Drogosok élete, egy függő szemszögéből

- Apa! Be kell fizetnem az ebédpénzt a suliban. 4000 forint. (az két g., gondolom magamban)
Megkapom a pénzt, elmegyek suliba. Kettőkor végzek, szerzek gyorsan egy telefont, tárcsázok. A mai napom is szar volt. Megint kikészítettek a tanárok. Semmi sem tetszik már az életben. Mi lesz később!! Mondogatja mindenki, mi lesz veled később Áron! Ha más most ezt csinálod.
Nem érdekel mi lesz, a mai napom legyen jó, a holnap majd elválik. Hívom az emberem, találkozhatunk egy óra múlva. Már fél óra múlva ott vagyok, szarrá fagyok a hidegben. Állok a part mellett, megjön, persze késett. Mennyi? - kérdi. Kettő. - mondom. Kezet fogunk, beszélgetünk, két perc, aztán újabb kézfogás, szállok is fel a buszra, ami éppen jön. A közelben van egy játszótér, pont jó lesz. Felhívom egy haverom. Jöjjön. Jön, a cuccról van szó, percek alatt ott van bárhol. Leülünk. Tekerek. Már rég nem érdekel, hogy játszótér, hogy gyerekek látják mit csinálok, esetleg tudják a is a felnőttek mi az. Rendőrök? Ááhh, cherrys dohányba tekerem már régóta, még az illatát sem érezni. Az ízét is csak aki már pontosan tudja milyen. Szar napom volt. Egy nagyon szép cigit csinálok. Teli fűvel. Begyújtom, adogatjuk. Még tekeréskor tele vagyok feszültséggel, dühvel, csalódottsággal az élet iránt. A cigi végére már mosolygok. Nem is olyan rossz az élet gondolom. Tompul a világ, nincsenek bennem igazi érzelmek. Csak az anyag keltette dolgok. mosolygunk. a haverom is ül,nem szól. Elindulunk. Lassan. Lassú a világ, a buszok is lassabbak. Eszembe jut, hogy most órán kéne lennem. Kit érdekel… jön a gondolat. Megérte ellógni. Éhes vagyok. A szemem, érzem, hogy vörösödik, ahogy a kezem is. Már nem fázom. Kiskoromban mindig azt mesélték a drogosok, rózsaszínnek látják a világot ilyenkor. Elmosolyodok. Inkább zöldnek gondolom. Nem röpködnek gondolat hegyek a fejemben, már nincs az idegesség. Néha eszembe jut ez-az, de azt is hamar elfelejtem. Hazafelé kutatok a zsebemben. Összevissza idegeskedem magam, hova tűnt az a másfél g. Jézusom, a szívem kalapál. Hű, megvan. A pakettot bele teszem a pénztárcám belsejébe. Csak, hogy tudjam, hol van. Otthon felzabálom a hűtőt, megiszom egy kávét, csokit eszem és bepunnyadok. Visszatérnek a gondolatok. Néha elidőzöm egy kettőn. Mit szólna apám, ha most így látna. Mocskosnak érzem magam, hányingerem van. Nem azért, mert drogozom. Hanem mert átvágom a szüleim, mindenki, aki szeret. Haverjaim röhögnek: kis drogost csináltunk Áronból.
Büszkék lehetnek magukra. Kijönni már nem nagyon lehet. Vagy még ki lehetne, de nem tudom hol fogom végezni. Nincsen akaraterőm már nemet mondani. Ha ez nekem jó miért ne győzöm meg magam. Az egyedüli, ami zavar, hogy így is alig van pénzünk, azt a kicsit is, amit apám összegürcöl azért, hogy kajálhassak a suliban, elszívom. Undorító vagyok, de ebbe nem szabad belegondolni. Most is pár perc és kiűzöm a fejemből ezeket a gondolatokat. Elolvasom valaki másnak a történetét, és elfelejtem.