Dahlia - 2. rész

2.
Fényességre ébredtem. A nap betűzött az ablakon. Hirtelen felültem, és órát kerestem. Basszus, mindjárt 10 óra. Fáradtan visszadőltem a puha ágyba. Furcsán, álomittsan éreztem magam. Mellettem Andreas még javában aludt. A vékony takaró lecsú-szott álmában a felsőtestéről. Pár pillanatig csendben figyeltem ahogy lélegzik, majd a kezem a mellkasára tettem. Felszisszentem. Annyira forró volt, hogy szabályosan megsütött. Ebben a pillanatban kinyitotta a szemeit, amik most egyszerű barnászöldek voltak.
– Ah, muszáj lejegelned? – kérdezte álmos hangon.
– Bocsi, még mindig nem szoktam meg a testhőmérsékleted.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam hozni a bezsongott szerelmes kislány figurát, valahogy attól mindig gyengének éreztem magam. Sebezhetőnek. Talán az is vagyok. De ebben a pillanatban nem számított semmi, csak ez a tökéletes együtt töltött reggel. A betűző nap és a mellettem lévő forró test melegséget vitt a szívembe. Andreas szemeibe néztem, és tudatosult, hogy örökre itt akarok maradni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen. Hosszú percekig feküdtünk egymás mellett, némán nézve a másikat. Majd egyszer csak megtört a varázs.
– Csinálok reggelit. Addig használd nyugodtan a fürdőt, ha szeretnéd – mondta Andreas kitalálva a gondolataim.
Válaszul rámosolyogtam, amíg ő felkelt, felvette a nadrágját és kiment. Fel akartam kelni az ágyról, de megszédültem. Ajajj, koordinációs problémák. Majd erőt vettem magamon és felkeltem. Akaratlanul is vigyorra húzódott a szám. Nem számít, hogy szinte fél napja sem ismerjük egymást, valahogy ez a kötelék köztünk már így is túl erős. Talán csak túl erőteljes vonzalom, ami gyorsan elmúlik. Lehet, de nem érdekelt. Összeszedtem a ruháim, majd a fürdőszoba felé mentem. A legfurcsább az volt, hogy teljesen meztelenül mászkáltam a lakásában, de ez egy cseppet sem zavart. Ránéztem és láttam, hogy a hűtőből elővesz pár tojást, mellé sonkát, sajtot. Hmm, finom reggeli lesz, bár nem voltam túlzottan éhes. Majd észrevett engem, és abbahagyta ténykedését.
– Törölköző... – jutott eszébe. – A fürdőszobaszekrény alsó részében találsz.
– Te mindenre gondolsz – mosolyogtam rá, majd bementem. Találtam egy puha frottír törölközőt, nagyon jó illata volt. Észrevettem a ragtapaszt, amit gyorsan levettem és kidobtam. A sebnek már nyoma sem volt. Elég gyorsan begyógyult. Beálltam a zu-hany alá és megnyitottam a vizet. A víz kellemes sugárban folyt rám, felfrissültem tő-le. Találtam női tusfürdőt is a zuhanykabinban, amin elgondolkodtam. Vajon kié lehet...?

