Cyberdoc

KIBERDOKI története
(Shadowrun előtörténet)

Valaha Miguel Perez voltam. Ma már csak Kiberdokiként ismernek, egyesek pedig csak az atzlaniként beszélnek rólam.
A szüleim az Aztechnology alkalmazásában álló egyszerű cégrabszolgák voltak, akikkel Mexikóvárosban éltünk éppen csak a szmogtakaró felett. Jómagam láttam szüleim életét és tudtam, hogy az ilyen életbe én belepusztulnék. Úgy gondoltam, hogy a sport segítségével tudnék kiemelkedni, ezért már a középiskolában elkezdtem atletizálni és elszántságomnak köszönhetően elég jól ment. Elég jól ahhoz, hogy elnyerjem a cég egyik ösztöndíját az Atzlani Orvosi Egyetemre. Ez óriási lehetőség volt és én ki akartam használni. Nagy lendülettel vetettem bele magam a sebészet és a kibersebészet rejtelmeibe.

Egy ideig minden rendben ment, még az sem okozott semmi problémát, hogy 2050 körül kitört a forradalom. Azok az események, amikről a trideo hírek szóltak, olyan messze voltak tőlünk. Azután egy nap, amikor már végzős orvostanhallgató voltam, a szüleimet meghívták egy céges buliba, karácsony körül. Soha többet nem láttam őket. A hírek és a cég szerint lázadók egy csoportja robbantotta fel a klubbot, ahol ők is voltak. Megpróbáltam többet megtudni a haláluk körülményeiről, még egy kis dekázással is megpróbálkoztam, azzal a számítógépes tudással, amit az egyetemen összeszedtem, de mindenhol csak falakba ütköztem. Mígnem apám egyik régi munkatársa fel nem keresett az egyetemisták törzshelyének számító Hippokratész kocsmájában. Zilált volt és valami mélyről jövő rettegés ült a szemeiben, amilyet az űzött vad szemében láthat a vadász.

Azt hiszem ez volt az egyik oka annak, hogy hittem neki, a másik pedig az, hogy hinni akartam. Ő elmondta, hogy a szüleimet nem a lázadók ölték meg, hanem a cég. Mégpedig azért, mert lázadószimpatizánsok voltak. Egyszerűen részben egyetértettek a lázadók céljaival, ezért kellett meghalniuk! A cég minden dolgozóját összehívta a mexikóvárosi központból, aki lázadószimpatizánsnak számított, hogy együtt ünnepeljék meg a karácsonyt, ezzel is erősítve a céghez tartozást. Azután amikor mindenki megérkezett, egyszerűen felrobbantották a klubbot. Hát így gondolta a cég az örök hűséget. Iszonyatos haragra gerjedtem és bosszút esküdtem.

Később beszéltem pár sráccal, akik ugyanúgy jártak, mint én és elhatároztuk, hogy a záróvizsgák előtt lelépünk és csatlakozunk a lázadókhoz. Délnek indultunk és pár héttel később csatlakoztunk a lázadókhoz. Tudtam, hogy ha kiderül, hogy már majdnem orvos vagyok, ráadásul sebész, soha nem engednének akcióba, ezért amikor aziránt érdeklődtek, hogy kik vagyunk, erről mélyen hallgattam. Egy rövid kiképzés után kaptam egy régi, ám megbízható sörétes puskát és egy hasonlóan öreg Ruger Super Warhawkot és beosztottak Alvares parancsnok csapatába. Ő arról volt híres, hogy rajtaütéseit mindig kiválóan megtervezte, így mindig szinte sértetlenül hozta vissza embereit. Ezért is volt kiváló ember arra, hogy az újoncokat a megismertesse a gerilla háború fortélyaival. Ekkor 2055-öt írtunk és előttem állt életem addigi legforróbb nyara.

Az első bevetésemen egy céges kutatóbázisra utánpótlást szállító konvojt támadtunk meg. Az egész akció beleégett az emlékezetembe. Az Aztechnology nem akart nagy feltűnést kelteni, ezért a konvojt egyetlen HEF és egy szakasznyi céges katona kísérte. Az út a bázishoz öt kanyonon vezetett keresztül, mi a negyediknél csaptunk le rájuk, alig öt km-re a bázisuktól, ahol már biztonságban érezték magukat. Mi tízen voltunk, ebből ketten rakétavetőkkel felmásztak a kanyon oldalán és várták a HEF-et, mi a sziklák közé rejtőztünk el az út mellett. Először a HEF-et lőttük ki, azután az élen haladó csapatszállítót. Ezután már nem is rajtaütés, inkább mészárlás zajlott a kanyonban. Ők nem kértek kegyelmet, mi pedig nem adtunk nekik. Alapvető emberségem halk szavát a fülemben dübörgő vér hangja nyomta el, amely egyre csak egy szót harsogott: bosszú, bosszú, bosszú.

