Egy ismerkedés

Vakító napsütés, forróság, fakó kék ég, és szürkészöld növényzet. Minden fakó, de valahogy mégsem lehangoló. Ez csak a hetek óta tartó kánikula egyenes következménye. Kihalt az utca. Csendesen halkul el lépéseinek zaja, ahogyan távolodik. Máskor ilyenkor majd minden ház előtt kint ültek az asszonyok, hogy megbeszéljék a múltat, a jelent és a jövőt, sokszor megszínesítve is akár. Pletykáznak, ahogy a férfiak mondják. Azért néha mégis közéjük vegyülve, maguk sem vetik meg az efféle szórakozást. Túl meleg van, majd később biztosan kikerülnek a kispadok az utcára, csak várni kell, míg picit alábbhagy a meleg. Vasárnap délután a cseppnyi faluban.

Jó volt itt. Jó volt újra látni a gyerekkori barátokat, a rég nem látott arcokat. Maradna is szívesen, de muszáj menni, holnap dolgozni kell. Így is tovább maradt egy nappal. Pedig nem is nagyon volt kedve utazni, mikor a nagyi felhívta, hogy látogassa már meg ugyan, olyan rég járt erre. Persze az is lehet, hogy csak a meleg miatt nem volt kedve kimozdulni otthonról, hisz csaknem három óra az út, és közben még át is kell szállni. Aztán mégis erőt vett magán, és igent mondott. Imádta a nagyit. Így kért két nap szabit, és leutazott. Jól telt a hosszúra sikeredett hétvége. Nagyanyó kényeztette, sütött-főzött a nagy csavargó, városban megbújó unokájának. Hiába, a nagymamik már csak ilyenek. Este be akart menni a presszóba, a helyi központba, hogy találkozzon pár régi baráttal, de nem volt rá szükség. A hely nem tagadta meg önmagát. Gyorsabban szállt a hír, mint a gondolat. Alig csomagolt ki, és evett pár falatot, máris ott volt az egyik régi játszótárs, hogy hallotta itthon van. Kiültek az árokpartra, mint anno gyerekkorukban, és emlékeket idéztek, óriási kacagásokkal fűszerezve. Két órán belül együtt volt a régi brancs. Onnantól aztán könnyesre nevették magukat a régi sztorikon. Három nap mennyország...

Idáig jutott a gondolatban, mikor meglátta az állomás épületét. Aprócska állomás. Egyetlen épület, két sínnel. Csak egy Bz jár már erre. Emlékszik, régen még rendes vonatok jártak ezen a vonalon is, de ahogy teret hódított magának a busz, úgy halt meg az állomás. No igen. A buszmegállóhoz alig tíz perc az út, míg ide majd fél óra. Nagyon kiesik a falutól. Az emberek meg egyre inkább rohannak, nem érnek rá pusztán az érzésért, meg a hangulatért időt áldozni. Kár. Pedig a vonatozásnak hangulata van. Meg valahogy nem olyan zárt, mint egy busz. Ez kevésbé személytelen.

Egyedül szállt fel a kis piros járgányra, amin senki sem várta, így oda ült, ahová akart. Megkereste hát a számára legmegfelelőbb helyet, és fejét az ablakhoz támasztva nézte az elkattogó fákat, bokrokat. Nem sok látványosság kísérte útjának ezen a részén. Már majdnem elaludt, mikor gondolatai hazavitték a piciny albérletébe. Szerette a várost, de annyira mégsem, hogy valódi városi életet éljen, ezért a külvárosban keresett magának otthont. Két apró, garzonszerű ház volt egy udvarban. Az egyiket ő bérelte, a másikat eddig még senki. Örült neki. Ez is jó volt, hogy az udvart is egyedül birtokolta. Aztán megjelent két fiatalember, és kérdezte, kiadó-e a másik házikó. Le akarta rázni őket, nem akart fiatal srácokkal közösködni, de mikor az egyik elmesélte, hogy nem is oly régen nősült, és olcsó, elfogadható albérletet keresnek, meg, hogy van egy kislányuk, meggondolta magát. Végül mégis elmondta, hol lakik a főbérlő, és mennyiért lehet kivenni. Úgy volt, hogy éppen ezen a hétvégén költöznek be, ezért otthon hagyta a szomszédban a kulcscsomót, mert csak egy kapukulcs volt. Vajon beköltöztek-e már? - fordult meg fejében a gondolat.

Észre sem vette, máris megérkezett, át kell szállni. Gépiesen vitte csomagját. Leülni sem volt ideje, mert épp megérkezett a másik vonat. Felszállt, keresett egy nyugodt zugot, hisz ezen már sokan utaztak, leginkább munkások. Nem volt kedve az emberekhez, szívesen bújt el a gondolataiban, így bezárkózását jelezte a fülébe dugott fülhallgatóval, és egy könyvvel, amit kinyitott ugyan, de nem olvasott. Hamar eltelt az idő. Úgy elábrándozott az elmúlt pár hét emlékein, hogy észre sem vette, beért az állomásra.