Mélázásomból kizökkentett a csengő hangja. Valaki Andreast kereste. Lentebbvettem a vízsugarat, reméltem, hogy így nagyjából meghallom, mit beszélnek. Kíváncsi természetem van, na.
– Andreas – hallottam egy idegen férfi hangját. – Beszélnünk kell. Bejöhetek?
– Üdv, Warrick – ez már Andreas volt. – Épp reggelit csinálok, és vendégem van.
– Öt percet kérek – felelte a Warrick nevű férfi. – Verne üzent, hogy azonnal látni akar. A vendéged egy hölgy?
Nem hallottam választ, ezért valószínűleg Andreas csak bólintott.
– Ez esetben... – a többit nem értettem, mert suttogóra fogta a hangját. Csuromvizesen kiléptem a zuhanykabinból, magamra tekertem a törölközőt, és az ajtóhoz mentem, hátha meghallok valamit. Szerencsére ezek a tolóajtók nem szigetelnek túl jól...
– Szerintem te totál megőrültél – hallottam Warrick szemrehányó hangját. – Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?
Olyan halkan beszéltek, hogy minden szóra oda kellett figyelnem.
– Akkor Verne tudja, mi történt. Látta.
– Aha. És mi lesz? – kérdezte Andreas. A hangja furcsa volt, mondhatni félelem hallatszott belőle.
– Ezt csak vele beszélheted meg. De szerintem készülj fel, nem lesz egy könnyű beszélgetés.
– Remek. Szerintem ez maximálisan az én dolgom.
– Ennyire ne bízd el magad. Most nem te vagy a nagyfőnök.
– Ne tegyél úgy, mintha felettem állnál! – Andreas megemelte a hangját, és furcsa, morgó hangot hallatott, amit sosem hallottam tőle ezelőtt.
– Nem akarlak emlékeztetni, de most nem vagy abban a pozícióban, hogy bárkivel is szembeszállj. Verne kerestetni fog, ha nem jelensz meg nála, még ma.
Szünet következett a beszélgetésben. Gőzöm nem volt, miről beszélhetnek. Attól tartottam, Andreas valami alvilági bizniszbe keveredett. A beszélgetésből erre tudtam következtetni.
– A francba veled, el ne gyengülj itt nekem. Aláásnád a tekintélyed – Warrick ingerült hangja csattant fel. – A barátomnak tartalak, de a törvényeinket én, ellentétben veled tiszteletben tartom.
– Oké, összeszedem magam. Csak kicsit hirtelen állítottál be ezzel a dologgal.
– Hahh. Egyvalamit árulj azért el, és utána eltűnök. Szándékos volt?
– Ha én azt tudnám... – felelte Andreas.
– Szerintem ez nem lesz elég nyomós érv... Valami jobbat találj ki, ha meg akarod úszni. De azért a legjobbakat kívánom. Viszlát. Remélem még látlak.
Na ez rosszul hangzott. Hallottam az ajtó csukódását. Most már tényleg összezavarodtam. A beszélgetés bizonyos részei nagyon is furcsák voltak előttem. Túl sok volt a véletlen egybeesés. Reméltem Andreas nem szadomazo biszexuális, és hogy ez a Verne nem a pszichopata szeretője. Ha-ha. Ezen azért majdnem felröhögtem. Gyorsan magamra kaptam a ruháim, majd a tükörbe néztem. Egy picit meghökkentem. A kékeszöld szemeim most enyhén fakó, szürkés fényűek voltak. Bizonyára túl fáradt vagyok. Egy fésűvel végigszántottam hajamon. Egész emberi külsőm lett végül. Úgy döntöttem, nem említem meg Andreasnak, amit az előbb hallottam. Így is láttam rajta, hogy eléggé megviseli a dolog, nem akartam hát rátenni még egy lapáttal. Kimentem a fürdőből, és megláttam őt, ahogy a reggelinket készíti. Rám emelte tekintetét, megejtett egy halvány mosolyt. Próbálta a régi külsejét mutatni, de azért mögötte ott láttam az aggodalmat.
– Bocs, kicsit késik a reggeli. Haverom feltartott – mondta lazán, mintha mi sem történt volna.
– Nem gáz. Már maga a tudat, hogy reggelit készítenek nekem... – csábosan rámosolyogtam, reméltem visszatér tőle régebbi hangulata. Letett elém egy nagy bögre teát.
– Köszi.
Nem válaszolt rá, visszatért a kajakészítéshez. Belekortyoltam a teába, szerencsére nem volt túl forró, és a citrom–cukor arány is jól el volt találva. Majd befejezte a rántottakészítést, és két tányérba tette. Nagyon jó illata volt. Hozott magának is teát, majd az ételt is az asztalra pakolta. Csendben enni kezdtünk. Jól főzött, bár ezt már este is megállapítottam. De milyen furcsa: itt járt ez a különös férfi, aki a "haverjának" mond-ja magát, és azóta csak árnyéka önmagának.
– Öhm – szólaltam meg. – Az a helyzet, hogy nekem nemsokára mennem kell.
– Szülők?
– Igen. Bár nem ez az első, hogy ilyen sokáig kimaradtam otthonról, de azért talán már várnak. De az is lehet, hogy nem érdekli őket... Nem tudom. Kockáztatni nem akarok.
– Oké, ami azt illeti, nekem is akad pár tennivalóm – mondta, és elkomorult az arca.
– Baj van?
– Ja, azt hiszem. A főnököm sürgősen látni akar. Talán valami félresikerült.
Ohh. Akkor tényleg valami munkaügy. Már majdnem megijedtem, hogy esetleg sö-tét ügyletekben van benne. Valószínűleg valamit elhibázott, és most ki akarják rúgni. Kellemetlen. Úgy döntöttem, nem ez a legjobb pillanat, hogy megkérdezzem, mivel foglalkozik.