Én pedig alávetettem magam a bosszú szörnyetegének. Bevetésről bevetésre jártam, orvosi esküm, melyet már az iskola elején letettünk, mintha soha nem létezett volna. Csak az érdekelt, hogy minél nagyobb kárt okozzak a gyűlölt cégnek, eszközökben és életekben egyaránt. Szörnyeteg lettem magam is csillapíthatatlan vér-, és tudásszomjjal. Szivacsként ittam magamba a gerilla háború minden csínját-bínját, és elememben éreztem magam a bevetéseken. Úgy egy évvel később az egyik halottnál megláttam a puskát, ami azóta is az életem része: egy Enfield AS-7-es volt, és utólag mintha ez egy jel lett volna, hogy az életem újabb fordulóponthoz érkezett; nemsokára újból szükségem lett orvosi tudásomra.
Hat évvel a felkelés kezdete után a cégek már igencsak komolyan vettek minket és kezdtük elnyerni a lakosok szimpátiáját is. A csataterek részben áttevődtek a kisebb városokba is és már nemcsak katonákkal, hanem néha varázstudókkal is szembekerültünk. Szóval nehezebb dolgunk volt, de a lehetőségeink is szélesebbek voltak, pár héttel a puska megszerzése után, immár Lopez parancsnok helyetteseként , aki az azóta már előléptetett Alvares alá volt beosztva, egy kisebb céges telep ellen indultunk, hogy katonai cuccokat szerezzünk. Én is részt vettem a terv kidolgozásában és mondhatom jó kis terv volt. A célpont gyengén védett volt és kiesett addigi tevékenységi területünkből, tehát nem számítottak ránk. A terv szerint az akció megkezdése után fél órával már, a szükséges anyagokkal felpakolva, el is tűntünk volna.

Ment is minden, mint a karikacsapás. Tényleg nem számítottak ránk, és tíz perccel a kezdés után már bent voltunk, a foglyokat bezártuk és elkezdtük az anyagok felpakolását. Ekkor csesződtek el a dolgok véglegesen. A levegő megremegett, és ahol eddig csak a puszta volt, most három céges csapat vette körül a bázist. Az egész bázis csak csali volt és tudták, hogy rá fogunk harapni. Mint később kiderült, akik körülvettek minket, azokat máshonnan hozták ide, és a bentieket erről nem is tájékoztatták. Mi pedig szépen besétáltunk a csapdába. Épp csak egy tizedmásodpercig tartott a meglepődésünk, azután beugrottunk a gépeinkbe és minden fegyverünkből tüzet nyitva kitörtünk. Már mindannyian veteránnak számítottunk, de így se jutottunk volna ki, ha ketten nem maradnak hátra, hogy a bázis védelmi eszközeivel fedezzenek minket. Végül kijutottunk, de mindenki szerzett kisebb-nagyobb sérüléseket. A legrosszabb bőrben Lopez parancsnok volt, akit legalább négyszer is eltaláltak miközben a tetőablakban állva rakétavetőjével tisztogatott. Hihetetlenül szívós volt, de nem élte volna túl a hazáig vezető utat. Láttam, ahogy egyre gyengül, de nem lassíthattunk. Iszonyatos vihar dúlt a lelkemben. Mintha a sötétség és a fény háborúzott volna egymással. Az egyik egyre csak azt hajtogatta, hogy bosszút kell állnod és tudod, milyen következményekkel járna, ha kiderül, hogy orvos vagy. Eközben a másiktól csak azt hallottam, hogy orvos vagy, nem hagyhatod a kezeid között meghalni. Végül is ez a hang győzött és az, hogy Lopezzel jóban voltunk, már-már barátoknak is lehetett volna mondani minket. Menet közben egy simább útszakaszon egy késsel és egy csipesszel kioperáltam a még benne lévő két golyót és a Josenál lévő tequila segítségével fertőtlenítettem a sebeit, majd bekötöztem. Utána átkapaszkodtam a másik kocsira és ott is elláttam a súlyosabb sebesülteket. Azután megpróbáltam pihenni és kitalálni, hogyan tovább.

