Egy lány Végzete - meg van írva a Sors?

Régen, mikor még új volt az idő homokórája, léteztek sárkányok, léteztek tündék, léteztek orkok, szörnyetegek, unikornisok, és létezett mindenféle bűvös faj. A lények egyensúlyban éltek, mindenki csak annyit vett el és adott amennyit kellett és lehetett. Ebben az időben mindenki boldog volt. De akkor jöttek az emberek… messziről hajóztak be Echnea csodás világába, hogy, mint egy kórság, elrontsanak mindent, ami eddig szép volt. Volt a halandók között egy Grogan nevű gonosz ember, ki úgy gondolta, hogy ez a boldog harmónia csak látszat, s az őrület ferde tükrében mindent fordítva látott. Ez az ember csapatokat toborzott, s megkezdte harcát a tündékkel. S akkor jött minden idők legnagyobb gondja. Grogan sereget toborzott, akiket Felkelőknek hívott. A Felkelők pusztítottak, és romboltak, tönkretettek mindent, ami addig jó volt a világon. A tündéknek állandóan menekülniük kellett, üldözték őket vérdíjért. Grogan pedig minden héten vérengzett, és kivégzéseket tartott. Az emberek, lények, és sárkányok pedig tűrtek. S a sárkányok, kik a leghamarabb érkeztek e földre, ők voltak a legbölcsebbek mind közül. Ők úgy gondolták, ideje létrehozni egy szövetséget. Volt egy elit csapat, amelyben tündék és sárkányok együtt harcoltak Grogan ellen. Született egy jóslat. A jóslat arról szólt, hogy eljő az ideje, lesz majd egy tünde-ember, ki egy sárkánnyal szövetségbe lépve legyőzi a Felkelőket és Grogant, és helyreállítja a békét Echnea-n. Ennyiről szólt a jóslat. Sem életkort, sem nemet, sem nevet, semmi utalást nem adott, csak találgatott az összes élőlénye a vidéknek. De akkor, egy éjjelen, Grogant méreggel itatták, pontosan holdtöltekor, egy forró augusztusi napon- s Grogan meghalt. Hanem lelkének, testének egy darabját itt hagyta. Utolsó szava ez volt: Visszatérek…

****************

Elanor felkelt a szalmán. Mindig itt aludt, egy szalmazsákon, a szobájában. Élvezte, ahogy a nap besüt a parasztházba. Nagyszüleivel egy kis farmon élt, nem messze egy Lothero nevű városkától. Elanor nem ismerte a szüleit. Amióta az eszét tudta, a nagyszülei nevelték, Katharine nagymama és Geoffrey nagypapa. Élete tizenhat évéből tizennégyet itt töltött, így ez volt az otthona mindig is. Ahogy a nagyszülei mesélték, az anyja egy gazdag birtokos felesége volt, az apja pedig egy lovag a király seregéből. Az anyja beleszeretett, s együtt megölték az apjával a férjet, ezért mikor Elanor megszületett, rábízták az anyja szüleire, ők meg elmenekültek. Selena, és Lord Backett…a szülei. És ő meg azt sem tudja élnek-e még.
Elanor a nagyszülei szerint az anyja szépségét örökölte, mely fekete, puha, derekáig érő egyenes hajában, méregzöld szemében, s fehér bőrében nyilvánult meg. Magas, vékony teremtés volt, törékenynek látszott, pedig nagyon is eleven volt. Sokat segített a veteményesben, sőt megtanult nyilazni, karddal harcolni egy városi barátjától. Így gyakran elment vadászni, s a legtöbb húst ő szerezte. Puhán, halkan tudott lépdelni, nem hallotta meg senki. Sőt, néha emberfeletti gyorsasággal ugrott, szaladt, futott. Erre csak nagyszülei tudták a magyarázatot. Ugyanis Elanor félig tünde volt, az apja miatt. Lord Backett tünde volt, de ezt gondosan titkolták a lány elől.

Egy napon Elanor mulatságba indult Lotheroba. Szép, májusi nap volt, és ma tartották az aratóünnepet. Elanor szép, világoszöld vászonruháját viselte, csinos fekete kiscsizmával, és úti köpönyegével. Geoffrey nagyapa egy kis tőrt is adott neki, hogy megvédhesse magát a bajban. A csizmába rejtette. Tűzött a nap, és Elanor egyre inkább csak vonszolta magát.
Egyedül ő haladt a poros országúton. Nem mozdult semmi, a szél is állt. Nagyon melege volt, és még egy fél mérföldre volt a város. „Jaj, miért is akartam ennyire eljönni! Maradtam volna otthon.” Gondolatait egy kis zaj állította meg. A fák közül jött, pontosan mellőle. Villámgyorsan előkapta tőrét,hevesen dobogó szívvel közeledett a fákhoz. A zaj megint hallatszott. Motozás…majd csend. Kaparászás… s megint csönd. Már a fák alatt lopakodott, és a zaj egyre közelebbről érkezett. Elanornak torkában dobogott a szíve. Megállt. A motozás pontosan mellőle hallatszott. És mostmár nem maradt abba, hanem folyamatosan hallatszott.

