Nem igaz! Egyszer nem készülök, és tessék! Gyorsan kipakolom a cuccom, kinyitom, bevágom a padba. Nem vette észre! Huh!
Eszméletlen gyorsasággal, még két társam is végzi ugyan ezeket a mozdulatokat, majd, mint akik karót nyeltek egyenesbe vágják magukat. Olyan ártatlan képpel néznek a hunyorgó tanárra, hogy majdnem én is elhiszem, betéve tudják, már azokat az anyagokat is amiket, még nem is vettünk. Valójában nem a mumusom az irodalom, de ekkora anyaggal már nem érdemes hazardírozni. Soha nem szoktam puskázni, így még szokatlanabb, hogy nagyobb erővel pumpálja a vért a szívem.
Az osztálytársaimat lekapcsolták. Mindenkinek egy szép kövér egyes. Én még tartom magam, úgy ahogy. Egyfolytában mondogatom magamban, hogy "Csak ezt megússzam! Csak ezt!" A tanár, odalép hozzám, felnézek rá. (a szívem kihagy néhány ütemet) Rámförmed, hogy osszam ki a lapokat. Én majdnem beájulok a pad alá. Ez a nő kikészít! Biztos, hogy meg akar ölni! Azért kiosztom a dolgát. Mint ahogy lenni szokott a kézbesítőn tölti ki majdnem mindenki a haragját... Nagyon csúnyán tud nézni néhányuk! Magam elé teszem az utolsót, a padban ott van tankönyv, füzet, a tanár pedig mélyen belebújva a naplóba. Odalesek a tankönyvre, félszemmel a tanárt tartom, vizslatom. Tankönyv, tanár, tankönyv, tanár... Úristen! Megmozdult! Amilyen gyorsan, és észrevétlenül csak tudom, becsúsztatom, hangtalanul tűnik el az ölemből a tankönyv. Pár mondat... ennyi az akció gyümölcse. Fénysebességgel írom, amit kilestem, a tanár pedig újra mozdulatlan. Még egyszer... Megvan! Kicsit pozitívabb lesz a felfogásom, három kérdés pipát kap. Lássuk mennyi van még... Nyolc!!! Te jóságos atya Isten! Újra letargia...
A tanár felnéz, és engem koslat! Én újra elrejtem a könyvet. Feláll, és hozzám igyekszik. Másodjára nem kapok levegőt, zúg a fejem, a szívem most olyan gyorsan ver, mintha infarktus közelegne. Mérgesen néz, majd megszólal:
- Miért nem szól maga, hogy nem volt itt tegnap? Mit ír arra a lapra, ha nem volt itt a dupla órámon? Adja ezt ide, és üljön meg a helyén csendben!
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
A rózsaszín felleg viszont elkerülhetetlen, és manapság egyre több embert talál meg. Ez a rózsaszín felleg persze csak egy tünete a kóros szomorúságnak, vagy inkább kezdete. De ha ennek érzéseit sikerül leküzdeni, a kóros szomorúság már elkerülhető.
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Ez a lány az egész életét maga irányította, olyan magabiztosnak tűnt, hogy azt bármelyik férfi elirigyelhette volna. Most mégis éreztem benne valami bizonytalanságot. Egy pillanatra megálltam és éreztem, hogy remeg alattam. Megsejtettem, hogy ez nem csak a szeretkezésünknek szól. Tartott valamitől. Elemeltem a fejem és az arcára néztem. Már csak egy fiatal lány volt, pont olyan, mint bármelyik...
Hozzászólások
Érdekes mi a suliban nem használtuk az „egyes” szót. Volt helyette: ceka, karó, fa szekunda, cekáz, és még pár más.
A történeted eszembe juttatott egy másikat.
Több sulimat estin végeztem munka mellett. Az egyik napon korábban mentem be, és a nappalisok közül páran tovább maradtak. Köszöntem nekik aztán beültem a megszokott helyemre, és elővettem egy könyvet olvasni. Az egyik lány odajött hozzám, beszélgettünk pár szót aztán elmentek.
Mivel a padomon volt pár firka, és nem akartam kimaradni a sorból, odaróttam ceruzával. „Taekwon-do”. (Kéz-láb művészete, bár te ezt tudod.) Másnap valaki aláírta: „Ez mi?” Válaszoltam neki, kissé ironikusan, cikizve őt. Amire hamarosan jött az újabb mondat. Miután megtelt a pad, ragasztottam az aljára egy kicsi lapot, mintegy tasakot képezve belőle. Beleraktam egy másikat, amint az üzenetem volt, aztán egy nyíllal jelölve a helyet azt asztalra írtam: „Üzenet a pad alatt!”. Utána negyedóráig radíroztam a régieket.
Megtalálta, és egész tanév alatt leveleztünk a pad alatt.
Egyik alkalommal megkérdezte, nem vagyok-e kíváncsi arra, kivel levelezek? Azt válaszoltam: „Nem! A stílusodból, tudom, hogy lány vagy, de nem ez a fontos. Hanem azt, hogy amikor az ember iskolába jön, nem az jár a fejében, miből fog felelni, retteg, nehogy bekarózzon. Hanem az a fontos, hogy jó érzéssel, vidáman, kíváncsian várja, mi van a pad alatt. Ha találkoznánk, vagy összejönnénk, vagy nem, de az, biztos, hogy megszűnne ez a kellemes érzés.”
Azt válaszolta, igazam van, és nem találkoztunk a tanévben. Viszont amikor jött a szünet, igen. Éreztem, hogy vonzódik hozzám, de nem jártam vele, mert ő 16 éves volt, én pedig, 24.
Később férjhez ment, egy cég igazgatója lett, és mivel én is megnősültem, elhidegült a barátság. Nem kerestem többé, és ő se engem.
Az ilyen történeteket miért nem írod meg? Szerintem az élet írja a legjobb sztorikat!
Aztán szétverték a csapatot a feketeövesek, és otthagytam a stílust. Soha nem bántam meg.
Ha lesz időd olvasni, keresd itt meg a „Érzelem nélkül” c. írásom.