Amikor közeledtünk a táborunkhoz, rádión beszámoltam a helyzetünkről, majd
érkezésünk után eligazítottam a kiérkező felcsereket. Ápolók lehettek hajdanán, akik csodálkoztak ugyan, de tették a dolgukat. Hagytam, hogy engem is ellássanak, egy golyó súrolta az oldalamat és egy közeli találat után pár repesz beleállt a bal karomba, azután jelentkeztem Alvares ezredesnél. Hosszú és indulatos beszélgetés várt ránk, aminek a végén sikerült annyit elérnem, hogy bár csatlakozok az orvos csoporthoz, de ha orvosi felszerelésekért megyünk, akkor azokban az akciókban én is részt veszek, mint szakértő.
Az életem megváltozott. S bár jóval kevesebb bevetésre jártam, nem volt időm unatkozni. A cégek bekeményítettek és mi sem maradtunk adósok a válasszal. A sebesültek pedig egyre csak jöttek. Ami elméleti tudást az egyetemen összeszedtem, amellé bőven volt lehetőségem gyakorlati tudásra is szert tenni. Operáltam minden körülmények között, az egész jól felszerelt műtőtől a golyózáporig, és néha még kiberverekkel is találkoztam. Egy különösen jól sikerült beszerző akció után sikerült rábeszélnem a feletteseimet, hogy szükségem van egy reakciógyorsításra, mivel éles körülmények és súlyos sebek esetén a gyorsaság létfontosságú tényező. Ők pedig vonakodva bár, de beleegyeztek, hogy végrehajtják rajtam az elektrolit kezelést. Hónapokkal később egy rövidebb kísérlet sorozat után rájöttem, és bizonyítékokkal is alátámasztottam, hogy milyen hasznos tud lenni a hőlátás erősen vérző és mélyebb sebek kezelésénél, így az orvos csoportokat ellátták hőlátó szemüvegekkel. Én azonban idővel már nemcsak részt vettem az orvosi beszerző akciókban, hanem irányítottam is azokat, kaptam egy hőlátó szem beültetést, ami jobban alkalmazható a harctéren, mint egy szemüveg. Mellesleg rám bízták, hogy tanítsam meg pár másik orvosnak a hőlátásban rejlő lehetőségek kihasználását. Konkrétan, hogy hogyan különböztessék meg a sok vér alatt az ép ereket a sérültektől és operáljanak a hőkép alapján. Később ők képezték ki a többieket az eljárás használatára. Itt találkoztam Paco Lopez húgával, Mariaval. Gyönyörű lány volt, aki ápolónőből lett orvos. Szépsége és kedvessége magával ragadott, azonban még hosszú időnek kellett eltelnie 2057-től, míg újra találkoztunk.

A háború 2057-ben is folytatódott. Már voltak stabil bázisaink, saját területünk, ahová a cégek ugyanúgy nem tették be a lábukat, mint ahogy mi sem mentünk Mexikóvárosba. Egyre többen csatlakoztak a lázadókhoz, akiket a lakosság jelentős része már szabadságharcosoknak nevezett és teljes szívével támogatott. Lehetőségünk volt válogatni az emberek között és mindenkinek olyan feladatot találni, amire igazán alkalmas. A kiképzés hosszabb és alaposabb volt, mint valaha. Én is átkerültem az egyik kiképzőbázisra, ahol a bevetésekre küldött felcsereket készítettük fel. Ez is egy újdonság volt, ami létét a józan észnek, egy kis rábeszélésnek és a bővülő lehetőségeknek köszönhette. Bár ez így kissé idillikusnak tűnhet, azonban senki ne értse félre. A 2057-es év amolyan erőgyűjtés volt mindkét fél részéről, ami azért jó pár súlyos összecsapást is hozott. Még a legegyszerűbb bevetés is jóval veszélyesebb volt és több felkészülést igényelt, mint két évvel korábban. Ezért döntöttem én is egy fegyvercsatoló mellett, amivel fegyvereimet is elláttam. Bár feletteseim kissé vonakodtak az újabb beültetéstől, mondván, hogy kevés kiberverünk van, mivel én vezettem az egészségügyi beszerző utak jelentős részét, meg tudtam őket győzni, hogy egy még belefér. Meg kell hagyni, szükségem is lett rá.