Lélegzett egy mélyet, és szétnyitotta a bokrokat, ahonnan a zaj jött. Meglepődött. Ki lényecskét látott, amint nyalogatta magáról a hártyát. Az állatka méregzöld színű volt, és pikkelyes, amelyek csak úgy sziporkáztak még az árnyékban is. A kis állat szeme is zöld volt, egy árnyalattal sötétebb, és okosan csillogott. Volt neki négy karmos lábacskája, és egy éles végű farka. Hirtelen megdermedt, belefúrta a szemét az Elanoréba. A lány megint megdermedt. A zöld teremtés vizsgálgatta, méregette. Majd mintha elmosolyodott volna. És kitárta a szárnyait. Mert voltak neki. Szárnyai. Vékony, meleg, száraz, eres kis szárnyai. De az egész állatka így is csak akkora volt, mint Elanor karja. A lány is elmosolyodott. Megértette. Ez egy kis sárkány. A sárkány most kimutatta hegyes kis fogait. Elanor elbűvölően aranyosnak találta. Veszedelmesen aranyosnak. Úgy döntött magával viszi. De hova vinné? A bálba? Oda nem viheti. Még elvennék. Nem, nem itt kell hogy hagyja. Azután, ha jön vissza elviszi magával, titokban. És felneveli. Bátor kis szíve repesett a gondolatra, hogy egy saját, titkos sárkánya lesz. De előbb biztonságba kell helyeznie. Nem hagyhatja, hogy baja essék.
De mit csináljon vele? Aztán úgy döntött, kis kunyhót ácsol neki, és egy kis darab szövettel odakötözi. De a szövetet elvetette. Szabad kis lélek. Hadd járkáljon. Csak nem esik baja.
Aztán közelített a kis sárkányhoz.

- Gyere! Nem foglak bántani! – A sárkány pedig odament. És a kezéhez érintette az orrát. Hirtelen erőhullám érte Elanort, és hátraesett, rázkódva. Rángatózott, mintha rohama lenne, és lihegve, sikoltozva vette a levegőt…De egy árnyék vetült föléje. Egy fiatal férfi hajolt fölé, és lefogta. A roham csillapodott. Elanor lenyugodott, és nagyokat lélegezett. Egy idegen férfi karjaiban feküdt. A férfi csodálkozva pillantott felé. Tolvaj, vagy utazó lehetett, mert szürke, csuklyás, foszlott köpönyeget viselt, alatta fekete inget zöld mellénnyel, és fekete bőrből készült nadrágot, fekete, térdig érő csizmával. Mélykék szeme volt, és csinos, jóvágású arca. Fekete és egyenes haja zilált volt. Belefúrta szemeit Elanor sötétzöld szemeibe, és a lány úgy érezte, olvas a gondolataiban. Hirtelen elfordította a fejét az idegen. A sárkányt nézte hatalmas szemekkel, aki óvatosan közeledett Elanor felé. Értelmes tekintete elárulta, hogy aggódik a lányért. Az ifjú ezen is megdöbbent. Elanort nézte megint, majd a sárkányt, csak úgy cikázott köztük a pillantása. Aztán megszólalt végre.

- Jól érzed magad? Nem fáj semmi? Mi baj?- Hangja gyöngéd volt, de mégis férfias. Elanor szíve egy kicsit hevesebben kezdett dobogni az aggódó szavak hallására. Elmosolyodott.
- Elanornak hívnak, és itt lakom, nem messze a falutól. Egy farmon.- Pillantása a sárkányra esett, aki érdeklődve figyelte a jelenetet. - Ez egy…egy…
- Sárkány.- bólintott az ifjú. - De hogy került ide? Te találtad? És..
- Kérlek hallgass végig. Elmondok mindent, csak ne vágj a szavamba. - azzal elmesélt mindent.

Az ifjú gondolkozva pillantott a távolba. – Nem viheted haza. Nem volna ott jó helye, és a nagyszüleid nem értenék meg. Tudod te, hogy most mit csináltál? Nem. Gondoltam. Te, Elanor, most szövetséget kötöttél egy sárkánnyal. Igen. Ti mostmár összetartoztok. Tudod, született egy jóslat, hogy lesz egy olyan fél-tünde, aki talál egy sárkányt, és ők legyőzik Grogant. És…azt is tudod, hogy Grogan halott. De vissza fog térni. Pontosan öt hónap van a visszatéréséig. Holdtöltekor visszatér, augusztus tizedikén, és ezt nem engedhetjük. A nevem William. És segítenem kell neked. Ne kérdezd honnan jöttem. Nem számít. Csak segíteni jöttem. Mert te vagy jelenleg az egyetlen Szövetséges. És csak te tudsz segíteni a világnak.
Tudsz járni?