Csak egy levél

Olyan könnyű volt Téged megszeretni.
 
Olyan könnyű volt, hisz’ elég volt hozzá egy pillanat, egy pillantás. Éppen csak megláttalak, és egy régi emlék vagy inkább érzés, talán egy másik világból, egy másik életből, egy másik valóságból egy szemvillanásnyi időre megmutatta magát, és már akkor tudtam, hogy elvesztem végleg. Elvesztem a szemedben, az alakodban, a lényedben és valódban, pedig nem is ismertelek. Egy ártatlan érintés, ahogy egyik este elköszöntél, és a kezedet végig húztad a hátamon. Gyönyörű volt. Ahogy végigjárta a testemet az a jóleső villámlás, az egész énemet és világomat megváltoztatta. És akkor tudtam, hogy nem szabad, mert nem lehet. De nem érdekelt. 
 
Olyan könnyű volt eldobni érted mindent. Olyan könnyű volt, minden megbánás nélkül. Örömmel és önként dobtam el érted mindenemet, amim volt. Feladtam érted mindent, amiért és akiért addig küzdöttem, ami és aki addig fontos volt számomra. Érted, és nem miattad. Ezután jöttem rá, hogy mennyire nem számít a múltam, és nem sajnáltam, hiszen minden lépésem, minden döntésem hozzád vezetett. 
 
Megszerettelek.
 
Olyan könnyű volt megszokni, hogy mellettem vagy. Olyan könnyű volt, hisz’ az álmot éltük. Olyan széppé varázsoltad a napjaimat. A mai napig a fülembe cseng, ahogy mondtad: „pillangók a hasamban…”. Jó volt veled, jó volt melletted. Rengeteget adtál, támogattál, segítettél. Megmutattad nekem, hogy milyen lehet egy boldog élet, milyen lehetne a családunk. Veled olyan könnyű volt elképzelni a családunkat. Láttalak a gyermekeim anyjaként. Veled láttam magam apaként. Veled nem féltem az apaság felelősségétől. Boldog voltam veled.
 
De milyen fura a sors, és milyen elcseszett humora van az isteneknek… A múlt utánam nyúlt, és valahogy nem engedett. Én harcoltam a múltammal, harcoltam magammal, hogy véget érjen, aminek már régen véget kellett volna érnie. Ezt a küzdelmemet te is érezted és félreértetted. Közben pedig én is egyre többet hibáztam. Úgy gondoltad, hogy a múltat szeretném visszahozni, hogy te már nem kellesz nekem, ezért szépen lassan feladtad. Feladtad a harcot értem, feladtad a közös jövőnket, feladtad, hogy családunk legyen. 
 
Nem is hibáztatlak érte. Megértem. 
 
Nem könnyű velem, még akkor sem, ha minden rendben van. De ekkor már semmi sem volt rendben. Te már szabadulni akartál tőlem, amit én akkor még nem értettem és nem láttam. Értetlenül néztem, hogy hova tűnt a boldogságunk, hova tűntek a gondtalan beszélgetések, és honnan keveredtek ide a bosszús hallgatások. Nekem csak annyi tűnt fel, hogy valami megváltozott, hogy ez így nem jó. De addigra már túl késő volt. 
 
Elbúcsúztál tőlem. Lezártad a dolgot. Véget ért a velem töltött epizód az életedben, tovább is léptél. Már nem is beszélünk. Lehet, már a nevem sem ugrik be neked egyből, de még mindig bennem élsz, minden gondolatom nálad jár. Számomra még mindíg Te vagy az Egy. És nem tudom elfogadni, hogy ennyi érzelmet, ennyi fájdalmat és szenvedést kell áldozni életem egy epizód-szereplőjéért. Milyen lehet az Igazit szeretni? 
 
A remény még bennem van, hogy Te vagy az Igazi, hogy nem ennyi volt, hogy van még közös jövőnk. Nekem Te kellesz. Senki más. Vagy Te, vagy senki. Tudom, hogy ez csak hiú ábránd, és próbálok megszabadulni tőle, de nem könnyű. Rettegek attól, hogy életem során már soha nem fogom azt érezni, amit Veled éreztem.
 
Remélem, jól vagy. Remélem, boldog vagy. Remélem, tényleg boldog vagy.
 
Olyan nehéz téged elfeledni.