57 vége felé egy nagyobb akció tervezésébe és előkészítésébe fogtunk. A célpontunk egy kutatólaborral kiegészített kiberver összeszerelő üzem volt. Mellékesen nagy tételben állítottak elő itt gyógycsomagokat is, amik szintén létfontosságúak voltak a tervezett 58-as offenzívánkhoz, amit egy magyar cimborám, a jó ég tudja hogy keveredett ide, csak a dicsőséges tavaszi hadjáratként emlegetett. Tehát a tervek szerint a létesítmény elleni támadásunkat pár órával korábban két nagy erejű rajtaütés fogja megelőzni két közeli támaszpont ellen, hogy eltereljük a figyelmet. Amikor végeztünk az előkészületekkel, megindítottuk az akciót 57 karácsonyán, nagyjából a szüleim halálának harmadik évfordulóján. Én is ott voltam a létesítményt megtámadó csoport tagjai között és különös elégedettséggel töltött el, hogy ezen a számomra fontos évfordulón ekkora csapást mérhetek az Aztechnologyra. Mint a régi szép időkben úgy ment a támadás. A létesítmény biztonsági erői, amelyekből sokakat vezényeltek át a támaszpontok megsegítésére, bár készültségben voltak, a pár órányi fölösleges figyelés után lazítottak. Ekkor jöttünk mi. Negyed óra múlva az ellenállást megtörtük, félóra múlva pedig már megkezdhettük a berendezések és a készletek elszállítását.

Épp az udvaron álltam és a rakodást felügyeltem, amikor egy óriási ütést éreztem a hátamon, ami egyszerűen neki csapott az előttem lévő szállító HEF oldalához. A földre zuhantam és az utolsó dolog amit láttam, a vérem volt a gép oldalán, azután jött a sötétség és a lebegés a semmi közepén. Amikor kinyitottam a szemem egy angyal hajolt fölém és bár láttam, hogy beszél, hallani azonban semmit sem hallottam. Egy pillanattal később, amikor épp elkezdtem hallani, az angyal zokogva a nyakamba borult, de hangjában megkönnyebbülés csengett. Akkor hirtelen beugrott, hogy hol vagyok és ki ő. Egy kórházi ágyban feküdtem és aki a nyakamba borulva sírt az Maria volt. Mint később kiderült egy orvlövész kapott el engem, aki lázadó vezetőkre vadászott. Hízelgő, hogy pont engem szúrt ki, de remélem azóta a pokolban ég. A golyó a gerincem mellett és a szívem alatt ment be és a bal lengőbordámat szétzúzva jött ki. A helyszínen semmit nem tudtak kezdeni velem, ezért kaptam egy traumatapaszt és a legkorábbi megpakolt HEF-fel a legközelebbi központunkba vittek. Itt dolgozott Maria is, aki érkezésemtől fogva szinte végig velem volt. Amikor stabilizálták az állapotomat, tovább vittek a központi kórházunkba és Maria is velem jött. Azonban még így is egy hónapig feküdtem kómában. Még a hozzám hívott varázstudók is csak annyit tudtak mondani, hogyha a lelkem vissza akar térni a testembe, akkor élni fogok, ha nem, akkor akár le is kapcsolhatják az életbenntartó gépeket. Meg is akarták tenni, de se Maria, se Paco, sőt még Alvares, aki azóta már tábornok lett, sem hagyta, hogy megtegyék. Míg lábadoztam Maria végig velem volt és később is együtt dolgoztunk az első, a szabadságharcot saját forrásokból ellátó egészségügyi létesítményben: a 2-es eü. központban. Ez lényegében az átköltöztetett gyár volt, amit decemberben megtámadtunk. 2058 februárjában nagy üzemben gyártottuk a gyógycsomagokat és végeztük el a különféle beültetéseket, készültünk az offenzívára, készleteket halmoztunk fel.

