Egy lány keserű életkezdete

Ez a sztori nem az én sztorim, de mintha csak én lennék. A lényem, a bennem élő szív egyetlen egy apró darabkája. Ami fontos mégis lényegtelen, csak nekem számít, míg más meghallgatná de meg nem hatná. . .
Egy nagyon fiatal lány életének nagy értelméről, szívéről, bizalmáról, szerelméről és mélységes mély csalódásáról szól! Egy fiúról; hogy hogyan lehet néhány röpke hónap alatt, az "angyalból" maga a megtestesült "ördög" és hogyan lényegült vissza egy jelentéktelen arcra.

Évekkel ezelőtt történt, és mégis mintha csak tegnap lett volna. Egyszerű volt mi sem egyszerűbb ennél, két ember megismerte egymást és megpróbáltak közös megegyezés alapján egymásnak élni és egymást érezni. Könnyen hangzik akárki szájából, mikor kijelenti "Összejöttem valakivel!" - szép is ez, jó is ez de senki ember fia, nem gondolt már rá csak később mekkora hódereje van ennek az aprócska kis mondatnak.
Nem volt köztük semmi gond, rajongva szerették egymás, még ki nem ismert lelkét. Néha tiportak csak egymásba, de még csak akaratlanul. Nem volt harag, gyűlölet és undor. Ők ezeket a szavakat nem ismerték, csak egymás szemétől, lelkétől megbűvölve éltek a szerelemnek nevezett mámorban.

Legalábbis a lány ezt hitte, mert ezt akarta hinni, nem mert belegondolni abba, vajon miért történnek a furcsaságok, miért hagyta ott a volt szerelmét a fiú, ha a lány szerette?! Vajon miért nem tudta a fiú megmagyarázni a konkrét okot, hogy miért is nem szerette igazán az előzőt?!
Miért sírt neki egy éjszaka, mikor nem tudott magáról, valakiről, aki nem volt addig a képben?! És miért történt az, hogy nem tudta elmondani mit is érez a lány iránt?!
Semmibe nem akart belegondolni, hagyta, hogy a káprázat, amelybe valaki belerángatta teljesen magával ragadja, és minden addigi furcsaságot eldobott, mert megtalálta az igaznak hittet.
Nem tudta, hogy hazugság, nem tudott semmit, csak érezte és érzékelte a hamis pillanatokat, de nem vont érte senkit felelősségre, mert nem hitte, hogy megteheti.
Később rájött, hogy nagy hibát követett el mikor hagyta a "naiv kép" kialakulását és ezen hibából, ment tönkre egy boldog élet kezdete!

Teltek a hónapok, a lány, ha észrevett is valamit, és ha meg is merte említeni, a fiú, okos magyarázattal elhűtötte a lány cseppnyi megingását. Ha nem is sikerült igazán elnyomnia a fiúnak a gyanakvást a lányra beszélte minden hibáját. Hónapokról hónapokra keseredett meg a szép kapcsolat.
Eltűnt a fiú szeméből a csillogás, némi tompa fény maradt a helyében de a lány továbbra is hinni akart a csodák meséjében.

Eltelt két év és szinte minden megváltozott, a fiú, már mosolyogni is képtelen volt, minden hang hamisan csengett és minden szava már valaki mához beszélt.
Nem történt semmi. Csak a lány élete megkeseredett, tudta, hogy menekülnie kéne, ha épp lélekkel akarja ezt túlélni, de szinte a fiú függője lett, mint másnak a kábszer, vagy a szex. Nem menekült, csak tűrt, mindinkább csak tűrt. Tudta jól, érezte, ha a fiút elveszíti azzal mindent veszt. Nem kockáztathatott, de azt már tudta, hogy a lépéseket ha megtehette volna; már elkésett!
A fiú egy hideg téli napon a lány elé állt, és közölte:" Nem kellesz tovább, mert értéktelen gyermek vagy csupán, kit szeretnem már lehetetlen!" - és elment.

Pokol. Ez volt a következő néhány nap. A világ ünnepbe öltözött, a szívekbe a karácsony szelleme költözött. A lány lelke csupán egy sima hófedte, rideg táj. Ez maradt a gyönyörök igazi kertje után.
Néhány nappal később nem bírta tovább. Nem hihette, hogy ennyivel végeszakadt élete legszebb álmának... és mégis!
Menekülni nem tudott, hát a szánalom az ami, egyetlen kapaszkodója maradt!
Könnyes szemmel, reményekkel teli szívvel indult a fiú felé!
Tisztán látta számra az egyetlen szépnek számító arcot, és nem láthatta még az árnyékban lapuló, hatalmas titkot!
A múlt ismételte meg önmagát és ismétli majd a végtelenségig és tovább. Megmagyarázhatatlan volt és számára, már a magyarázat is kevés lett volna a biztos életben maradáshoz.

Kilépett az árnyékból az arc... de nem a tükörképe volt. Ó, bár az lett volna! De egy tisztán, őszintén ragyogó, reményekkel teli szép női arc bukkant fel. A világ fordult egyet majd mégegyet, és ezzel a lány élete, az eddig oly megszokott hamis béke ezzel a semmibe foszlott.
Nem hitte volna, hogy valaha új élete lesz, mindentől mentes magányos élete. De megszokta már a sajnálkozó tekinteteket és elhiszi, hogy mindennek ez a rendje.
Mégsem lett független, mint azt annyira remélte, lassan egy év is eltelt és a fiú emléke, bár halványodott de nem tűnt el teljesen.

Kósza hírek csak, amiket néha hall, de szinte hihetetlenek tartja, hogy a fiút nem keserítette meg egy szép érzés elvesztése, ha egyáltalán valaha érezte. Azóta egy lány esett hálójának markába és ő is csak egy lesz az áldozatok sokaságából.
A lány mégsem gyűlöli ezt az arcot, sőt még talán meg is érti valahol. Nem más a fiú, mint egy megkeseredett harcos, ki küzd a saját démonaival, hogy egyszer nyugalmat kapjon. A lány most már csak szánakozón mosolyog, túlnőtte a fájdalmat és számára most ez a legbecsesebb dolog. Ő harcolt és jutalma mára a béke lett!
Nem irigy már a másikra, nem féltékeny és nem is dühös, mostmár csak halvány remény van benne, hogy ő talán mire "felnő" nem lesz mások kárára ennyire megkeseredve!