Befejeztük a reggelizést, én pedig felálltam, indulásra készen.
– Hogy jutok innen haza? – jutott eszembe és megmondtam merrefelé lakom.
– 2–es és 9–es villamossal. A 2–esről szállj át a parknál. Szerintem alig egy óra alatt otthon vagy.
– Remek. És köszönöm – tettem hozzá, mire ő felvette a szokásos helyes vigyorát. Az ajtóban odajött hozzám, megölelt, az energiája pedig végigáramlott rajtam, mint az áramütés, pedig nem is értünk komolyabban egymáshoz. Elakadt a szavam, tágra nyílt szemeimet rá szegeztem, de ő továbbra is csak mosolygott. Megpuszilta a homlokom, majd elengedett.
– Na menj már – nevette el magát. – Ha még sokáig így ácsorogsz nem engedlek haza.
– Megfontolandó – feleltem.
– Hát, akkor viszlát. Dahlia. – nyitotta ki az ajtót. – Még látjuk egymást.
Reméltem igazat beszél.

***

Kiléptem a lépcsőházból. Ó a francba. Se egy telefonszám, se egy email cím, semmi. Egyáltalán tudok róla valamit? Estem már ebbe a hibába korábban is, nem valami kellemes. Az éjszaka elvarázsolja a szereplőket, akik közös ágyban kötnek ki, majd eljön a reggel, a búcsúzás és vele együtt az üresség. Ez a "majd látjuk egymást" nem volt valami konkrét. Egyedül a címe biztos. Azt jól a fejembe véstem mielőtt elindultam volna a villamosmegálló felé.
Vártam a csodaszép késő délelőtti napsütésben. Nagyon gyorsan melegem lett a tűző napon. A megállóban elég nagy tömeg volt, mindenki a villamost várta. Övtáskámból előkerestem a zenelejátszóm. Muszáj volt valami, ami eltereli a gondolataim. A zene pedig megfelelő volt erre a célra. Feltekertem a hangerőt és vártam. A villamos kb. öt perc múlva meg is érkezett. Gyorsan felszálltam a többi emberrel együtt, és megindultam hazafelé...