Azután tavasszal megindult az offenzíva, ám én nem bántam, hogy nem engednek részt venni benne. Maria-val voltam és ez nekem mindennél többet ért. A bosszút követelő belső hangom teljesen elnémult és én tudtam, hogy megtaláltam azt a nőt, akivel együtt akarok megöregedni. A hadjárat jól haladt, meglepően jól. Elfoglaltunk több fontos várost és jelentős kikötőt is és fél év alatt csapataink 60 km-re megközelítették Mexikóvárost is. Én, ha elkapott az adrenalin hiány, végiglátogattam a csapatokat és besegítettem itt is ott is, de tartottam magam a Marianak adott ígéretemhez és semmi igazán veszélyeset nem csináltam. Tehát jól állt a szabadságharcunk, azonban nem mindenki örült a sikereinknek. Az Atzlanban jelenlévő cégek nem akartak új szerződést kötni velünk, inkább az Aztechnology mellé álltak, hogy visszaszerezzék az elfoglalt területeken lévő érdekeltségeiket.

A cégek egyesítették erőiket és elképesztő erejű ellentámadásba mentek át. Nem csak a legmodernebb harceszközöket vetették be, hanem mágusokat és paralényeket is nagy mennyiségben alkalmaztak. Ezeket nem csak az összecsapásokban vetették be, hanem a megszállt területek ellenőrzésében és újra megtisztításában is. Olyanok voltak, mint egy óriási harapófogó, amely lassan, de biztosan összezárul a Yucatán félsziget körül. Lépésről lépésre szorították vissza a csapatainkat, és bár minden egyes feladott centiméterért keményen megküzdöttünk, úgy tűnt megállíthatatlanok. Ráadásul, ha valaki elszakadt a saját csapatától, de életben maradt és a fogságba esést is elkerülte, az sem reménykedhetett benne, hogy a gyűrűn áttörve vagy átsurranva visszajut a sajátjaihoz. Mivel a cégesek gyakran csinálták, hogy erős páncélos egységekkel nagyobb csoportokat kerítettek be és morzsoltak fel, a vezetőink létrehoztak egy kommandót, aminek a feladata az volt, hogy a bekerített egységekből kimentse a fontosabb vezetőket, illetve szakembereket. Felkértek, hogy legyek tagja ennek a csapatnak és a bevetések alatt biztosítsak egészségügyi támogatást. Amilyen helyzetben voltunk, Maria megértette, hogy ezt kell tennem, sőt ő is csatlakozni akart az egyik ilyen kommandóhoz. Szerencsére azonban sikerült lebeszélni róla, hiszen neki szinte semmilyen harci tapasztalata nem volt, ő a kezdetektől az orvosi részlegen dolgozott.

A bevetéseink úgy zajlottak, hogy egy válogatott rigókból álló viharmadár különítménnyel érkeztünk a veszélyeztetett körzetbe. A veszélyben lévő egységnek a viharmadarak tűztámogatást nyújtottak a kitöréshez. Ha ennek ellenére is befejezték a cégesek a bekerítő manővert és már semmi esély nem volt rá, hogy az embereink kijussanak, akkor az utolsó pillanatban berepültünk és a legfontosabb embereket kihoztuk, meg persze akit még elbírtunk. Hátborzongató volt, ahogy a cégesek először megkeresték azt a részt, ahol a leggyengébb volt a páncélelhárítás, majd általában délután, megindultak a páncélosaik. Mintha egy acélfolyó ékelődött volna a soraink közé és lassan, de megállíthatatlanul kihasított egy darabot a csapataink közül. Egyszerűen szinte lehetetlen volt megállítani őket. Ha egyet kilőttek, egy másik állt a helyére és egyszerűen nem akartak elfogyni. Szóval az egész egy lidérces álom volt, nem is beszélve a mágusokról és a paralényekről. Azonban az első sokk elmúlása után ennek is meglett az ellenszere. Növeltük a páncéltörővel ellátott egységek számát, megerősítettük a viharmadár különítményeket és amint megindultak a páncélosaik, azonnal megkezdtük a kiürítést. Mindenki tudta, hogy ezzel csak elodázzuk a véget, valamit tennünk kell, ha folytatni akarjuk a harcot.

A lehetőséget, hogy visszavágjunk Paco Lopez és felderítő csapata adta a kezünkbe. Találtak két hatalmas javítóműhelyt és egy álcázott repteret, ahonnan a páncélosok és a személyzetük jött. A terv gyors, egyszerű és kétségbeesett volt. Épp ezért működhetett is. A parancsnok Alvares tábornok, a három célpontra 5 kommandó és 6 HEF indul. Pacoék úgyis a közelben tartózkodnak, így ők a reptérnél előkészíthetik a terepet. Másfél napunk volt, hogy felkészüljünk. A gépeket megpakoltuk fegyverekkel, robbanószerekkel és persze gyógycsomagokkal meg tapaszokkal is. Nem voltak illúzióink, de felkészültünk, hogy tegyük, amit tennünk kell.

Nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, mert a sikeres akció miatt érzett örömömet a gyász nyomta el. Kicsit bővebben, amikor éjjel elbúcsúztam Mariatól, szomorú volt, de azt mondta, menjek, ha mennem kell. Én pedig mentem. Még éjszaka átsuhantunk a front felett és amíg földközelbe nem értünk, a varázslóink rejtettek el mindennemű figyelő tekintet elől. Tudtuk előre, hogy hol vannak a védelmi berendezések és csapatok, valamint, hogy milyen erősek, Pacóék jó munkát végeztek, de így sem volt egy leányálom. Összesen tizenöt embert vesztettünk, másfél kommandónyit, mire mindhárom célpontot megsemmisítettük. Az akció minket is érzékenyen érintett, de a csapataink legalább fellélegezhettek és megerősíthették a védelmet. Hazafelé azonban szörnyű hírt hallottunk: egy 4 sárkányból és 10 viharmadárból álló egység megsemmisítette a 2-es Eü. központot. A szívem összeszorult és szörnyű érzésem támadt Mariaval kapcsolatban. A támadókat végül lelőtték egytől egyig, de ez sem engem, sem Pacot nem tudott megnyugtatni. Egyből a füstölgő romokhoz repültünk és mindenki segített a mentésben, de nem sok túlélő maradt. Mariát az egyik földalatti műtőben találták meg, egy vasbeton gerenda alatt. Egyből szörnyethalt és vele együtt halt meg a szívem egy darabja is. Újra teljes erejéből üvölteni kezdett fejemben a hang: bosszút! Én pedig engedtem neki.

Neki álltam megvalósítani egy tervet, amit csak végszükség esetére tartogattak. Beavattam Pacot és ő egyetértett velem, hogy titokban kell tartani tervünket, mert ez egy öngyilkos vállalkozás és nem engednék végrehajtani. Csapatot gyűjtöttünk, meg néhány mázsa C10-est, elkötöttünk egy HEF-et és elindultunk mágikus és dekás fedezet alatt Mexikóváros és az Aztechnology központja felé. 2058 novemberének közepén hajtottuk végre az akciót. A csatornák felől jutottunk be, aláaknáztuk a legfontosabb tartófalakat, hogy akkora kárt okozzunk, amekkorát csak lehet és mielőtt bárki hatástalaníthatta volna a tölteteket, robbantottunk. Nem akartunk meghalni, de nem juthattunk elég messzire, ha nem akartuk, hogy fölöslegesen küszködjünk. Csodával határos módon hárman is megúsztuk kisebb sérülésekkel. A többiek nem voltak ilyen szerencsések. A légikikötő felé indultunk Pacoval és a mágussal, amikor pár szellem támadt ránk. A mágus legyőzte őket, de addigra felfigyelt ránk egy céges biztonsági egység. Éppen egy elkötött Fordba szálltunk be, amikor a mágust lelőtték és Paco is súlyos sebet kapott. Nem vártuk meg a cégeseket, eltűntünk a szmogban. A légikikötős tervet el kellett vetni, inkább autóval indultunk nyugatra a tengerpart felé. Mire kiértünk a városból Paco már halott volt. Ott vérzett el mellettem és nem állhattam meg, hogy segítsek rajta.

Egy nappal és kb. 600 km-rel később elértem Manzanillot. Ez egy kisváros volt a Csendes-óceán partján, ahol egy csempészhajó várt ránk. Magamhoz vettem a legszükségesebbeket, a kocsit pedig Paco testével együtt a tengerbe löktem, hogy a végtelen víz legyen a nyughelye. Szerencsére a hajó kapitánya nem lépett le az előleggel, amit már az akció előtt kifizettünk neki. Miután tisztáztuk a helyzetet, útnak indultunk Seattle felé.
Seattleben felvettem a Kiberdoki nevet, vettem egy kis sorház lakást a Redmond pusztulat szélén, de nem túl mélyen, és elhatároztam, hogy megnyitom Kiberdoki klinikáját. Ehhez azonban pénz és kapcsolatok kellettek, így árnyvadász lettem. Így köszöntött rám a 2060-as év, amikorra is már megnyithattam egy kis rendelőt a majdani klinikából.