Egy élet, ha romba dől

Anette az ágyán ült, és gondolkodott. Illetve nem is gondolkodott, hanem álmodozott; egy szebb jövőről, amiben látta a férfit, aki majd boldoggá teszi, látta a leendő gyermekeit, s a házat, ahol majd egyszer élni fog. Majd egyszer.
Tizenhét évesek voltak mindketten, amikor megismerkedtek, és Anette az első pillanattól kezdve erős vonzalmat érzett Adam iránt. A művészlelkű fiú a rajzaival, és gyengéd ostromával elérte Anette-nél, hogy a vonzalomból idővel szerelem legyen, és amikor legelső randevújukra került a sor, a lány annyira izgult, hogy egész éjjel nem aludt, csak szépítgette magát, és erősítette magában a hitet, hogy a találkozó nem fog rosszul elsülni. Amikor Adam leszállt a buszról, Anette lábai megremegtek, mert az a kisugárzás, ami a fiúból áradt, majdnem eszét vette. Anette rettegett, hogy nem fog tetszeni Adam-nek, de amikor a fiú rámosolygott, minden kételye szertefoszlott, és igyekezett felszabadultan viselkedni. Adam nagyon helyes fiú volt: hatalmas, barna szemek, szépen ívelt, csókra buzdító ajkak, és gyönyörű, dús, gesztenyebarna haj. Anette majdnem beleszédült, amikor Adam a szemébe nézett.
Aznap nem került sor az első csókra, pedig mindketten vágytak rá, hogy megízleljék a másik száját. A lány annyira ideges volt, hogy többször megbotlott, és ez valahányszor megtörtént, elpirult, és hangos nevetésben tört ki. Adam ilyenkor csak mosolygott. Anette ágyán feküdt, és ha a lány nem figyelt, beszívta az illatát, amit a párnák mélyen magukba ittak. Mivel aznap Anette-nek névnapja volt, Adam egy üveg igazi, hamisítatlan orosz vodkával kedveskedett neki, amiből a nap folyamán fel is hajtottak pár pohárral, gátlásaikat oldandó. Az áhított csókok, és ölelések mégis várattak magukra, és talán így volt kellemesebb mindkettejüknek.
Amikor Anette visszaért a buszmegállóból, ahol Adamtól egy röpke öleléssel búcsúzott, ágyára vetette magát, és könnyekben tört ki. Nem tudta elképzelni, miért szereti a fiút olyan hévvel, és miért nem merte megcsókolni, amikor annyira vágyott rá. Arra gondolt, milyen jó érzés volt megölelni a fiú karcsú, izmos testét, és milyen jó volt érezni az illatát. "Bárcsak ő is ugyanezt érezné, mint én!" - gondolta a lány, és halkan álomba sírta magát.
Két héttel később került sor a második randevúra, amikor már nem lehettek egyedül, Anette barátnője, Alexandra miatt. A lányok egész nap csak cseverésztek, nevetgéltek, Adam pedig kedvtelve nézegette Anette-t, amit persze a lány sem hagyott viszonzatlanul. Mindketten tudták, hogy kicsit közelebb kerülnek egymáshoz, és cseppet sem érdekelte őket, milyen körülmények között. Lassan elérkezett az idő, hogy Adam hazainduljon, és Anette készséggel kísérte el a buszmegállóba. Amikor a busz megérkezett, összenéztek, és Anette tette fel a létfontosságú kérdést.
- Nem akarsz nálunk aludni?
- Dehogynem.
Szépen, lassan sétáltak vissza a házhoz, közben kitalálták, milyen ürüggyel maradhatna Adam másnap délutánig, és természetesen senki sem vonta kétségbe a mondókájukat, miszerint a busz hamarabb elment. Estefelé mind elmentek járni egyet, és egy üveg borral tértek vissza, aminek elfogyasztását harsány nevetés, viccelődés, és évődés követte. Lefekvés előtt, Anette hosszú, alváshoz használt pólójában illegette magát, és amikor az idő úgy kívánta, hogy másik zeneszámot állítson be a számítógépen, fenekét szépen kitolta, hogy Adam nyugodtan nézegethesse. Persze a fiú sem maradt tétlenül, énekelt, táncolt, és nevetett, tiszta szívéből, és bámulta a lány fenekét, ami olyan ártatlanul, de mégis kihívóan domborodott a póló alatt, hogy férfiszem előtt nem maradhatott észrevétlen. A sok bortól Anette barátnője, Alexandra hamar elaludt, így Adammel még beszélgethettek egy kicsit a sötétben. Aztán amikor eljött az első csók pillanata, mindketten feloldódtak a mámorban. Anette két takarón keresztül is érezte, milyen forrón, lüktetően kívánja a fiú, és az ő alsóneműje is jócskán átázott már. Amikor le akart állni a csókkal, Adam lihegve kérlelte, hogy csinálják tovább, élvezzék még, és Anette nem tudott ellenállni.
Anette rettegett, hogy Adam szüzességét neki kell elvennie. A lány már nem volt szűz, egy évvel korábban veszítette el ártatlanságát egy másik fiúval, akivel másfél évig alkottak egy párt. Adam pedig nem tágított, mindenképpen testi szerelmet akart, és az volt a jel, amire Anette nem figyelt fel. Akkor még nem tudta, hogy a fiú cseppet sem szereti, inkább sokkal jobban vonzódik egy másfajta kapcsolathoz, mint a szerelem. De Anette szerelmes volt, és naiv, így teljesítette Adam minden kívánságát. Az első együttlét nem úgy sikerült, ahogyan tervezték, Adam nem bírta a strapát, de néhány órával később már csak a hangos zene tudta elfojtani Anette érzéki sikolyait. Adam átesett a tűzkeresztségen, már nem volt oka a lánnyal maradni. Mégis maradt.