Az ajtóban szerencsétlenkedtem, kerestem a kulcsom, pont úgy, mint néhány órája Andreas a sajátját. Elkergettem a fejemből a képét, nem akartam még jobban összezavarodni érzelmileg. Elszomorodtam. Már az is megfordult a fejemben, hogy a hiánya szomorít el, és azért érzek ürességet. De hiszen alig ismerem, nem érezhetek iránta semmit komolyan. A múlt éjszaka pedig egyszerűen csak elragadott minket a szenve-dély, ez bárkivel előfordulhat, nincs ebben semmi különös. Azért mégis ott motoszkált a gondolat. Túl tökéletes, mintsem veszni hagyjam. Kizártam az ajtót és beléptem. Szokásos helyzet: apa dolgozik, anya itthon van. Ajaj. Vajon felhozza–e, hogy hol voltam? Bár teljesen mindegy. Anyám a konyhában készítette az ebédet, beköszöntem neki.
– Szia – köszönt vissza, de a főzőcskézést nem hagyta abba. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. – Ilyenkor kell hazajönni?
– Bocs. Egyik barátnőmnél aludtam. Csak véletlen összefutottunk koncerten, ami tök sokáig tartott, aztán nem volt már kedvem hazajönni, ő meg tök közel lakik és felvetet-te az ötletet – hihető, nem?
– Rendben, de azért telefonálhattál volna – az arca unott volt, mintha csak a köteles-ség mondatná ezt vele.
– Persze, hogyne. Most is gondoltam rá, csak már elég késő volt.
– Jó, hát nem vagy már gyerek – ennyiben hagyta a dolgot. A szokásosnál is komorabb volt ma, de inkább nem kérdeztem rá a dologra. Tapasztalat ugye.
– Igaz – feleltem, és közben ásítottam egy nagyot. – Na én szerintem alszom egyet, kicsit későn lett vége a bulinak.
Nagyon durván elálmosodtam. Pedig nem rég keltem fel. Felmentem a szobámba. Szerettem ezt a helyet. Nem volt túl tágas, viszont elég sok mindent összezsúfoltam benne, ezért volt benne valami plusz. Rendezett káosz. Az összhatása nekem nagyon tetszett. Rengeteg dísztárgy, növény, könyv volt a polcaimon. Az ágyam mérete pont jó volt: egy embernek elég nagy, de akár kettő is elfér rajta. Tágra nyitottam az ablaka-im, had jöjjön be a friss levegő, elhúztam a színes függönyöket, levetkőztem, és ledőltem az ágyra. Az álom pillanatok alatt elnyomott, én pedig átadtam magam a meg-nyugtató semminek.
Kicsit kábán és szédülten ébredtem késő délután. Ezek mellett hihetetlenül melegem volt, ezért a fehérneműn kívül csak egy könnyű trikót vettem fel. Kimentem a szobámból: sehol senki. Általában ez van, üres az egész lakás. Bár én szerettem egyedül lenni itthon. Kicsit olyan, mintha saját lakásom lenne. Feltettem valami kellemes zenét, és hagytam, had árasszanak el a gondolataim. Megállás nélkül az előző estére gondoltam, annyira csodálatos és hihetetlen volt. Szabadidőmben gyakran rajzolok, ezért most is úgy éreztem, muszáj lesz valahogy kifejeznem ami épp bennem van. Általában úgy kezdek el rajzolgatni, hogy semmi tervem sincs, de amint elkezdem, sorra jönnek az ötletek. Így volt ez most is.

