senkivel. De lehetséges ez egyáltalán? Csak meg kell próbálni.
Nem nézek hátra. Ami mögöttem rekedt a múltban, az most már ott is fog maradni. Nem nyúlok az archívumhoz. Lázadok!
 
Három mókus szaladgál…
 
Este van. Ismerős ismeretlen támolyog felém a sötétben. A. Két éve ismertem meg. Úgy láttam róla, hogy jó szándékú ember, akit egy kicsit megtáncoltatott ugyan az élet, de egészen jól helyrejött, és tud normális lenni. Aztán fordultak a dolgok, ő eltűnt szem elől egy időre, és nem tudtuk, hol van. Most meg itt van. Bizonytalanul érzékelem. Az alkohol ködfelhője rám borul. Most tudnék csak jó novellákat írni!
Őt nem zavarják az emberek. Egyre csak szeretné leszedni rólam a ruhát, pedig több tízen vannak körülöttünk. Lehet, senki sem emlékezne rá, ha hagynám, hogy levetkőztessen, de inkább nem reszkírozok meg néhány kompromittáló mobilos képet, amivel később talán zsarolható lennék…
Félre megyek vele. Semmi. Túl részeg.
 
Sötét éjszaka van. Próbálkozunk. Egyre gyanúsabb, hogy itt valami gond lehet. Nem igazán működik. Na jó, próbáljunk mást. 69. Micsoda? Értem már. Nekem egész jó, és neki is, de csak rövid ideig. Mire helyzetet változtatnánk, már megint használhatatlan. Legszívesebben nevetnék. Jobb lett volna inkább sakkozni.
 
Újabb sikertelen kísérlet. Kezdek dühös lenni. Megpróbáltuk, nem ment. Mi ez? Velem van a baj? Nem hinném. Aztán valahogy mégis sikerül, nehezen, egyszer. Nem vesztegetem rá az időmet. Úgy látom, nála az ital a mérvadó. Minden más mellékes. Fontos az ingyen pia, lehet bármilyen pocsék is. Feladom. Ebből sem lesz már katarzis és nirvánaköd.
 
Fanni, áldjon meg az Isten, és áldja meg neked azt a napot, amikor engem A.-tól megszabadítottál azon a koncerten, ahová engem nem engedtek el! Halálom napjáig hálával fogok rád gondolni.”