Egy percnyi csend

Árnyak vették körül, bármerre nézett, mindenhonnan alaktalan rémek közeledtek felé. Szoknyájába bogáncs ragadt, fedetlen bokáját végigkaristolták a vadrózsabokrok tövisei, vére feketén csordogált bársonyos bőrén. A lány hangosan zihált, lábai alatt recsegtek a gallyak és a száraz falevelek.
Egy sötétségbe burkolódzó valami terült el előtte. Lehetett volna egy fatönk, vagy akár egy rém is. Nem volt ideje gondolkodni, lendületet vett és átugrotta. Abban a pillanatban mintha megállt volna az idő. Lepillantott, és rájött, hogy mi fekszik a földön; egy feltépett oldalú szarvastetem, semmibe meredő, halott tekintettel, kiontott belekkel, vérbe fagyva.
Az idő tovább haladt és a lány tompa puffanással földet ért. Lábai elgyengültek, egyszerűen nem bírt felállni. Remegő szívvel feküdt a döglött test mellett, ujjai a nyakában lévő medálra fonódtak. Sárga szemei kidülledtek, zavarodottan kereste a veszély forrását. Egy pillanatra mintha még látott volna egy elsuhanó foltot a bal szeme sarkából, de nem volt benne biztos. Összekuporodott és várt. Szíve őrülten zakatolt, minden izma kontrollálhatatlanul rángatózott, ujjai görcsösen kapaszkodtak az ezüstláncba. A hideg lassan átjárta testét, porcikái bizseregtek a dermesztő fagytól. Tompán érzékelte, hogy recsegő,szakadó hangot hall, mint amilyen hangot a kettéhasított selyem is ad, de nem érdekelte. Csak pihenni akart, hazamenni, megnyugodni, elégetni a fehér menyasszonyi ruháját és elfelejteni ezt a rossz álmot. Elfeledni a szertartást, a kopasz, hájas papot, a vigyorgó koszorúslányokat, az arc nélküli, lélektelen férjét, a menyegzői lakomát, a halott gyermeket a méhében, a hegeket a csuklóján, testvére kötélen himbálódzó alakját, anyja vörösre sírt szemeit, apja üvöltését és...
Az erdőben megnyúltak az árnyak és köd ereszkedett a tájra. A hajnal aranyszínű sugarai a földet pásztázták, nyughatatlanul keresték azt a fehér ruhás lányt, aki kar nélkül, széttépett torokkal feküdt egy fiatal szarvasbika mellett.