Leginkább a fantasy témájú rajzokat szerettem, ezért most is valami ilyesmi sült ki belőle. Tudni kell, hogy rajzoláskor teljesen elveszítem az időérzékem, csakis a fel-adatra koncentrálok, méghozzá annyira mélyen, hogy nem veszek észre semmi mást. Most is csak úgy teltek a hosszú percek a folyamat alatt. Először egy férfialak került a papírra, kezeivel hosszú kardot markolt, ruházatát tekintve harci felszerelést viselt, kivéve a fejét. Hosszú hajába belekapott a szél, szemei zöldesen ragyogtak. A kép erőt és hatalmat sugározott. Az egész rajzot egy erdei környezetbe tettem végül, úgy gondoltam ide illik a legjobban. Majd elámultam saját magamon, a rajz hihetetlenül jól sikerült. Minden hajtincs tökéletesen illett a képbe, nagyon valósághű volt. Viszont feltűnt, hogy a férfi arca kísértetiesen hasonlít Andreas arcára, kivéve a haját, ami neki rövidebb volt. Az utolsó simításokat végeztem a rajzomon, mire meglibbent a függönyöm és felnéztem. Egy alak állt az ablakom előtt.
– Mi a... – kiáltottam fel megijedve. – Hogy kerülsz te ide?
– Nyitva volt az ablakod – vonta meg a vállát hanyagul az én Andreasom.
– De hát honnan tudtad a címem? Nem is mondtam meg hol lakom pontosan.
– Hát, valahogy mégis kiszagoltam – vigyorodott el. – Megvannak a kapcsolataim.
– Ajaj, ez nem hangzik valami bizalomgerjesztőnek… Elárulod, miben utazol?
– Hú, ha te azt tudnád… – a mosolya nem hervadt le, engem viszont még kíváncsibbá tett. – Egyébként is, megígértem, hogy találkozunk.
– Igen, tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar – feleltem. Tisztában voltam vele, hogy úgy viselkedem, mint valami naiv kislány, de hirtelen felkeltem a székről, odasiettem hozzá és megöleltem. Nagyon megörültem neki, nélküle elveszett-nek éreztem magam. Ismét farmerpóló összeállítást viselt, csak most sötétzöld póló volt rajta, ami nagyon ment a szemeihez. Kibontakoztam az ölelésből, megpróbáltam rendesen állni, de elgyengültem és elestem volna, ha nem fog meg.
– Dahlia! Jól vagy? Lázasnak tűnsz.
– Nem tudom – válaszoltam kábán. – Egész nap furcsán éreztem magam. Szédelegtem.
– Hm. A helyedben bevennék egy aszpirint és holnap elmennék dokihoz.
– Nem rossz ötlet – feleltem nagyon halkan. Már a beszédhez is kimerült voltam. Nem tudom mi lelt, hiszen aludtam eleget, de tényleg eleget. Arra eszméltem, hogy Andreas felemel, és az ágyamra fektet.
– Aludnod kéne – mondta.
– Aludni? Kábé két órája keltem fel.
– Az lehet, de nézz magadra. Állni alig bírsz.
– Andreas, miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom – felelte, és lehajtotta a fejét. – Hiányoztál és látni akartalak. Erre eszméltem, és rögtön el is indultam.
Felsóhajtottam. Én is ugyanezt éreztem. Ha nem kezdek el gyengélkedni, tutira meg-keresem. Mi a fene történik velünk? Túl fáradt voltam, hogy válaszoljak, ezért csak mosolyogva bólogattam, csukott szemmel.
– Aludj.
– Kérlek, maradj itt – susogtam. Éreztem, ahogy ruhástól az ágyamra fekszik. A hajammal játszott, míg én az elalvás határán voltam. Mintha azt suttogta volna, hogy "sajnálom", de lehet csak a képzeletem játszott velem. Nem volt erőm visszakérdezni, és a következő pillanatban már aludtam is, a mai napon harmadjára.

Álmomban nappal volt. Futottam a város egyik utcájában, majd a házak egyre ritkulak, és én tudtam, hogy a város szélén vagyok. Feltűnt hozzám nagyon közel az az adótorony, ahol voltunk, de én még tovább futottam, nem ismerve a kimerültség fogalmát. Hirtelen eltűntek a házak, és én a várost szegélyező erdők körül találtam magam. Futottam be a fák közé egy ösvényen, mintha pontosan tudnám, hová megyek. Az erdő egyre sűrűbbé vált, a napfény alig–alig tűzött át a fákon. Fogalmam sincs, mennyi ideje futhattam, de végül egy hatalmas tisztásra értem. A végén egy romos faházikót láttam, ami nagyon nem illett az egész képbe. Olyan volt, mint valami díszlet. Mintha valamit el akarna rejteni. Hirtelen a tisztás másik végén találtam magam, pont a kunyhó előtt. Láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtaja. Bementem. Teljesen üres volt, leszámítva egy csapóajtót, ami túl modernnek hatott, mintsem hogy eredeti-leg ide építették volna. Majd felnyitottam az ajtót és egy lépcsősort láttam lenn. Meg-indultam lefelé, de itt vége szakadt az álomnak.
Reggel nyolckor ébredtem, frissen és kipihenten. Élénken emlékeztem előző esti álmomra, de fogalmam sem volt, mit jelenthet. Meglepetésemre, Andreas eltűnt. Már–már ott tartottam, hogy álmodtam az egész látogatását is, de ekkor egy levelet találtam az ágyamon, vélhetően Andreas írásával.

