Egy igaz ügy?

A nevem Tybalt Locker. 28 éves vagyok, nőtlen. Rendkívül jómódú családban nőttem fel.

Anyám a Pharmaconnál, az egyik legnagyobb gyógyszert és gyógyászati segédezközt gyártó cégnél dolgozott, mint biokémikus. Apám tervezőmérnök volt a Ford űrjárműgyártó részlegénél. Mindketten rengeteget kerestek, így aztán mindenem megvolt, amit csak akartam.

Kölyökkoromban a legújabb holofilmek, virtuáljátékok, később annyi zsebpénz, amiből egy négytagú család egy hónapig elélne. Nyaraló az Ednal Prime trópusain, még egy istenverte magánjachtom is volt szintetikus pilótával. Mégsem voltam boldog. Ennek főleg anyám volt az oka. Már a szülés után eldöntötte, hogy a robotika szakavatott doktorává tesz. Elitiskolákba járatott, ahol időm nagy részét felfuvalkodott sznob-palánták és pénzéhes tanárok közt kellett töltenem. Hamar eldöntöttem, hogy nem leszek vízfejű tudós. Pilóta akartam lenni, hatalmas csillaghajókat vezetni. Talán apám még támogatott volna, de nem mert ellentmondani anyámnak. Igazi papucsférj volt. Próbáltam meggyőzni őket szép szóval, veszekedéssel, végül úgy gondoltam, hogyha látják tanulmányi eredményeim rohamos romlását és rájönnek, hogy a drága iskola ablakon kidobott pénz, az talán jobb belátásra bírja őket. Ám amikor a 16. -ik születésnapomra intelligenciafokozó, neurogyorsító és memóriaimplantokat kaptam (természetesen Pharmacon gyártmány), döntöttem: ha ez a gazdagság ára, inkább nem kérek belőle. Nem maradt más választásom, mint a szökés.

Tudtam, hogy a szüleim azonnal utánam küldik a testőröket, magánnyomozókat sőt még magát a Gárdát is. Mivel még kiskorúnak számítottam a tizenhat évemmel, minden joguk megvolt, hogy visszacipeljenek hozzájuk. Egyetlen esélyem a Föderáció Zsoldoshadserege volt. Ha egyszer belépek, még a Gárda sem érhet el.

52. Kiképző Központ, Új Föld
12 évvel ezelőtt

- Locker!Mi a fészkes fenét keres maga itt?!
- Ööö ellenőrzöm az kiszolgálást az italok mennyisége és minősége alapján, uram!
- Mondja maga szórakozik velem??!!
- Igen, uram!Vagyis nem, uram!
- Na idehallgasson Locker!Maga már az első perctől bassza az agyamat, ám valami oknál fogva eddig mindig megúszta a komolyabb felelősségrevonást, de még egy húzás és a Galaxis Teremtő Istenére esküszöm, hogy egyetlen fogkefével fogja végigsikálni az összes latrinát!!És ha netán munka közben elfáradna, pihenésképpen megpucolhat egy mázsa krumplit is, megértette?!!
- Uram, igen Uram!!!
- Most pedig takarodjon a körletébe!

Így hát Tybalt Locker takarodott a körletébe. Ahogy végigheveredett a priccsén, arra gondolt, hogy néhány hónap múlva véget ér a kiképzés és akkor megfizet Gibson őrmesternek. Mindenért. Elmosolyodott és különböző, szadistánál szadistább ötleteket gyártott a megtorlás napjára. Aznap este különösen jóízűen aludt el.

Még ma is eszembe jut a légiriadó szaggatott idegtépő visítása. Először fel sem fogtam, mi történt és amint körülnéztem ugyanazokat a döbbent arcokat láttam magam körül, mint amilyen az enyém lehetett abban a pillanatban. Aztán egy másodperc múlva egy robbanás hangja térített magamhoz és ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Túl kell élnem, mentenem kell a saját irhámat, amíg nem késő.
Az az igazság, hogy cseppet sem érdekelt a bajtársaim sorsa, holott együtt ettem velük, együtt gyakorlatoztunk és a szabadidőnket együtt múlattuk. Csakis arra koncentráltam, hogy minél előbb kijussak az épületből, mielőtt rám robbantanák. Futottam ahogy csak bírtam.
Így utólag belegondolva hálás vagyok Gibson őrmesternek amiért éber, erős és szívós katonát csinált a gazdagságtól elpuhult testemből.

Végre megéreztem a hideg levegőt az arcomon és körülnéztem. Mindenhonnan detonációk hangjait, halálhörgéseket és kétségbeesett ordítozást hallottam. Aztán megláttam egy többé-kevésbé épen maradt hangárt és arra gondoltam, hogy felszállok az egyik géppel, hátha kijutok ebből a pokolból. Sokkal jobban érezném magam egy Mongúz pilótafülkéjében, mint a földön, fegyver nélkül. Cikk-cakkban futottam váltogatva lépteim ritmusát, hogy kijátszam az automata célzórendszereket. Szerencsére az ellenséges pilóták a tiszti barakkok földig rombolásán fáradoztak, így különösebb gond nélkül eljutottam az eddigre igencsak siralmassá vált hangárhoz. A hátsó fal ebben a pillanatban omlott össze, maga alá temetve féltucat gépet, de három még így is megmaradt. Amilyen gyorsan csak tudtam, beugrottam a középső Mongúzba és lefuttattam egy gyors rendszerellenőrzést.
Minden jelzés zöld. Remek. Rácsaptam a VÉSZSTART feliratú gombra, és megkönnyebbülten éreztem, hogy a többtonnás fémszörny életre kel alattam.

Alighogy levegőbe emelkedtem a gép visítva adta tudtomra, hogy négyen is befogtak és nyolc "Tisztogató" száguld felém. Kieresztettem az összes Csalit, erősen bízva abban, hogy lefoglalják a rakétákat. Az ellenséges vadászok (a radar szerint másodgenerációs Hárpiák) megpróbáltak felzárkózni és közben folyamatos lézertűzzel keserítették meg a napomat. Időközben újabb két Hárpia csatlakozott üldözőimhez, és éreztem, hogy hiába minden manőver, ha nem találok ki valamit sürgősen, akkor végem. A pajzsaim vészesen gyengültek. A tartalék energiát a hátsó pajzsba irányítottam, így nyertem néhány percet. Egy hirtelen (és öngyilkos) ötlettől vezérelve a tolóerőt visszavettem a nullára és ezzel egyidőben beindítottam az orrfúvókákat amelyeket a légkörbe való belépéskor fékezéshez használják. A terv bevált, a Hárpiák pilótái döbbenten húztak el az antigrav hajtóművein lebegő gépem mellet. Gonosz vigyorral nyomtam meg a tűzgombot, és a perzselő lézersugarak szétszabdalták a karcsú Hárpiákat. Ott cseszték el a dolgot, hogy annyira biztosak voltak a győzelemben hogy a pajzsaikat kikapcsolva növelték a lézerágyúk teljesítményét.

Örömöm nem tartott sokáig. Hatalmas rázkódás reszkette meg a Mongúzt és minden jelzésem felkúszott a vörös tartományba. A sebzett fémszörny lassan, de biztosan zuhant a föld felé. Kétségbeesetten
csapkodtam a katapultgombot, de a fülke nem nyílt ki. Aztán minden sötét lett.

Folytatása következik.