Szapora léptekkel kelt át a városon, a hazaérkezés jól eső érzésével. Már messziről látta, beköltöztek az új lakók. Kíváncsi volt az ifjú feleségre és a kislányra.
A nyitott ablakuk előtt elhaladva beköszönt, majd pár lépés után benyitott a kapun.
Egy fekete hajú, kócos fiatalember rohant oda hozzá, kikapta kezéből a táskát, majd jól leteremtette.

Hol voltál ennyi ideig? Tegnap este óta várlak. Arról volt szó, szombaton este érkezel.
Öööö...szia... - Te kivagy? - folytatta volna a kérdéssel, de a srác már mondta is tovább a mondókáját-
Gyere már! Hogy lehet ilyet csinálni? Késni egy egész napot! Én meg itt várlak. Hát nyisd már az ajtót, nehéz a táskád!

Közben odaértek a lakás bejáratához. A lány, ekkor ocsúdott fel picit, de épp csak annyira, hogy eszébe jutott, a kulcsokat a szomszédban hagyta.

Nincs nálam a kulcs. Mindjárt hozom.
Ja tényleg. Visszavittük a szomszéd néninek.

Döbbenten, monoton léptekkel indult el, mint aki valami olyan területen jár, ahol azelőtt soha. A kapun kilépve kezdett csak feleszmélni. Ez ki a bánat?! Nem is értette, mi ütött bele, hogy nem állította le, és nem kérdezte meg tőle, hogy mi vaaan?! Meg ki vagy te?! Egy biztos, a pasi nem komplett. De sebaj. Majd mindjárt.

Úgy vette át a kulcsot, hogy nem is emlékezett, mit válaszolt a szomszéd néninek, mikor az megkérdezte, hogy érezte magát a hétvégén. Sietett vissza kérdőre vonni az ismeretlent, de az eltűnt. A csomag a bejárat előtt, a férfi sehol. Kezdte úgy érezni, valami nincs rendben a fejével. Mindegy, beviszi a táskát, azután átmegy újdonsült szomszédjaihoz, megkérdezni őket, ki volt ez az eszement pali. Ők biztosan tudják. Végtére is az ő ismerősük kell legyen, ha tudta, korábbra tervezte az érkezést.

Ki sem pakolt, igyekezett át a fiatal párhoz, titkon remélve, talán ott találja az idegent, és feltehet neki pár kérdést. Nem így lett. Amint bekopogott, az ifjú feleség köszöntötte, bemutatkozott, bemutatta a kislányt is, aki igazi tündérbájjal megáldott, nagy kék szemű, göndör hajú, másfél éves csemete volt. Végtelen kedvességgel és némi huncut mosollyal faggatták hétvégéjéről, és a kapukulcs lemásolásának mikéntjéről. Miután megbeszélték a legfontosabb dolgokat, és átestek az alapvető udvariassági kérdéseken, azonnal feltette a kérdést, ki az a kócos ismeretlen, aki letámadta a kapuban alig egy órája. Csak ez a kérdés kellett, hogy a huncut mosoly nevetéssé váljon.
Elnézést kértek tőle, és elmagyarázták, hogy ő bizony a férj gyerekkori barátja, aki segített a költözésnél, és ne haragudjon rá, mert ő maga is úgy meglepődött saját tettén, hogy azonnal elinalt. Nem szokott ilyen lenni, mondták, nem is értik ők sem, mi történhetett, de biztosan meg tudják majd beszélni, mert gyakran fog jönni.

* * *

Két hét telt el azóta. A barátnak se híre, sem hamva, már feledni is kezdte a történetet. Csak egy mosollyal nyugtázta magában az eseményt, ha eszébe jutott, mikor megkérték, ha jönne a barát, mondja már meg neki, legyen olyan kedves, hogy csak este kilenc körül érnek haza. Remek, gondolta. Erre kíváncsi leszek. Vajon most hogyan viselkedik a férfi?

Pár órával később egy motor állt meg a ház előtt. Kinézett az ablakon, igen, ez ő. Megvárta, míg bejön a kapun, odamegy a másik lakás bejáratához, majd halkan kilépett.

Szia. Misiék nincsenek itthon. Azt üzenik, este kilenc körül érnek haza.

A srác akkorát pördült ijedtében, hogy csaknem hanyatt esett, amin ő jót kuncogott. Megérdemled – gondolta magában, én is kábé hasonlóan bénán éreztem magam két hete.