Dahlia!
Sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem, de hazajöttek a szüleid, és úgy gondoltam jobb, ha nem találnak itt. Remélem, nincs harag.
Most kérlek ne keress egy kis ideig. Jelentkezni fogok, ne aggódj. Igazából tegnap beszélni akartam Veled egy fontos dologról, csak sajnos nem került rá sor. Kérlek, nagyon vigyázz magadra. És előre sajnálom, ha kavarodást okoztam Neked, hidd el, hogy nem állt szándékomban.
Nemsokára találkozunk.
Ölel: Andreas
Ui.: Tetszik a rajzod, ha engem akart ábrázolni, akkor nagyon jól eltaláltad. Talán kicsit túl agresszív.


Na tessék. Ennél konkrétabban is fogalmazhatott volna. Mi az hogy ne keressem? Ezt mégis hogy gondolja? Elszomorodtam a gondolatra. Nélküle tényleg elveszettnek és üresnek éreztem magam. Mellesleg miért ne keressem? És mi az a fontos dolog amiről beszélnünk kellett volna? Továbbá azt sem tudtam, miért kér elnézést egy olyan dolog miatt, amiről fogalmam sincs. Ezt nem hiszem el. Két napja sem ismerem, és máris az őrületbe kerget a furcsa utalásaival és a titkolózásaival. Mérgesen hajtottam össze a levelet, és az asztalomra hajítottam.

Kimentem a fürdőszobába, és lezuhanyoztam. Kitöröltem minden gondolatot a fejemből, átadtam magam a forró vízsugárnak. Zuhanyzás közben fájdalmat éreztem a fülemnél. Amint kijöttem a kabinból, megnéztem gyorsan a tükörben. Meglepődve vettem észre, hogy mindkettő elég csúnyán begyulladt az ezüst fülbevalómtól. Furcsa, hiszen eddig mindenféle rossz bizsut bírt a fülem, most meg teljesen piros volt. Óvatosan kivettem a fülbevalókat, és bekentem valami krémmel. Reméltem, ettől helyrejön.
Levánszorogtam a konyhába. A szüleim a konyhában kávéztak, mellé újságot olvastak.
– Jó reggelt – köszöntem.
– Neked is – köszöntek vissza. – Kérsz valamit enni?
– Uram isten, dehogy. Nem vagyok éhes. – De azért meglepődtem anyám gondoskodásán, nem szokott ilyen lenni. Kiöntöttem magamnak egy bögre teát, majd leültem az asztalhoz.
– Sápadt vagy – jegyezte meg apám. – Jól érzed magad?
– Ami azt illeti, nem igazán. Szédülök, gyengének érzem magam, és talán hőemelkedésem is van. Vagyis este volt.
– Este elég korán feküdtél le – mondta anyám. Itt megdermedtem, tartottam tőle, hogy feltűnt nekik, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
– Tudom, nem éreztem jól magam. Pedig délelőtt is aludtam. Nem tudom, mi bajom lehet.
– Elviszlek az orvoshoz – ajánlotta fel apám.
– Köszönöm.
– Ez a legkevesebb. Addig meg vegyél be gyógyszert.

Milyen rendes. Furcsa volt így teljesen természetesen beszélgetni egymással. Éreztem, hogy valami megváltozott, de nem tudtam volna pontos választ adni arra, hogy mi. A dolgok mintha nem a szokásos rend szerint történtek volna. És határozott meg-győződésem volt, hogy Andreas tudhat valamit. Eltökéltem magamban, hogy minél hamarabb kiderítem, mi folyik itt.