Augusztus volt, forró, betonolvasztó nyárvég. Anette Adam ágyán fetrengett, szenvedve a melegtől, és az unalomtól, hiszen csak a vak nem láthatta, hogy Adamnek most érdekesebb dolgokat nyújt a számítógép. Amikor már a lány kezdte feladni a reményt, megjelent Alex és David, hogy egy kis jókedvet csempésszenek a délután egyhangúságába. A két fiú Adam legjobb barátai közé tartozott. Mindig együtt szórakoztak, és néha még beszélgettek is. Aznap délután Alex előhúzott a zsebéből egy kis csomagot.
- Tudjátok mi ez? Elárulom: fű. Adam, te kipróbálod? Interneten is lehet rendelni, ez is onnan van. Már gondoltam rá, hogyha esetleg kellene ilyen cucc, akkor a te nevedre és címedre rendelnénk meg, te úgyis tizennyolc leszel októberben.
A zacskó tartalma cigarettadohány közé került, és a három fiú élvezettel pöfékelni kezdett. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmit műveltek, és Anette csendesen kérlelte Adamet, hogy ne tegye. Végül a fiú a toalett fölött görnyedve kiadta magából mindazt az ételt, amit a nap folyamán megevett, két jó barátja pedig halk köszönés után eltávozott. Anette lefektette aludni a félájult fiút, és addig őrizte álmát, amíg légzése egyenletessé nem vált, és akkor a lányt is elnyomta a buzgóság.
Az eset sokáig nem ismétlődött meg. Ideje, hogy betekintsünk a jelenbe : Anette fog mesélni.
Azt hittem, Adammel nagyon sokáig egy pár leszünk. Nem gondoltam soha, hogy örök szerelem, satöbbi, hiszen egyszer minden véget ér. A nyár is, és amikor novemberben Adam a pszichiátrián töltött tíz napot, kattogni kezdtek a fogaskerekek az agyamban. Soha nem hittem volna, hogy ennyire mélyen képes a posványba süllyedni. Éreztem, hogy valami nincs rendben sem vele, sem a környezetével, de álmomban sem gondoltam volna, hogy áprilisban már mint hivatalosan bejelentett drogfüggőt fogom ismerni. Sokszor gondoltam rá, hogy megírom a történetét, a történetünket, hogy mások okulhassanak belőle, és ne kerüljenek kényelmetlen helyzetbe, de végül mindig feladtam az írást, és igyekeztem nem gondolkodni. Rengeteg éjszakát töltöttem ébren az első évfordulónk után. Tudtam, hogy nem szeret, vagy ha igen, nem annyira, hogy képes legyen lemondani a marihuánáról, és annak házilag előállított utánzatairól. Mégis mellette maradtam. Sokan azt kérdeznék, hogy miért? Miért maradtam egy hazug, drogos csaló mellett, aki meglopta a saját anyját? Egyetlen oka volt, hogy vele maradtam, mégpedig az, hogy tiszta szívemből szerettem, és segíteni akartam neki, hogy végre megtalálja a helyes utat. Sok idő eltelt, amíg rájöttem, hogy én ehhez kevés vagyok, Adam pedig már sürgette a szakítást, amit valahogyan mégis mindig sikerült megakadályoznom. Nem érezhettem magam nőnek mellette, nem mondott kedves bókokat, ha kicsíptem magam, vagy hajszínt váltottam, mégis mellette maradtam. Valahányszor kimondta, hogy szeret, a világon én voltam a legboldogabb, és képes lettem volna elmenni vele a világ végére is, ha tudom, hogy azzal segíthetek. Aztán egy hosszabb veszekedős időszak után, amikor épphogy kibékültünk, ő eltűnt két napra, és én lélekszakadva kutattam utána. Rettegtem, hogy esetleg baja esett, de amikor a nagy akcióm után egy órával felhívott, majdnem sírtam örömömben. Nem tudtam, hogy az alatt a két nap alatt, amíg nem volt meg, miket művelt, de akkor éppen úgy éreztem, hogy nem is akarom tudni. Teljesen kiborultam. Ott volt ő, összetörve, én pedig hetek óta rettegtem, hogy terhes vagyok az ő gyermekével. Azt mondta, elvonókúrára megy, ötszáz kilométerrel odébb. Másfél évig nem láthatom, ez fájt akkor a legjobban, de tudtam, ha nem megy el, még megöli magát valamilyen droggal, valami olyannal, aminek a nevét sem tudnám kiejteni. Amikor világos lett számomra, hogy így is, úgy is elveszítem, más dolgokra kezdtem koncentrálni. Várni akartam rá, úgy gondoltam, miért ne? Ha ő ráér, akkor én is, igazán nem lesz nehéz megtartóztatnom magam a férfiaktól. Buta módon reménykedtem, hogy esetleg egy icipici lángot sikerült ébresztenem a szívében, és ha a másfél év letelte után hazatér, akkor még lesz kedve velem lenni. Szerelemből.