Ööö szia!

A fiú odasietett hozzá, és kezet nyújtott. Láthatóan zavarban volt.

Gábor vagyok. És hát, izé, ne haragudj a múltkoriért!
Semmi baj. Csak épp azt hittem, elment az eszem, mikor visszaértem a kulccsal és nem találtalak itt, de tényleg semmi baj.

Nem akarta megkönnyíteni a másik helyzetét, egészen jól mulatott magában.

Hát...szóval... Nem így akartam. Tényleg sajnálom. Megmondanád Misiéknek, hogy ma már nem tudok visszajönni, de holnap ilyentájt itt leszek?
Persze. Szívesen.
Köszönöm – mondta, és a szemébe nézett mélyen. El is mosolyodott. - még egyszer elnézést a múltkoriért, és remélem, találkozunk még!
Valószínű, tekintve, hogy itt lakom. Arra meg fátylat.
Hát akkor szia.
Szia.

Enyhe fejcsóválással, és egy félmosollyal lépett vissza a lakásba. Hallotta, amint a fiú beindítja a motort és elmegy.

Pár napig nem találkoztak. Ő látta ugyan néhányszor a srácot az ablakból, amint megérkezett, de nem ment ki, így nem futottak össze.

Egyik szombat délután, készített egy nagy pohár jeges limonádét, és kiült vele a lépcsőre. Arcát a Nap felé fordította, behunyt szemmel élvezte a sugarak cirógatását, mikor meghallotta, ismét megáll a motor a ház előtt. Misiék most sem voltak itthon, így nem ment be. Kinyitotta szemét, és várta, hogy belépjen a fiú az udvarba.

Szia – köszöntötte. - Nincsenek itthon.
Szia, tudom. Nem hozzájuk jöttem.

Mondandóját megerősítve, határozott léptekkel indult meg felé.

- ???
Téged kereslek.
Engem? Miért?

Ismét megdöbbentette. Ez a pasi arra tette fel az életét, hogy engem zavarba hozzon – gondolta.

Szeretnélek megismerni.
De hisz ismerjük már egymást, nem?
Közelebbről. Rá akarlak venni egy randira.
Rávenni? - ezen jót nevetett.
Jó, megint béna voltam na, de … háát..szóval randiznál velem?
Kérsz egy limonádét? Most csináltam. Jeges.
Igen, megköszönöm. Válaszolsz?
Mindjárt. Hozok ki limonádét.

Élvezte a helyzetet. Tulajdonképp szimpatikus volt neki a fiú. A szemét is alaposan megnézte, macskazöld. Tetszett neki. Alig merte magának is bevallani, de még a múltkori lerohanása is csak szimpatikusabbá tette. Alapvetően kedvelte a lökötteket, Gábor pedig annak tűnt. Most először gondolt rá névvel, pedig az első nap óta tudta a nevét, Misiéktől. Míg töltött a másik pohárba is, titkon kilesett az ablakon. Na jó, nem egy Brad Pitt, de kedves, ahogyan ott áll. Fel sem tűnt neki, hogy kifelé menet beletúrt a hajába.

Tessék! Miért nem maradsz most? Csüccs le, beszélgessünk picit! - mutatott helyet a lépcsőn maga mellett.
Szeretnék, de nem lehet. Dolgom van. Ráérnél este?
Ráérjek?
Örülnék neki.
Akkor ráérek. Mikor érjek rá pontosan?
Nyolckor. Érted jövök, jó?
Jó.

Megitták a limonádét, Gábor megköszönte, majd elbúcsúztak. Ő üldögélt még egy darabig a lépcsőn, azután nyújtózott egy nagyot, és bement, hogy elkészüljön időben.

Fürge mozdulatokkal rakott rendet a falatnyi lakásban, majd beállt a tus alá. Sokáig élvezte a hűs vizet, hajat mosott és egy törölközőben mászkált a szobában. Kereste, mit is vegyen fel. Nem akart nagy gondot csinálni az öltözködésből, úgy nézte, Gábor is hasonló, mint ő. Farmer pólóval, de azt most mégsem találta jó ötletnek. Egy fehér vászonruha mellett döntött. A hajával nem bajlódott sokat, sosem szerette a frizurázkodást, csak megfésülte, és hagyta száradni. Könnyű smink, egy kis Bvulgari, és már kész is. Háromnegyed nyolcra elkészült, aztán tükörbe nézett és rájött, mégis átöltözik, hisz a srác motorral jár. Marad a farmer egy toppal. Alig készült el nyolcra.

A pontosság úgy tűnik nem az erénye, állapította meg, mikor még tíz perc múlva sem jött érte újdonsült hódolója. Fél kilenckor már dühös volt. Várta még ugyan a fiút, de már azért, hogy kikosarazza.
Kilenckor már teljesen lemondott róla. Átöltözött pizsamára, és ágyba bújt olvasni. Azért sajnálta picit a meghiúsult randit.

Tízkor megállt egy autó az ablak alatt. Kinézett egy pillanatra, de nem volt ismerős a fehér járgány, olvasott tovább. Pár perc múlva kopogást hallott. Úgy meglepődött, hogy pizsiben ment ajtót nyitni, még köntöst sem vett magára. Igencsak kiakadt, mikor Gáborral találta szemben magát. Köszönés nélkül közölte vele:

Nem most van nyolc óra. Vagy rosszul jár az órád?
Tudom. Szia. Ne haragudj! A főnök nem engedett el csak kilenc után. Megbocsátasz?

Olyan szinten ledöbbent a srác szomorúan kedves és közvetlen hangján, hogy nem tudott nemet mondani. Igaz, igent sem. Csak állt ott szótlanul az ajtóban és nézte őt. Látszott rajta, hogy sietett. A haja még vizes, árad belőle a tusfürdője illata, talán tényleg nagyon igyekezett – gondolta.
Eddig jutott az elemzésben, mikor Gábor már nem bírta a csendet és újból próbálkozott.

Nézd, ha megérted, nem lehetne, hogy nem itt az ajtóban beszélgetünk?
Végül is... Gyere be tíz percre! Bár már ágyban voltam, nem megyek már sehova.
Látom. Cuki a pizsamád. Nagyon ciki két órát késni az első randiról tudom - mentegetőzött, és lehuppant a fotelba.
Valószínű nem is lett volna több találkozás, ha nem a lakásomon beszéltük volna meg, nem gondolod? Másutt nyilván nem találtál volna ott ennyi idő után. Hm?
Mázlista vagyok. Ne haragudj már! Igazad van, de nem tudtalak értesíteni, hisz a számod sem tudom. Tényleg siettem. Még hajat sem szárítottam.

Ez igaz, el kellett ismernie. Elmosolyodott. Gábor megkönnyebbült.

Akkor most már megcsókolnál? - kérdezte a fiú.
Hogy mi?? Neked elment az eszed?

Itt már végképp megállt a tudománya. Ez a fiú nem teljesen komplett, az fix – gondolta. Most rögtön kidobja. Minek is engedte be? Ám mire szóra nyitotta a száját, már folytatta is a srác.

Most nagyon bunkó voltam?
Szerinted?

Gábor felpattant, odatérdelt a lábához, megfogta a térdét, kereste a tekintetét, úgy mondta tovább.

Jó, jó ne haragudj, tényleg. Csak nagyon zavarban vagyok. Mióta hallottam rólad, idiótábbnál idiótább dolgokat művelek. Nem is értem. Ne küldj el, kérlek! Adj egy esélyt!
Te arra tetted fel az életed, hogy engem kiakassz?
Nem. Most ki fogsz nevetni, de elmesélek valamit, ha akarod, csak ne légy már morc!
Ma már inkább ne mesélj, ha lehet.
De megbocsátasz? Adsz még egy lehetőséget?
Mármint mire? Hisz még csak nem is járunk.
Hát épp erre. Hogy ez ne így legyen. Még egy randira.

Nézte a fiút, és maga sem értette miért, de nem tudott haragudni rá úgy igazán.

Tudod mit? Te amit lehetett, mindent elrontottál eddig, lássuk mi van még benned? Ha most elmész, és hagysz engem aludni, talán még az is meglehet.
Elmegyek. De kérnék két dolgot, hogy...
Mit tudsz még kérni? - nem hagyta, hogy a másik befejezze a mondatot.
Először is a számodat, hogy többé ne történjen ilyen.
Jó, ez rendben van. A másik?
Hogy kísérj ki a kapuig, és adj nekem jó éjt puszit. Vagy békepuszit. Hogy jobban aludjunk.
Jó. Indulás! - állt fel gyorsan, mielőtt még folytatódna a beszélgetés. - Majd telefonon egyeztetünk egy találkozót.
Oké – nevetett Gábor. - Köszönöm. Nem fogod megbánni, ígérem!

Kikísérte a kapuig, megpuszilta a srác egyik arcát, ám mikor a másikra is adni akart, az megfogta az ő arcát, és a szájára adott egy puszit. Nem csókot, csak egy leheletkönnyű puszit.

Jó éjt, aludj jól! Holnap hívlak! - suttogta a fülébe és már be is ült az autóba.

Mire ő beért a lakásba, a kocsi már el is ment. Ez a pasi tényleg lökött – gondolta magában, és aludni tért. Na majd kiderül, húzta magához kispárnáját. Egy biztos, unalmasnak nem nevezhető...